fbpx
15.7 C
Kecskemét
2024. március 3., vasárnap

FRISS HÍREK

„Tudod mennyi csoda van odakint, a komfortzónán kívül?” – Ricsi Kecskemétről Dániába tekert

- Advertisement -

Miért akar valaki két hét alatt 2000 kilométert lebiciklizni, útközben a szabadban vagy sátorban aludni, elázni az esőben vagy szétégni a napon? Hát erről és még sok minden másról is kérdeztük Horváth Ricsit, aki fogta magát, és Kecskemétről egészen Dánia középső részéig, a tengerig tekert el. Szuper, örökérvényű nyári kaland szabadságról, idegen emberek és kultúrák iránti nyitottságról, valóságos-fizikai és belső-lelki utak kereséséről – őszi napokon is „ér” elolvasni.

Hét táskával felpakolva elbicajozni a tengerig – amikor ilyen vagy ehhez hasonló extrém (eszement, bátor, érthetetlen, vagány – a jelzők személyiségtől függően sokáig sorolhatók) elhatározásról hallunk, óhatatlanul is felvetődik az alapvető kérdés: miért? Persze rögtön rá lehetne vágni: miért ne? Horváth Ricsi azért készségesen kifejtette részletesebben is, hogyan jött az ötlet a nem mindennapi vállalkozásra.

„Rengeteg kérdés volt a fejemben, hogy merre menjek tovább az életben, mit is szeretnék tulajdonképpen csinálni. Sok minden megfogalmazódott, de soha nem volt időm leülni, és átgondolni az egészet, mert a hétköznapokban gyakran túl nagy pörgésben vagyok. Így viszont, hogy naponta tíz-tizenkét órákat is tekertem, jórészt egyedül, bőven tudtam agyalni, töprengeni” – magyarázza Ricsi röviden a motivációját.

Fotó: Hraskó István

A kerekegyházi származású, jelenleg is a kisváros külterületén, egy erdőszéli faházban lakó fiatalember a kecskeméti Piarista Iskolában tanult egészen érettségiig, majd a Károli Gáspár Egyetemen végzett kereskedelem-marketing szakon. Rögtön utána vállalkozó lett, és szép fokozatosan beindult a karrierje. Bár kezdetben csak havi 60 ezer forint volt a bevétele – maga sem érti, hogyan tudta fenntartani magát -, de akkor sem csüggedt el.

Autodidakta módon, neten utánaolvasva, sok gyakorlással megtanulta a grafikai tervezést és a közösségi média menedzselését. Ma már egy marketing-ügynökségnél dolgozik, szereti is a munkáját, ám nem tett le róla, hogy más, magasztosabb értelmet is keressen életének, ahogy megfogalmazta: amivel tényleg jót tud cselekedni.

„Csípem a növényeket, az állatokat, a természetet, szeretek gombászni, úgyhogy tavaly elkezdtem biológiát tanulni, és jelentkeztem természetvédelmi mérnöknek. Aztán az idő telt-múlt, szinte elfeledkeztem róla, annyi sok minden történt. Már második hete bicikliztem, mikor Németországban utolért az sms, hogy felvettek Gödöllőre, a Magyar Agrár-és Élettudományi Egyetemre. Úgyhogy az útkeresési dilemmáim menetközben is bővültek, ezen is gondolkodhattam, tényleg volna-e értelme belevágni, és arra jutottam, hogy igen.”

Persze más motivációi is voltak Ricsinek, hogy elinduljon északra. Nagyon szeret új embereket megismerni, utazni, úton lenni, minél közelebb a természethez.

Úton / Fotó: Horváth Richárd

„Még gimiben egy barátommal arról álmodoztunk, hogy érettségi után összepakolunk egy hátizsákba és elindulunk stoppolva mindenfelé. Nekem ez végül nem jött össze, párkapcsolatom volt, dolgoztam és tanultam. Viszont a vágy megmaradt, hogy világot lássak. Három éve ért egy kisebb autóbaleset, utána jó egy hónapig nem bírtam lábra állni. Na akkor elhatároztam, hogy ha felépülök, akkor tényleg nekivágok a világnak. Eltelt jó egy év, és idén januárban megszületett a terv, hogy nyáron kerékpárral elmegyek Dániába. Mindig is érdekeltek a skandináv népek, kultúrák, egyszer szívesen elvégeznék egy mesterszakot Dániába.”

Ricsi leghosszabb bicajos túrája korábban a Balaton körbekerekezése volt, ami 220 kilométer. Most ennek a tízszeresére vállalkozott. Amennyire idejéből telt, igyekezett alaposan rákészülni az útra. Előtte heteken keresztül minden második nap betekert Kecskemétre és vissza (ez úgy napi 50 kilométert jelentett), a kerékpárját pedig megpakolta cuccokkal. Bár belátja, ezek az edzések sem készítették fel arra, milyen nehéz lesz napi akár napi 160 kilométert is teljesíteni, 30 kilónyi csomaggal. Lehet, hogy sok mindent nem úgy csinált, mint a profik, de nem is az időeredményre ment rá. Nem akart sokat költeni a felszerelésre, mondjuk etéren legközelebb már meggondolná, mit érdemes használtan beszerezni, és mit drágábban, de biztosan jó minőségben, hogy ne kelljen pár alkalom után eldobni.

Tisztában volt azzal, hogy azért nem egy szokványos karikázásra készül. Mint viccesen említi, szülei először biztos arra gondoltak, hogy fiuk kicsit “megőrült”.

„Nem mondták ki, de azért az ilyet csak megérzi az ember. Valószínűleg elég nagy ökörségnek tartották, nyilván mert nagyon féltettek, de nem próbáltak lebeszélni, és a végén már teljes mellszélességgel támogattak, mert látták rajtam, hogy ezt mindenképpen meg akarom csinálni, olyan régóta szerettem volna egy ilyen nagy kalandot.”

Fotó: Horváth Richárd

A kerekegyházi fiatalember laza volt, a július 15-ei indulás előtt pár nappal egy Rammstein-koncerttel hangolt.

„Utána azért elég nagy váltás volt napokat egyedül tölteni, nyeregben ülve. A harmadik napon már begyulladt az Achilles-ín a jobb lábamban, eleinte nem fájt annyira, de egyre rosszabb lett. Az is szívás volt, hogy a szandál kidörzsölte a lábamat, erre felvettem a cipőt, de másnap estére a sebbe belegyógyult a zokni, és mikor levettem, elkezdett vérezni. Úgyhogy pár napig mezítláb tekertem, vagy négyszáz kilométert. Szandálban körülbelül ezret, a maradékot cipőben. Volt, hogy napi 150-160-at kilométert is lenyomtam, amire minden bicajos azt mondta, hogy őrült vagyok, mert a 80-100 még rendben, de többet minek? Tényleg néha sok volt, de jólesett, és tetszett, hogy kintebb és kintebb tudom tolni a határaimat.”

Sikerült úgy megterveznie az útvonalát, hogy 62 százalékban kerékpárúton tudott haladni, körülbelül 20 százaléka volt murvás-mezőgazdasági jellegű út, a több közút. A kanyargós, nagyon forgalmas, kamionokkal terhelt utakon nem mert nagyon kockáztatni, gyakran leszállt inkább, és tolta a bicajt. Ugyan jópár nagyvároson átkelt, de turistáskodásra, a helyi látnivalók megtekintésére nem volt ideje, ez az út most nem erről szólt. Két “rendes” szállása volt, Nürnberg közelében a keresztszülei, Hamburgban a bátyja lakik, náluk tudott rendesen megmosakodni, megvacsorázni, szusszanni pár napot. Egyébként viszont igen nomád körülmények között teljesítette az utat.

„Az első héten iszonyatosan tűzött a nap, annyira sütött, mintha tűvel szurkálnának. Ekkor legtöbbször sátorban aludtam, de egyszer például annyira fáradt voltam, hogy csak kiraktam a matracomat meg a hálózsákomat a Duna-parton. A második héten aztán sokat esett az eső, ezért inkább próbáltam valami fedelet keresni a fejem fölé. Göttingenben történt egy vicces sztori, ahogy szállás után nézelődtem. Egy padon ült két csóka, volt mellettük egy-egy nagy túratáska. Este tíz óra volt, gondoltam, ők is utazók, biztos tudnak valami helyet, ahol ilyenkor még kaphatnék szállást. ‘Of course!’ – válaszolták mosolyogva, körbemutatva, és akkor esett le, hogy hát mindkettő hajléktalan. Nagyon jó fej és egyébként igen kulturált hajléktalanok voltak, mondták, hogy megbeszélték az egyetem igazgatójával, hogy aludhatnak az egyetem kertjében. Így is volt, én is mentem velük. Egyikőjük hét nyelven beszélt, és huszonkét országban volt az elmúlt tíz évben. Szóval inkább utazónak vallotta magát, aki ugyan kéregetve éli az életét, de mégis járja a világot, és igencsak tanult, tájékozott. Semmijük sem volt, de mindent meg akartak velem osztani, és ez hihetetlenül jól esett.”

Általában délután hat óra körül kinézett egy helyet, ahol a következő egy órában le tud majd fürdeni – ez általában tavakban, folyókban, meg patakokban történt. Majd elkezdett keresni a sátrazásra megfelelő terepet. Noha – ahogy fogalmazott – „vadkempingezni egyik érintett országban sem túl legális” – a magyar vándort nem kérte számon egyetlen rendőr sem.

Szállás a szabad ég alatt, a Duna-parton / Fotó: Horváth Richárd

Ricsi ételből is csak annyi cipelt, amennyi feltétlenül szükséges, így mindennap bevásárolt egy teljes napra. Konzervet, gyümölcsöket, magvakat, olajos halat evett.

„Napi öt-hétezer kalóriát elégettem, az első héten fogytam is két kilót. A vége felé már sok mogyoróvajas meg lekváros kenyeret, meg szőlőcukrot ettem, ha pedig már nagyon elfáradtam, de még volt hátra az aznapi távból, jöhetett az energiazselé, a koffein, a csoki – ezt a kombót ajánlották tapasztalt kerékpárosok. És persze nagyon figyeltem a magnéziumpótlásra is.”

A napi átlag 130 kilométer egy dolog, de nem mellékes körülmény az sem, hogy Ricsi nem az Alföldön tekert, hanem rendesen meg kellett küzdenie a domborzattal is.

Hasonló cikkünk:  Tallózás a vidéki független sajtó heti írásaiból

„Egyszer nagyon megszívtam, két másik biciklissel együtt. Azt írta a térkép, hogy csak 15 százalékos lesz az emelkedő, de inkább 25-ös volt, vagy afölötti. Korábban esett az eső, szóval tiszta sár volt az út. 400 méter volt a szintkülönbség, ezt két óra alatt sikerült megtennem. Csak úgy tudtam haladni, hogy megfeszítettem a lábaim, vállból felnyomtam a bicajt, ráhúztam a két fékre, és így kapaszkodva tettem két tyúklépést. Ezt ismételtem egymás után kismilliószor. Kínszenvedés volt ott feljutni” – mondja Ricsi, de ezt is nevetve – hiába, az idő mindent megszépít, és csak jó érzés visszagondolni egy olyan kihívással teli helyzetre, ahol sikerült helytállni.

Rengeteg emberrel találkozott útközben, sok szívmelengető élmény érte, amely jó időre biztosan elkíséri és erőt ad neki. Meg a hitét is megerősítheti, hogy nem veszett ki a jószándék és az emberség a világból.

„Hogy ne cipeljek sok súlyt, csak egy literes palackot vittem magammal, ebbe pótoltam folyamatosan a vizet. Ezért gyakran megálltam házaknál, boltoknál, kocsmáknál, és kértem, hogy töltsék meg. Egy idős bácsi Ausztria közepén, a Duna partján éppen a kertjében pihent. ‘Bier, bier’ – jelentette ki, mikor mutattam a palackot, és hozott négy sört. Próbáltam kézzel-lábbal elmagyarázni, hogy nagyon kedves, de ennyit nem bírnék el, erre felszisszentett két sört, sőt felajánlotta, hogy nyugodtan tusoljak le nála. Szintén Ausztriában megadta magát a hátsó csomagtartóm, beletört a vázba az egyik csavar, és nem is tudtam kiszedni. Gumipókkal, szikszalaggal megerősítettem, amennyire lehetett, majd a közeli kisvárosban egy autóját takarító úr segített kifúrni a csavart. Németországhoz közel meg defektet kaptam, el is kezdtem szerelni. Viszont nem tudtam, hogy a belső nélküli, azaz tubeless gumi felrakásához – mint a kocsiknál – nagy nyomás kell, hogy belepattanjon a felnibe. Én meg ott voltam egy tizenöt centis kis pumpával, a mező közepén, vasárnap délután. Töprengtem, mi legyen, de csodák csodájára jött egy férfi, és a kistáskájából elővett egy pici palackot, ami defektgátló folyadék és pumpa is volt egyben. Néztem rá, hogy úristen, megmentettél, annyira hálás vagyok érte! Nem engedte, hogy kifizessem, csak kérte, hogy morzsoljak el egy rózsafüzért, hogy hazáig neki már ne legyen gondja. Szóval ezek rendkívül jó tapasztalások voltak, sok jó emberrel összefutottam, akik ha azt látták, hogy bajban vagyok, rögtön segítettek, még így ismeretlenül is.”

Szerencsére jött a segítség / Fotó: Horváth Richárd

Szerencsére a betegségek is elkerülték. Egyszer ugyan egy egésznapos esőben szétázott, és a kempingben is csak hideg vízzel tudott megfürdeni, ami nyilván nagyon rosszul esett neki.

„Elkezdett fájni a torkom, a fejem, és folyamatosan tüsszögtem. Jól beburkolóztam, és elkezdtem magamban mondogatni: ‘Ricsi, most egyszerűen nem lehetsz beteg, nincs időd rá, gyerünk, gyerünk, nyomd le a betegséget!’ És sikerült, másnapra jobban voltam.”

Útközben hosszabb-rövidebb időre útitársai is akadtak, pár óráig például együtt tekert egy hetvenes éveiben járó nyugdíjas ausztrál házaspárral, akik Horvátországból Luxemburgba igyekeztek.

„Nagyon jó volt nézni, milyen ügyesen összedolgoztak. Pete volt – ahogy ők mondták – a szamár, aki a cuccokat vitte, Teréz pedig a térképet kezelte, és hátulról folyamatosan irányított, hogy most jobbra, most balra. Nagyon jó volt ez a flow, egyszerűen csak suhantam mellettük hosszú kilométereken keresztül. Egy holland pár hatezer kilométeres európai körútban volt benne, egy huszonkét éves török lány pedig Isztambulból indult, és Norvégiába tartott, csodáltam hihetetlen bátorságáért és kitartásáért. Egy francia srác nyolcezer kilométert tűzött ki maga elé, ő már vagy hatvan napja úton volt, na neki már kicsit ijesztő volt a tekintete, mintha kicsekkolt volna ebből a világból. Találkoztam aztán három sráccal is, sokat beszélgettünk, mondtam nekik, jó rájuk nézni, mert valahogy a régi énemet látom bennük, ez az egyiknek annyira jól esett, hogy nekem adta az óráját. Szóval sok remek arccal futottam össze, akik éppen úton voltak kerékpárral, és nem tudok másként fogalmazni, szinte ragyogtak a szabadságtól! Úgy látszik, egy ilyen túra mindenkit megszépít. Én első héten teleszedtem a biciklimet virágokkal, és utána minden nap tűztem fel újabbakat. Jó volt látni, hogy ahogy ez másokat megmosolyogtat.”

Fotó: Horváth Richárd

Mikor végre közel 2000 ezer kilométernyi kerékpározás után megérkezett az Északi-tengerhez, Ricsi örömkönnyeket hullatott. A közösségi oldalára kiírt sorokból talán kiderül, nemcsak azért gyűltek szemébe könnyek, mert sikerült teljesítenie a kitűzött távot, nem pusztán a sportteljesítmény volt itt a fontos – sok más dolog is hullámokat vetett a lelkében, útja során eddig halványabban létező sejtései erősödtek meggyőződéssé.

„Tudod mennyi csoda van odakint, a komfortzónán kívül? Ahol újra érted, kincs az iható víz, egy ágy, vagy a tető a fejed fölött. Ahol örömödben könnyeket hullajtasz csupán a létezéstől. Ahol teljességében megélheted a jelent. Ahol minden gondolatot és érzést újradefiniálnak a szélsőséges körülmények, eddig sohasem tapasztalt mélységben és magasságban. Ott átértékeled, mi mindened van, és megértheted, valójában mennyire kevés dologra van szükséged a boldogsághoz. Mit szeretnél adni, és mit szeretnél kérni ettől a világtól. Mivé szeretnél válni, és miképp szeretnél élni.”

Az út vége / Fotó: Horváth Richárd

A parton végül egy fából készült, félig nyitott pihenőben aludt. Éjfélkor arra ébredt, hogy valaki nagyon közelről az arcába világít egy lámpával – de szerencsére nem egy rendőr volt, hanem egy hozzá hasonló túrázó. Mint Ricsi elmondta, Dániában a tengerparton többszáz fából készült menedékház van, ahol meghúzhatják magukat a vándorok. Így az egyik nap még az Északi-tengernél volt, estére pedig áttekert egy Balti-tengerre néző kunyhóba, onnan nézhette a naplementét.

Vándorszállás a tengernél/ Fotó: Horváth Richárd

Visszafelé már busszal jött, mert munka miatt már nem lett volna további két-három hete hazatekerni. De így is teljesnek érzi a kalandját. És hogy összességében mit adott neki az út?

„Elsősorban erőt kaptam ahhoz, hogy ha valamiben hiszek, és tudom róla, hogy jó és értékes, akkor azt is elhiszem, hogy meg tudom valósítani. Lehet, hogy a kezdet nehéz, de utána már alakul minden. Rájöttem arra is, hogy a legtöbb döntésemben az motivál, hogy közelebb kerüljek a természethez. Nem azt mondom, hogy tökéletesen be tudom építeni a minimalizmust az életembe, de nagyon rajta vagyok, hogy ne legyen annyi felesleges dolgom, ne vásároljak olyat, amire nincs szükségem. A vizet eddig is nagyon megbecsültem, de az úton még inkább megtanultam értékelni minden kortyát. Szóval ezek megerősítettek abban, hogy jó lesz, ha elkezdek természetvédelmi mérnöknek tanulni. Nyilván ebben nincs sok pénz, inkább olyan, amit hivatásból választ az ember, és nekem fontos ez az ügy. Most is közel lakok a természethez, de elképzeltem, hogy a későbbi jövőben elköltözök mondjuk a Bükk környékére egy kis házba. Aztán egy barátommal megbeszéltük, hogy öt éven belül vitorlással átszeljük az Atlanti-óceánt. Ja, meg emellett szeretnék megtanulni vályogházat is építeni. Van egy ötletem a gombászással kapcsolatban is, amit az egyetem gombaismereti tanszékével közösen valósítanék meg a sulin belül. Emellett egy ismerősömmel gondolkodunk egy civil szervezet létrehozásában, mellyel az lesz a célunk, hogy Kecskemét környékén a természetben, az erdőkben, turistautak mentén szemétszedéseket szervezzünk. És persze szeretnék minél többet biciklizni is, tervezem, hogy eltekerek Erdélybe és Spanyolországba.”

Fotó: Hraskó István
- Advertisement -

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Hírlevél feliratkozás

FELKAPOTTAK

Juliska néni egymás után kapta az ellenőrzéseket a kispiacon, volt, hogy a földre letett virágai miatt büntették

1986 óta, azaz harmincnyolc éve árusít Bóta Lászlóné Juliska néni a Petőfi Sándor utcai kispiacon, a Fűrészfogasok mellett. Az...

LEGNÉPSZERŰBB

Juliska néni egymás után kapta az ellenőrzéseket a kispiacon, volt, hogy a földre letett virágai miatt büntették

1986 óta, azaz harmincnyolc éve árusít Bóta Lászlóné Juliska néni a Petőfi Sándor utcai kispiacon, a Fűrészfogasok mellett. Az...