A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik. A jeles dátum alkalmából a KecsUP Hírek szerkesztősége is összegyűjtötte kedvenc verseit és pár sorban megírtuk, hogy mit jelentenek számunkra ezek az alkotások. Fogadjátok szeretettel!
Hraskó István, újságíró, főszerkesztő-helyettes
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.
Hraskó István: Gimnázium óta ez a kedvenc versem – és nem, nem azért, mert érettségi óta nem olvastam több költeményt (bár kétségkívül sokkal-sokkal kevesebbet, mint amennyit szeretnék). Mert minden lényeges benne van, amit tudni kell az életről. Kiemel a hétköznapok rohanásából, mintha kívülről látnám ezt a megmagyarázhatatlan és furcsa, egyszerre riasztó és mégis a szívnek kedves, tökéletlenül tökéletes, ki tudja miért és meddig létező forgatagot. Mindennapi, mondhatni átlagos emberi pillanatokkal rámutat, figyelmeztet a leginkább lényegesre, létünk törékeny, megismételhetetlen voltára, fájdalmas-szép sorokkal.
Balla Szilárd, újságíró
Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat!
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat –
Akasszátok föl a királyokat!
Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat –
Akasszátok föl a királyokat!
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
Akasszátok föl a királyokat!
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –
Akasszátok föl a királyokat!
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt –
Akasszátok föl a királyokat!
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? –
Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad –
Akasszátok föl a királyokat!
Balla Szilárd: Számomra nehéz volt kiválasztani egy kedvenc verset. Ha azt kérdem, mi a kedvenc ételed, mit felelsz? Szerintem én tudom. Azt feleled, amit épp akkor ennél. Kedden túrós csusza, szerdán rántott hús, csütörtökön talán sushi. Amikor megkérdeztek, mi a kedvenc versem, Petőfi ezen alkotásával feleltem. Ma ez a kedvenc versem, ma ezt akartam elolvasni leginkább. Így vagyok a zenékkel is: pénteken Kendrick Lamartól a luther, szombaton Azahriahtól a kapu, vasárnap pedig az Eaglestől a Hotel California. Túl sok fenséges dolog van ezen a világon ahhoz, hogy kategorizálva egyet válasszak ki kedvencemnek. Így hát semmiből sincs kedvencem – vagyis van, de sok. Szóval lehet, hogy még sincs kedvencem.
Barna Imre, újságíró
François Villon (Faludy György): Ballada a senki fiáról
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
Barna Imre: Mindig menekültem a versektől, mert a líra érzelem, nekem mindig megpróbáltatás, így a hideg, fagypont körüli hőmérsékleten tartandó fejem még ilyenkor is húzna-vonna a próza felé. Ráadásul a kedvenc szóval sem lehetséges kibékülnöm, sohasem tudtam sorrendet felállítani, talán mert valahol az is érzelemnyilvánítás.
Így jön szembe velem Villon és Faludy, és hogy ki kicsoda, csak ők tudják. Jól is van ez így, miért kellene ismerned a csavargót, ha ő csak beszélgetni akar, aztán folytatni az útját, megáldva és leköpve mindenütt.
Falusi Norbert, újságíró
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Falusi Norbert: Számomra ez a vers a 21. századból visszatekintve a hosszú 20. századra, kristálytisztán tárja fel kelet-közép-európaiságunk végletes kettősségét. Olyan földön nőttünk fel, ahol pusztító és elnyomó rendszerek uralkodtak, mégis talán sehol máshol nem volt akkora vágy a szabadságra, mint éppen itt. Illyés sorai nem pusztán egy jajkiáltás a magyarok nevében. Amikor a vers 1950-ben megszületett, már harmadnap betiltották, és hosszú évtizedekre „elveszett” a zsarnokságban. Illyés nem a reményről írt, hanem annál is erősebbről, az igazságról.
Bajáki Zsanett, főszerkesztő
Jónás Tamás – Alapetőfi
Mit tagadjam? Kocsma vagyok.
Füstös mind a két szemem.
Magyar. Cigány. Ki tudja, mi.
Értelem és érzelem.
Húros ütőhangszer vagyok.
Én vagyok a zongora.
Ütik-verik, mégis muszáj
szépen megszólalnia.
Bajáki Zsanett: Ez a vers számomra egyszerre foglalja magában az önelfogadást, és az emberi létezésnek azt a legtisztább értelmét, hogy minden körülménytől függetlenül – legyenek azok a legmostohábbak – csak az igazat és a jót szabad képviselni. Nem is mint tudatos döntés, hanem mint belső, zsigeri igény. Ettől válik számomra mindig nagyon motiválóvá és örökérvényűvé.
