Egyelőre lekerült a napirendről az a törvénytervezet, amely – ha ebben a formában élesítik – alkalmas a sajtócenzúrára és a civil szervezetek ellehetetlenítésére. A tervezetet végül fiókba tették. A KecsUP Hírek is működik tovább. Ahogy továbbra is ott lappang, rejtett, manipulatív módon a fortélyos félelem, csökkentve a média autonómiáját. Másként: az egyenlőség azt jelenti, hogy a kommunikáció eszközeihez és tartalmaihoz az emberek lehető legszélesebb köre fér hozzá. Különösen igaz ez a végvári (vidéki, helyi, nem országos, nem központi) újságírásra. Ha ugyanis nincs szabad sajtó, akkor csak propaganda van.
Summázva: így tudom összefoglalni az elmúlt 12 hónapot, amelyben igyekeztem kollégáimmal együtt olyan történésekről, jól megfogalmazott egyéni és közösségi gondolatokról írni, amelyek valamit hozzáadhatnak a kecskeméti közös történetünkhöz. 2025 néhány legemlékezetesebb írása következik – vagy inkább azok a témák –, amelyek az elmúlt évben a KecsUP Hírek felületén tőlem jelentek meg.
Jelentkezz be a KecsUP-ra!
Lépj be a beszélgetéshez és hogy jobban megismerjük egymást.
Horvát Éva története nemcsak egyéni sors, hanem sok ezer délvidéki magyaré is, akik évek vagy évtizedek óta választás előtt állnak: maradni, vagy elindulni, hogy új otthont keressenek a jobb élet reményében. Vajon mit hagy maga mögött, aki új országot keres magának? És mit veszít egy közösség, ha tagjai sorra elvándorolnak? Évával arról beszélgettünk, milyen döntést hozni, amikor nincs jó megoldás – csak szükségszerűség. Hraskó István kollégámmal közös cikksorozatunkban olyan vajdasági magyarok történeteit mutattuk be, akik megpróbáltak a szülőföldjükön boldogulni, ám a háborús vagy anyagi nehézségek végül döntés elé kényszerítették őket. Ma már sok vajdasági munkavállaló él és dolgozik Kecskeméten, mégis keveset tudunk a mindennapjaikról. A vajdasági Szabad Magyar Szóval közösen indított sorozatunkban ezt a többnyire láthatatlan világot igyekeztünk közelebb hozni.
Az ég ragyogóan tiszta volt, egy árva felhő sem látszott, így laikusként azt hittük, zökkenőmentes lesz az út – legfeljebb a hőség okozhat némi kényelmetlenséget. Dávid azonban még a felszállás előtt figyelmeztetett: termikekre kell számítanunk. Ezek a talaj közelében felmelegedett levegőből kialakuló, felfelé áramló légoszlopok – hasznosak a vitorlázórepülésben, a meteorológusok számára, sőt még a gólyák is kihasználják őket –, számunkra inkább váratlan és kellemetlen rázkódásokat jelentettek. A földre érkezve maradt még egy kis szédülés bennem, egy kis émelygés – de feledhetetlen kalandban volt részem. És ahogy a propeller elcsendesedett, Dávid mosolyogva megjegyezte: ez most egy kicsit rázós volt, ideálisabb kora reggel repülni.
Újságíróként különösen értékes olyan emberrel politikáról beszélgetni, akivel valóban mélyre lehet menni, mert a felszíni állítások mögötti motivációk és belső logikák is feltárulnak. Az ilyen interjúk nem csupán véleményeket közvetítenek, hanem segítenek megérteni azokat a személyes és társadalmi tapasztalatokat, amelyek egy-egy politikai álláspont mögött húzódnak. És mindez akkor különösen izgalmas, amikor az interjúalany képes kimondani korábban elfojtott dolgokat is – Garaczi Jánossal nagyon jól tudtam beszélgetni.
Víz nélkül nincs élet — ez itt, a Homokhátságon különösen alapvetés. Átfogó cselekvés hiányában jelenleg kisebb elkötelezett csoportok küzdenek a víz megőrzéséért a Homokhátságon. Van, aki gerillamódszerekkel, deszkákkal vagy kisebb földmunkákkal torlaszolja el a belvízelvezető csatornákat. Mások önként elárasztják földjeiket, akár a földalapú támogatásról is lemondva, csak hogy legyen víz a tájban. A kutatók az elmúlt években számos javaslatot tettek: a tájtól függően szóba jöhet az elárasztás, a láposítás, a mocsári növényzet szaporítása, folyóduzzasztás, hullámtéri tározás a Tisza és a Duna mentén, tájhasználatváltás, vagy akár szélkerekek alkalmazása a Homokhátság magasabban fekvő részeinek vízellátásához szükséges energia megtermelésére.
