A kecskeméti Ápoló Klub tulajdonosaival, dr. Homoki Balázzsal, Gál Bencével, Gál Mátéval és Versegi Ádámmal az interjú első részében a kezdetekről, a NER-es megbélyegzésről, szakmai sikerekről és érdekes backstage-sztorikról beszélgettünk. A második részben a tulajdonosok a kecskeméti egyetemisták piaci szemmel való érzékelhetőségéről, a klub üzemeltetésének nehézségeiről, a hazai zeneiparról, a repohár rendszerről és a klub vezetésével járó személyes pozitív és negatív élményekről mondják el véleményüket, tapasztalataikat.
Az interjú első részéből többek között kiderült, hogy az Ápoló Klub hivatalosan nem stratégiai partnere a kecskeméti Neumann János Egyetemnek, FankaDeli – állítása ellenére – a tulajdonosok szerint nincs és nem is volt kitiltva a klubból, valamint az is, hogy hogyan tudják magukat távol tartani a politikától az alapítók annak ellenére, hogy egyikük, dr. Homoki Balázs édesapja jelenleg is (társadalmi megbízatású) alpolgármesteri tisztséget tölt be Kecskeméten.
Az utóbbi években fiatal vállalkozók által csupán két jelentősebb vendéglátóipari egység nyílt Kecskeméten, mindkettő esetében hasonlóság, hogy befolyásos vállalkozó és/vagy kormánypárti szülők álltak mögöttük az indulás pillanatában. Ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy ma egy fiatal önálló vállalkozásba vágjon bele a vendéglátásban?
Ádám: Én azt gondolom, hogy nem. Ahhoz, hogy valaki bele tudjon vágni egy ilyen vállalkozásba, ahhoz kettő dolog kell. Az egyik a know-how, a másik pedig egy alaptőke, amiből hitelt tudsz felvenni, de ez nem csak „befolyásos vállalkozó” vagy kormánypárti szülőktől származhat. Itt tovább lehetne menni, hogy milyen feltételeknek kell teljesülnie, hogy meg is kapd ezt a hitelt, mi anno egy elég komoly üzleti tervet készítettünk mind a banknak, mind pedig akkor, amikor megpályáztuk a helyet. A kezdőtőkében esetünkben a szülők segítettek, hogy ilyen fiatalon meg tudjuk ezt csinálni, de ha jól emlékszem, az ilyen 10-15 százaléka volt az összberuházásnak, tehát a többit azt mi még jó sokáig fizetjük. Ezt fent is kell tartani valahogy, mi ezért dolgozunk.
A telek egyébként nyílt pályázat megnyerésével lett a cégünk tulajdona, többször is kiírták ezt az elmúlt években, de nem érkezett olyan üzleti terv, ami alapján eladta volna a város. Az ár is le van írva benne, bárki utánanézhet, hogy vajon piaci ár alatt volt-e, de segítek: abszolút nem.
Máté: Mi vállalkozó szülők gyerekei vagyunk, ebben nőttünk fel, láttuk az előnyeit ennek az életmódnak – meg persze a rengeteg nehézségét is. A mi esetünkben például egy produkciót nem érdekli, hogy ki az anyukánk vagy az apukánk, csak az érdekli őket, hogy le tudjuk-e bonyolítani a rendezvényt az általuk elvárt szinten.
Akkor mi lehet az oka szerintetek annak, hogy nem indult több ilyen projekt?
Bence: Szerintem indult, ugye ott van a Háromlámpás is, az is teljesen új. Én például oda járok szórakozni, ha nem ide az Ápolóba. Ádám mondta még ezen kívül a Szegediéket is: ők nyitottak egy éttermet és egy koktélbárt a központban.
Máté: Mindenesetre az biztos, hogy nem könnyű elindítani egy vállalkozást, és sokkal többen próbálkoznak meg vele, mint ahány vállalkozás végül működőképes lesz. És ez nem feltétlen a háttér miatt van, hanem vállalkozni egyszerűen kemény. Főleg a vendéglátás, az egy külön kategória.
Ádám: Azért azt is elmondanám, hogy mi egy kicsit speciálisabbak vagyunk, egy élő zenés szórakozóhelynek sokkal nagyobb eszközparkja van. Nekünk fent kell tartani a színpadot és a fénytechnikát – ez nem csak a költségekben, a kiadásainkban nyilvánul meg, hanem természetesen befektetett összegben is. Ezért van rajtunk sokkal nagyobb hitel. Feltételezem, hogy egy bár vagy kocsma a városban sokkal kevesebb pénzből valósul meg és sokkal hamarabb vissza is jön az ára. Alapvetően valószínűleg kevés emberek jut eszébe tíz éves megtérüléssel vállalkozást csinálni.
Balázs: Vállalkozó szülőknek a gyerekei vagyunk, egy kezdeti anyagi segítséget nyújtottak nekünk, de abban, ami látható és hallható hétről hétre a klubban, abban Máténak és Bencének az édesapját leszámítva senki nem mozgott otthonosan. Az ő édesapjuk üzemeltette régebben az Extreme Music Klubot, de még mi is kisgyerekek voltunk akkor. Azok még annyira más idők voltak, hogy az tudás, amit az édesapjuk át tudott adni, az már nem feltétlen valid a mai működésre vonatkozóan.
Ádám: Nekem az a véleményem, hogy – ugye 1990 környékén születtünk – mi vagyunk az a generáció, akiknek a szülei már tudtak a szocialista idők után létrehozni valamit és ennek gyümölcseként anyagilag támogatni a gyermekeiket. Nyugaton, ahol kevésbé tépázta a kommunista rendszer az államokat, ott már a mi szüleink generációjánál is előfordult az, hogy tudtak akár vállalkozói tőkét, akár céget örökölni és azt továbbvinni, ezért ott kevésbé bélyegzik meg azokat, akik most a szüleik segítségéből tudták elindítani a vállalkozásukat. Itt megint két külön kategória az, aki szülői segítségen él, és akinek beindítják a karrierjét egy kezdőlökettel. Ezek között nagy a különbség.
Mi a legnagyobb nehézség abban, hogy 2025-ben, Kecskeméten egy szórakozóhelyet üzemeltettek?
Máté: Zeneipari oldalról nézve Magyarország egy kicsi, alacsony lélekszámú, és mindezek mellett nem a legerősebb zeneiparú ország. Nagyon kicsi ez a piac, ez pedig azt is jelenti, hogy egy ekkora városban valószínűleg sok élőzenei hely nem is tudná fenntartani magát – nekünk is nagyon nehéz folyamatosan behozni az embereket. Például Nyugat-Európában, hasonló méretű országokban sokkal nagyobb a piac, mert az emberek eljárnak koncertekre az élő zene szeretete miatt, nem csak egy-egy zenekarra, akiket szeretnek.
Balázs: Azt mondanám, hogy ez nem Kecskeméten könnyű vagy nehéz, szerintem ez most egy országosan tapasztalható helyzet. Gyorsan változik a fogyasztási kultúra, akár élő zenéről, akár valamilyen after-partyról vagy DJ-s buliról van szó. Két-három évente szinte teljesen fordul a tendencia, hogy éppen melyik megy jobban. Az persze megint más kérdés, amit Máté is mondott, hogy sajnos nincs meg az a társadalmi réteg – akár Magyarországon, akár itt a környéken -, hogy ha élő zene van, akkor ők arra mennek el szórakozni, jól érezni magukat. Mindig kell valamilyen impulzus vagy inger, ami éppen trend, mert ha valami nem az, akkor már nem is biztos, hogy megmozgatja az embereket.
Máté: Igen, az az igazság, hogy már Magyarország egy nehezített pálya a zeneiparban, azon belül pedig Kecskemét még nehezebb. Vannak városok, mint Pécs, Szeged, Debrecen, ahol nagy hagyományokkal rendelkező egyetemi élet van, és nyilván ott nagyobb a forgalom ezeken a rendezvényeken. Ezt tetőzte a COVID, ami alapjaiban megváltoztatta az egész iparágat.
Ádám: Én azt érzem itthon, hogy a közönség eljön arra a zenekarra, amit nagyon szeret – amit már kevésbé, arra már lehet, hogy nem szánja rá a pénzt, arra meg főleg nem, amiről még nem is hallott. Nyugati országokban, ahol esetleg a szórakozásra több anyagi forrás jut, ott előfordul az, hogy nem tudom ki játszik, de elmegyek, mert ezen a helyen nem lépnek fel rossz zenekarok. Nyilván ez az ottani fogyasztást is megdobja. Ha már fogyasztás, az elmúlt öt évben mi is azt a romló tendenciát látjuk a közönségen, hogy egyre kevesebbet fogyasztanak. Ez valószínűleg azért van, mert az infláció két oldalról támadta őket. Nálunk is fellelhető, a jövedéki adót is sokat emelték az elmúlt öt évben, de a közüzemi díjainkat és a járulékainkat is, tehát mindent. Ez nyilván meglátszódik az árképzésen is, a vendégeknek kevesebb marad a pénztárcájukban, mert nyilván máshol is szembesülnek az infláció hatásaival, aminek már lehet, hogy van egy olyan eredménye, hogy megveszik a jegyet, megisznak maximum egy sört és megnézik a koncertet.
Balázs: Már évek óta lehet mondani, hogy nagyon felgyorsult a világ az internet miatt, akár egyik napról a másikra felkapnak egy előadót vagy zenekart, és országosan híres lesz. Ezt nyilván a zenekarok és a produkciók is meglovagolják, meg is kell nekik tenni, amíg tudják, de ebből adódik az, hogy rengeteget járnak inkább arénázni, sportcsarnokokba és fesztiválokra, a kisebb helyekre pedig már kevésbé mennek el. Ennek piactorzító hatásai vannak.
Mikor és miért vezettétek be a repohár rendszert? Milyen tapasztalatok van ezzel kapcsolatban?
Balázs: Régóta gondolkodtunk már a repohár a bevezetésén. 2025 áprilisában jött el az idő, amikor úgy éreztük, hogy ezt a változtatást meg akarjuk lépni. Kicsit tartottunk attól, hogy hogyan fogadják majd, de szerencsére mind az alkalmazottak részéről, mind pedig a látogatók részéről zökkenőmentesnek láttam az átállást. Ebből a szempontból ez egy hatalmas pozitív csalódás volt.
Máté: Azt tudni kell az iparágról, hogy elég nagy a környezeti lábnyoma – akár a fesztiváloknak, akár a kluboknak. Próbáltuk előre tájékoztatni az embereket arról, hogy miért történik és miért jó ez. Mi korábban évente 60 ezer műanyag poharat dobtunk ki, a repoharaknak köszönhetően a hulladékunkat kevesebb mint felére tudtuk csökkenteni. Mindig minden koncert után körbejártunk, hogy az eldobott műanyag poharakat összeszedjük, de szerencsére mióta repohár van, szinte nincs is eldobott szemét.
Ádám: Féltünk azoktól a hangoktól, hogy ez semmi másról nem szól, csak a klubnak egy nyerészkedés, de ilyet szerencsére is nem hallottunk. Mindenhol hangsúlyozzuk, csak egy minimális odafigyelés szükséges ahhoz, hogy ezt a tokent, amit a pohár után kapsz, utána mindig magaddal hozd – onnantól kezdve pedig ez tényleg egy egyszeri, 500 forintos díj volt.
Máté: Azért választottuk partnernek a RevoUniont, a legnagyobb szereplőt az országban, hogy egy közös rendszerbe kerüljünk nagyon sok másik hellyel. Ennek köszönhetően ha eljön az ember az Ápoló Klubba, iszik egy sört, visszaváltja tokenre a poharat, azzal a tokennel el tud menni például a Budapest Parkba és pohárra tudja váltani. A RevoUnionnál ráadásul már applikációban, digitálisan is lehet tárolni a tokeneket.
Én személy szerint nem szoktam visszaváltani tokenekre a poharakat, mert szeretem megőrizni emlékbe. Elképzelhető a jövőben (vagy esetleg volt is már rá példa), hogy produkciókkal összedolgozva egy-egy nagyobb koncertre olyan poharakat csináltok, amik speciálisan arra az adott bulira készülnek?
Balázs: Vannak produkciók, amelyek – hozzánk hasonlóan – partneri kapcsolatban állnak a RevoUnionnal. Ezek a produkcióra szabott logós, képes poharak abban különböznek a sima repoharaktól, hogy nem abba a nyílt rendszerbe kerülnek bele, amivel bármelyik másik partnernél vissza lehet váltani, ezeket egyszer lehet megvenni, emlékbe. Ez egyfajta merchnek is betudható, jellemzően drágábbak is. Az Ápolóban egyelőre ez főleg akkor lehetséges, amikor a zenekar hoz magával, de a jövőben elképzelhető, hogy saját hatáskörben is készülünk ilyennel a legnagyobb érdeklődésű koncerteken.
Piaci szemmel érződik a kecskeméti egyetemisták jelenléte?
Ádám: Az egyetem egyik jellemzője, hogy nem feltétlen kecskemétiek járnak ide – ennek az a hátulütője, hogy ők pénteken hazamennek. A mi programjainknak szinte a 99 százaléka pénteken és szombaton van, így azt nem tudom megmondani, hogy ezekre jönnek-e, de amikor a HÖK-kel az említett közös bulikat szervezzük hétköznapokra, ott csak egyetemisták vannak. Látjuk, hogy igenis itt vannak és szeretnek szórakozni. Úgyhogy ilyen szempontból abszolút igen, de hétköznapi értelembe véve nem tematikusan rájuk van szervezve egy rendezvény.
Személyesen nektek mi a legpozitívabb és legnegatívabb dolog abban, hogy Ti vagytok az Ápoló tulajdonosai?
Ádám: Végtelenül pozitív az, hogy zeneszerető emberként elmondhatjuk: nagyon kevés olyan magyar zenész van, akit személyesen nem ismerünk. Nem hiszem, hogy mindenki emlékszik ránk, de valamennyit biztosan beszélgettünk mindenkivel, nagyon sok fotónk is van. Egyébként a péntek-szombati munkavégzés is viszonylag jó, mert általában hétfőn nem kell dolgoznod, de természetesen bármi megtörténhet egy vállalkozói létben.
Negatívumként pedig előjönnek olyan ismerősök, akiknek a telefonszáma se volt meg, de hirtelen felhív. Azért figyelni kell arra, hogy ki az akit meghívsz és ki az akit nem. Természetesen a produkció felé is el kell számolni, hogy mennyi vendégünk van – nem hozhatjuk be a fél várost, mert mindenki a barátunk. Előfordult már olyan eset, amikor a biztonsági őröknek mondták, hogy hívják ki valamelyikünket, mert ismerős. Ott is el lett mondva, hogy aki nem tudja a telefonszámunkat, az valószínűleg nem ismer minket annyira, hogy be tudjon jönni ingyen.
Bence: Én személy szerint nem szeretem elmondani, hogy az Ápoló tulajdonosa vagyok. Van, amikor még a páromat is megkérem, hogy maximum fénytechnikusként mutasson be valakinek.
Máté: Nekem az a pozitívum, hogy én gyakorlatilag a gimnázium óta élőzenei koncerteken dolgozok, és folyamatosan érkezik a szakmától egy visszacsatolás, hogy jó amit csinálunk. Ami rossz, de az megint csak iparági sajátosság, hogy nem könnyű ezt csinálni: rengeteg éjszakázással és legtöbbször nem 8 órás munkanapokkal jár, hanem a duplájával.
