Hiába nem történik vízelvezetés a Kolon-tóból már nagyon régóta, a leszáradás több éve folyamatosan egyre erősebb. Ma már csak a kikotort mederrészek mélyebb részein van még van némi víz, de ott is folyamatosan apad – közölte a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság.
Idén májusban forgattunk a Kolon-tónál, akkor az egyik kikotort mederrésznél – a Nagy-vízen – még összefüggőnek volt mondható a vízborítás:
1 / 8
A Kolon-tó 2025 májusában
A helyzet az aszályos nyár és csapadékban eddig szintén szegény ősz miatt sokkal rosszabb lett, egyre több kiránduló felfigyelt arra, hogy a tó vízszintje rendkívül alacsony. A nádasok szárazon állnak, a kotort, eddig állandó vízborítású részeken is már előbukkan a meder. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (KNPI) most egy hosszabb tájékoztatást tett közzé arról, hogy mi vezetett ehhez a katasztrofális helyzethez, és lehet-e tenni valamit ellene.
Az embernek is nagyban köszönhető a tó fokozatos kiszáradása
A Kolon-tó helyén több tízezer éve még futóhomok volt, majd a hegyvidéki hó- és jégtömegek gyors olvadása miatt megnövekedett vízhozamú Duna benyomult ide és kisebb folyóágakat hozott létre. Az Izsák melletti ág a homokos üledéket teljes vastagságában átvágta, így alakult ki lassan a tó, ahol az elpusztult növényzet miatt tőzegképződés is végbement.
A Kolon-tó természetes fejlődésébe később drasztikusan beleszólt az ember. A Kecskemét-Fülöpszállási vasútvonal (1895) és a Kecskemét-Dunaföldvári főút (1930) megépítésével megszűnt a felszíni összeköttetése az északi területek nagy vizes élőhelyeivel. A legnagyobb csapást mégis az 1927-28-ban megépült, a tavat a Duna-völgyi-főcsatornával összekötő lecsapoló csatorna mérte a tóra. A víz elvezetése nemcsak a tó majdnem teljes kiszáradását okozta, hanem a környező művelt területekre is drasztikus, negatív hatása volt.
Tudni kell, hogy a Kolon-tavi (a Nemzeti Parkhoz tartozó) védett terület összesen 3059 hektár, de ez nem mind vizes élőhelyet jelent: vannak itt homokbuckák, láprétek, mocsárrétek, láperdők is. A nádas, valamint a mocsár és láp területe 1200-1400 hektár, míg a nyílt víz mára 20-25 hektárra zsugorodott.
Lépések az eredeti állapot visszaállításáért
Három ilyen beavatkozás is volt mederkotrással:
- 1989-1990-ben egy 6,3 hektár kiterjedésű, 1,4 méter mélységű nyílt vízfelület jött létre;
- 2010-ben 12 darab kis kiterjedésű (100–500 négyzetméteres), különböző mélységű, csatornákkal összekötött tavacska,
- majd 2011–13-ban egy 20 hektáros, változó (1–1,8 méter) mélységű, szigetekkel tagolt nyílt víz lett kikotorva a záródott nádasok helyén (ez a fotóinkon mutatott Nagy-víz).
A kotrások a párolgási veszteséget is csökkentették, ez ugyanis nyílt vízfelületen kisebb, mint amit a vízben álló, sűrű, erőteljes növekedésű mocsári növényzet előidéz.
Húsz éve még a nádasokban is állt a víz, ma viszont…
Csapadékos, jó vízállású években a 2020-as évekig még jellemző volt, hogy a körülbelül 5,5 kilométer hosszú és 1,5–2,5 kilométer széles tómeder nagy részét víz borította, de ma már gyakorlatilag csak a Nagy-víz és az Öreg-víz kikotort medreiben van állandó vízborítás.
„A leszáradás több éve folyamatosan egyre erősebb. Az idei évben először már tavasszal sem volt víz a nádas alatt, csak a kotrásokban. Az északi legsekélyebb Tókás már a nyár végére teljesen kiszáradt. Ezek a kotrások a korábbi tőzegbánya gödrök kimélyítésével készültek. Az Öreg-víz és a Nagy-víz mélyebb részein még van némi víz, de folyamatosan apad. A Kulléri-zsilipnél 50 éve nem volt ilyen alacsony a vízszint” – közölte a KNPI a szomorú tényeket.
A KNPI hangsúlyozta: a vízmegtartás érdekében sok évtized óta a korábbi lecsapoló csatorna zsilipjének lezárásával őrzik a tó vízkészletét, tehát vízelvezetés nem történik belőle. Ez sok év alatt a tó vízszintjének jelentős megemelkedését eredményezte a korábbi leszárított állapothoz képest. Sajnos a mostani viszonylag gyors, néhány év alatt bekövetkezett kiszáradás megelőzéséhez a vízelvezetés tilalma már nem bizonyult elegendő eszköznek.
Eltűnt a víz a tájból
„A klímaváltozás és az emberi tájátalakító hatások következtében az egykori vizes élőhelyek javarészt eltűntek vagy eltűnőben vannak a Duna–Tisza közén. A csökkenő csapadékmennyiség, a növekvő párolgás, a felszín alatti vizek kitermelése, a talajba szivárgó vizek mennyiségét csökkentő tájhasználat, a csatornákkal történő vízelvezetés, valamint a nagy kiterjedésű faültetvények létesítése ebben a korábban zárt erdőtakarót nem hordozó térségben mind-mind szárazodáshoz vezettek” – összegzett a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság.
A Kolon-tó vízutánpótlásának zömét a Homokhátság magasabb fekvésű, tőle keletre és északra található területeiről a Duna irányába áramló felszínalatti vizek adták korábban. A jelentős talajvízszint-süllyedés miatt ezek a tavat tápláló – egyes pontokon gyakorlatilag forrásként működő – felszínalatti áramlások leálltak.
Ezek vízkészletét pedig nem tudja pótolni a mederbe hulló, valamint a tó szomszédságából beszivárgó csapadék. A tó nyugati irányban le is ad felszínalatti vizet, tehát csak folyamatosan működő vízáramlási rendszerben képes nagy mennyiségű víz tartósan létezni a mederben.
