Barna Imre csöndes, kitartó harca a rákkal közel két évig tartott. Egy műtét, harminckilenc kemoterápiás kezelés, tizenhárom kiló elvesztése – és folyamatos lelki hullámvasút. Most gyógyultnak – ahogy ő fogalmaz, tisztának – tekinthető, és meggyőződése, hogy ebben nagy szerepe van kerékpáros múltjának, a sport által megsokszorozott akaraterejének.
Barna Imrét Kecskeméten sokan mint a Magyar Kerékpárosklub helyi szervezetének vezetőjeként, megannyi bringás túra szervezőjeként ismerik, ebben a “minőségében” a sajtónak is sokszor nyilatkozott. Azt viszont eddig kizárólag családja, barátai és közeli ismerősei tudták, milyen megpróbáltatásokon ment át az utóbbi két és fél évben. Ezekről beszélt most őszintén a KecsUp-nak, abban is bízva, hogy története talán erőt adhat másoknak, akik ugyancsak rákkal vagy más súlyos és rettegett betegséggel küzdenek.
Lesújtó diagnózisra gyógyszer a dühös, kemény zene
“Az első bélpanaszaim 2019 végén-2020 elején jelentkeztek, de nem voltak olyan erőteljesek, hogy rosszra gondoljak. Azóta tudom, alkati kérdés, hogy kinél mennyire jelez intenzíven a szervezete” – vág bele történetébe Imi, rögtön hozzátéve egy tanulságot.
A tünetek miatt szerencsére indokoltnak tartott egy vizsgálatot, utólag derült ki, milyen helyes volt a megérzése. 2020 március végére kapott időpontot gyomortükrözésre. És akkor jött a Covid… Az emlékezetes első hullám és az azzal járó lezárások miatt végül sokáig nem jutott el orvoshoz. A kérdés kimondatlanul marad, de biztos benne is sokszor felmerült: talán jobbak lettek volna az esélyei, ha nem telik el még három hónap a diagnózisig…
Ami végül 2020. július 2-án született meg a Honvédkórházban: vastagbélrák, nagyon előrehaladott állapotban lévő daganat, amely azonnali operációt kíván, mert bármikor fennáll a bélelzáródás veszélye. Rá három hétre következett a műtét.
“A vastagbél-daganat kis műtét volt, persze orvosi értelemben, nekem viszont nagy feladat volt megbirkózni a gondolatával. Nagyobb baj volt, hogy a CT áttétet mutatott ki a májamon, ami inoperábilis volt, azaz sebészi úton nem eltávolítható. A daganat egy belátható dolog volt, kiveszik és indulhat a felépülés, az áttét viszont teljes bizonytalanságot jelentett, mennyire lehet kezelni, nem fog-e máshol is jelentkezni…”
A műtét után fél évig nagyon meg kellett válogatnia, mit eszik; főleg csak pépes ételek és zöldségek jöhettek szóba. Két hónap alatt 72 kilóról 59-re fogyott le, ez őt is megijesztette. Kezelőorvosa szerette volna, ha némi súlyt visszaszed magára a kemoterápiára, de ahogy Imi fanyarul megjegyzi: “tökfőzeléken sajnos nem lehet hízni”. És hogy lelkileg miként élte át ezt a kritikus periódust?
“Nem igazán tudom felidézni, mit éreztem legbelül, mintha törlődtek volna az ilyen emlékeim. Az biztos, hogy beszűkült a horizontom, a távoli jövőre egyáltalán nem gondoltam. A félelem meg a pánik nem fejezi ki érzelmek összességét, talán az iszonyat áll hozzá a legközelebb, benne van az egész betegség bizonytalansága, ismeretlensége, kiszámíthatatlan volta. Jellemző volt azokra a hónapokra, hogy – noha zene terén egyébként sokféle irányzatra nyitott vagyok – nem hallgattam mást, csak thrash metált. Ha olyan zene szólt a közelemben, amiben dühön, agresszión kívül valami líraibb töltet volt, akkor egyszerűen menekültem, kikapcsoltam a rádiót.”
Bevallja, az előtte álló megpróbáltatásokkal való szembesülést máshogy is igyekezett minimálisra csökkenteni. Ezért a lehető legkevesebb embernek mondta el, hogy rákos, hogy elkerülje a jószándék és empátia ellenére is gyakran közhelyes és suta utcai beszélgetéseket, és nyilván azt is, hogy megint a betegségével kelljen foglalkoznia. És ugyancsak a gondolatai lekötése érdekében igen aktív lett a közösségi médiában, közéleti témák, közügyek kommentelésében. Úgy véli, a hasonló elterelő magatartás szükségszerű, nem szabad hagyni, hogy a rák vagy bármilyen más betegség teljesen megkeserítse a mindennapokat, nem szabad folyamatosan rajta agyalni, stresszelni. Hiszen így rengeteg értékes időt veszít az ember, amikor akár jól is érezhetné magát – pláne hogy ki tudja, meddig teheti ezt meg…
A kulcs: folyamatos probléma-menedzselés
A műtét után egy hónappal kezdődött a máján lévő áttét kezelése kemoterápiával. Másfél év alatt összesen 39 kezelést kapott, ami kiemelkedően magas szám. Jól tolerálta a szervezete a “koktélt” – így nevezi Imi a kemoterápiás folyadékot -, de a mellékhatások az ő életét is megkeserítették. A haja nem hullott ki, és nem volt hányingere, viszont zsibbadt a keze, az összes ujja, emiatt például nagyon nehezen tudott írni, gépelni, öltözködni, inget begombolni, cipőt kötni. Folyamatosan berekedt, extrém módon kiszáradt a bőre és begyulladtak a lábujjkörmei, így a járás-sántikálás iszonyatos fájdalmakat okozott számára. Tele volt kiütésekkel még a füle is, és a szivárgó váladéktól nem hallott jól. Hirtelen és ellenállhatatlanul tört rá az álmosság és a fáradtség. De ami mégis a legfontosabb: teste bírta a kezeléseket, nem kellett a terápiát felfüggeszteni, és Imi szerint ebben nagy szerepe van sportmúltjának.
Ő ugyanis hosszú időn keresztül űzte a teljesítményorientált kerékpározást, ami azt jelenti, hogy igen hosszú, 100-200-300 kilométeres (de nem ultrahosszú, 500 kilométer fölötti) távokat tekert le egyszerre, egy túra során.
“Ez fizikálisan biztosan felkészített a betegségre, emellett megerősítette az akaraterőmet, a fájdalomtűrő képességemet. Szerintem jórészt a kerékpározásnak köszönhető, hogy fejben fel tudtam dolgozni a rák által okozott nehézségeket, hiszen ugyanarról volt szó, mint egy hosszú bicajtúránál: folyamatos probléma-menedzsmentről. A kerékpározásnál mindig történik valami, izomgörcs, fájdalom vagy rosszullét jelentkezik, elkezd esni az eső, fúj a szél, nagy a forgalom, defektet kapsz… Megtanultam ezeket a nehéz helyzeteket fegyelmezetten kezelni, és kiderült, mindenre van megoldás, mindig hazaérek. A betegségnél is igazából erre a mechanizmusra, tapasztalatra, hozzáállásra tudtam támaszkodni. Csak az volt a kérdés, itt is beérek-e majd a célba…. Hatalmas különbség a sporthoz képest, hogy a ráknál egyáltalán nem érzed magad az események aktív alakítójának. Ez nagyon zavart.”
Imi megemlíti, hogy a kemoterápiás kezelések jó kétharmadánál úgy érezte, hogy közel állt egy pánikrohamhoz, nem tudott magával mit kezdeni, és őrjítően, elképzelhetetlenül végtelennek tűnt az előtte álló három-négy óra. Szerinte a kerékpározás közben megszerzett belső ereje segítette ezekben a kritikus szituációkban is, és így tudta elviselni a kezelést.
A tudomány erejére támaszkodva
Imi nem titkolja, nagy lelki hullámvasútra ültette fel a rák, az út során pedig sokkal több volt a hullámvölgy, mint a hegy. Összezuhant attól is, ha egy beszélgetésben Rákoskeresztúrról esett szó, vagy az Omega májdaganatban elhunyt legendás billentyűséről, Benkő Lászlóról. És újra bizakodni kezdett, mikor olvasott egy interjút a rákból felépült költő-íróval, Grecsó Krisztiánnal.
“Nem vagyok vallásos, nagyon racionális módon közelítem meg a világot, ilyen az alkatom, a világlátásom, és ez már nem is fog változni. Ugyanakkor a hozzám hasonlóan gondolkodó embereknek is meg kell találnia legbelül azt a valamit, ami nem hagyja, hogy depresszióba süllyedjen. Én nem hiszek abban, hogy egy felsőbb erő tud segíteni rajtam, az én akaraterőm nem istenhitből származik. Inkább egy mély meggyőződésből, hogy a tudomány lépésről lépésre képes megérteni a betegségeket és megtalálja a megfelelő eszközöket a gyógyításra. Ez táplálja a pozitív hozzáállásomat is, amely tényleg lendíthet a felépülésben.”
Soha nem merte megkérdezni az orvosoktól, milyenek az esélyei. Úgy volt vele, pontos, egyértelmű választ úgysem kap, “életbenmaradási valószínűségi százalékokról” meg pláne nincs értelme beszélni, aztán agyalni. Csak járt és járt a kezelésekre, és tűrte a megpróbáltatásokat.
A fényt az alagút végén egy tavaly novemberi PET CT vizsgálat jelentette, ami “tisztának mutatta”, azaz eltűnt a májáról a daganat. Mivel az átlagosnál komplikáltabb volt a betegsége, még egy hasonló diagnózisra volt szükség, ez idén május elején született meg. A kecskeméti kórház Onkoradiológiai Központjában is szokás, hogy a gyógyult betegek a vágyott diagnózis örömére megkongathatnak egy harangot.
“Én is megtettem, jelentőségteljes és vidám pillanat volt, de ekkor nem éreztem katarzist, ehhez el kellett még néhány hónapnak telnie. Nemrég voltam barátokkal egy ötven kilométeres kerékpártúrán a Káli-medencében pedelec-kel. Irtó jólesett, és bevallom, több alkalommal kicsordult a könnyem. Nemcsak amiatt, amin keresztülmentem az elmúlt két évben, az átélt sok fájdalom és nehézség okán. Hanem eszembe ötlött: sokáig abban sem lehettem biztos, hogy valaha még magamhoz tudom-e így ölelni a világot…”
Imi továbbra is óvatosan fogalmaz betegségével kapcsolatban. Mint mondja, jelenleg tiszta, természetesen bízik abban, hogy ez sokáig így is lesz, de számol azzal a realitással is, hogy daganata kiújul és újra kell kezdeni a harcot.
Kérte, hogy mindenképpen írjuk le: rendkívül hálás családjának, barátainak, ismerőseinek, illetve a vele foglalkozó orvosoknak és ápolónőknek, különösen a megyei kórház Onkoradiológiai Központjában gyógyítóknak a törődésért, támogatásért és kezelésért. Valamint annak a jó néhány betegtársának is, akikkel a hosszú út során egymást biztatva-bátorítva mentek végig.
Most még egy kis kocogás is maratonnal egyenlő
A kondíciója a kezelések alatt alaposan leromlott. Júliusban egy zápor elől fedett helyre akart beszaladni, de a harmincméteres kocogás után úgy kapkodta a levegőt, mint talán még soha. Vágyik a korábbi kerékpáros túrákra, de egyelőre a realitás az aktívabb mozgás újrakezdése rövidebb futásokkal, hosszabb gyaloglásokkal.
“Nagyon sokat gondolkodom a betegségemen. Összeségében úgy látom, bármennyire is erős az ember akarata, ellenálló a szervezete, és bármennyire is fejlődik a tudomány, nagy jelentősége van a szerencsének is. Hiszen nem mondhatjuk, hogy Benedek Tibor ne lett volna kész fizikálisan és fejben is ennek a betegségnek a leküzdésére. Nála úgy alakult ki, hogy sajnos már nem lehetett rajta segíteni. Ez azért elbizonytalanítja a beteget, engem legalábbis igen, mert rájöttem: egyes dolgokra abszolút nincs befolyásom. De úgy voltam vele: legalább ami rajtam múlik, azért tegyek meg mindent.”
Imi azt is fontosnak tartja hangsúlyozni: a ráknál, mint modernkori betegségnél, nem szabad hinni a természetes gyógymódokban, hanem bízni kell az orvosokban és modern gyógyszerekkel, kezelésekkel kell felvenni a harcot. Imitől búcsúzóul megtudjuk, most már tud hallgatni dallamosabb és érzelmesebb zenéket is. Még az is lehet, hogy betegségéről és gyógyulásáról könyvet fog írni, annyi gondolat megfogalmazódott benne.
