A pusztító aszályok mérséklése érdekében helyre kell állítani az Alföld vízellátottságát, ez már egyre égetőbb kérdés. Timár Gábor professzor szerint az extrém szárazság sújtotta terület legalább 20 százalékát, egy megyényi területet kellene visszaadni a víznek és a természetnek.
A klímaváltozás hatásait napról napra a bőrünkön érezzük. A csapadék egyenlőtlen eloszlásának következményeként egyre gyakoribb és hosszabb aszályos periódusok lesznek jellemzők. Az Alföldön extrém szárazságot hozott 2007 és 2012 is, de a 2022-es aszály végre áttörni látszik a közöny falát.
Csak remélni lehet, hogy az aszály elleni védekezés gyakorlati megvalósítása nem halasztódik ismét, ha esetleg jövőre megint elég esőt kapunk. Meg kell érteni,
az Alföld elsivatagosodása megkezdődött.
Különböző tudományágak képviselői régóta szorgalmazzák, hogy a táj egy részét adjuk vissza a víznek, máskülönben az egészet elveszi a sivatag.
A XIX. századi folyószabályozások annak idején előremutató, modern beavatkozások voltak, de a magyar vízügy egyik kiemelkedő alakja, Kvassay Jenő több mint száz éve már megjósolta, hogy míg az ő generációja még a vizek gyors levezetésén dolgozik, addig az unokák már a vizek torlasztásán fognak munkálkodni.
Lakott területek terjeszkedtek az egykori árterekre, az Alföldet felszántottuk, és el sem tudjuk képzelni, hogy ez másképp legyen. Az extrém szárazság viszont extrém beavatkozást igényel:
Az Alföldet érő, évi nagyjából 500 milliméternyi csapadék önmagában nem kevés, minden a talajon múlik, pontosabban annak vízellátottságán. Jelenleg az Alföld talaja csontszáraz, a talajvíz egyre mélyebbre húzódik, kutak száradnak ki, lassanként már a fák gyökerei sem érik el.
Amennyiben az áradásokkal, csapadékkal érkező többletvizet nem rögtön elvezetnénk – ahogy az most történik –, hanem hagynánk hosszan beszivárogni, akkor a talaj mintegy szivacsként rengeteg vizet tudna raktározni, visszaállna a talajvíz szintje. Ez az alföldi táj természetes állapota, amelyhez ajánlatos lenne visszatérni, persze a ma megvalósítható mértékben. Az Alföldre értelmezve:
Az extrém szárazodás körülbelül 30–35 ezer négyzetkilométert érint, hosszabb távon ennek legalább 20 százalékán, azaz 7000 négyzetkilométeren kellene visszaállítani az időszakos vízborítást – magyarázta Dr. Timár Gábor, az ELTE professzora, a Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetője.
Megdöbbentően hangzik, hiszen hétezer négyzetkilométer több, mint egy átlagos magyar megye területe, ahol fel kell hagyni a szántóföldi műveléssel. Ha megtesszük, a talaj visszanyeri optimális vízellátottságát, ez pedig jelentősen mérsékelné az aszály hatásait: a megmaradó 80 százalékon még az átlagnál kevesebb éves csapadékkal is akár augusztusig „kihúzhatnánk” a segítségével. Ha ez a cselekvés elmarad, idővel a hazánk egyharmadát jelentő terület teljesen alkalmatlanná válik a növénytermesztésre.
A Tisza és mellékfolyóinak hozama kiegészülve az éves átlag 500 milliméternek vett csapadékkal azt jelenti, hogy évente nagyjából 4–6 milliárd köbméternyi többletvízzel számolhatunk. Az Alföld eredeti vízrajzához kell olyan mértékben visszatérni, amennyire csak a mai viszonyok szerint lehetséges.
Az Alföld teljesen lapos, de még így is vannak mélyebben fekvő területek, ahova kiengedhetnénk az árhullámokkal érkező többletvizet. A szakember, aki szerint négy gyakorlati lépés szükséges:
- A folyókat ki kell engedni a mostani szűk hullámtérből egészen a természetes ártérperemig (az eredendően magasabb árszint pereméig), és ott töltésekkel összekötni azokat.
- A kiszélesített ártereken vissza kell állítani a folyók természetes kanyargását – nincs időnk kivárni, amíg ezek a kanyarok 100–150 év alatt maguktól is létrejönnek.
- A természetes kifolyási pontokon, ahol nincs ártérperem, az ártér nyitott a távolabbi mélyebb térszínek felé, ott szabályozható kifolyást kell építeni, valamint biztosítani a víz útját a távolabbi, alkalmas területek felé.
- Az alacsonyabb terület lakott vagy megtartandó részeit meg kell védeni kisebb töltésekkel, vagy fel kell adni.
Az Alföld „visszavizesítése” során a vízjárta részeket olyan őshonos növényzet venné birtokba, amely egyrészt árnyékol, jelentősen gátolja a talaj gyors párolgását, magyarán hőhullámok idején sem engedné az értékes vizet napok alatt eltűnni. Másrészt a növényzet maga is vizet juttat a légkörbe, ami csökkenti a regionális hőmérsékletet – a víz megtartása szempontjából 1–2 Celsius-fok is számít –, illetve hozzájárul lokális záporok, zivatarok kialakulásához.
A víztározók kialakításával és az öntözéssel az a legnagyobb probléma, hogy az öntözés drága, pénzt és vizet pazarló eljárás, de ami talán fontosabb: termőföldjeink csak elenyészően kis részén, 4–5 százalékán alkalmazható.
Ez pedig arra is rámutat, hogy az aszály jelentette kihívásokra nem elég technológiai megoldásokat kidolgozni, hanem nagyon komoly szemléletváltásra van szükség mind a gazdálkodók, mind a mindenkori politikai vezetés részéről. Ami kétségtelen, hogy a magyar vízügyi szakma felkészültsége és szakértelme megvan az aszály elleni hosszú távú védelmi stratégiák megvalósítására.
via 24.hu
