Ez lenne az új normális?
Amellett, hogy mostanában „mindenki” virológus, önjelölt pszichológusból is jó pár akad.
Gyakran hallom a környezetemben is, hogy ez és ez a személy narcisztikus. Az ilyesmi megállapítása azonban koránt sem ennyire egyszerű. Ezt már csak az is bizonyítja, hogy mikor felkértem egy pszichológus ismerősömet, hogy nyilatkozzon a kérdésről, egyértelműsítette, hogy a narcisztikus személyiségzavar diagnosztizálása pszichiáteri kompetenciákat igényel. Ami tényként kezelhető: még a szakemberek által is bevallottan nagyobb számban jellemző a nárcizmus jegyeit mutató egyének jelenléte a társadalmunkban. Egy amerikai kutatás szerint szinte ez az új „normális”. Míg a klinikai értelemben vett narcisztikus személyiségzavar a lakosság igen kis százalékánál mutatható ki, annál nagyobb teret nyer magának a közszájon terjedő, szakszerű diagnosztikát mellőző nárcizmus, mely néhány spektrumával bír csupán az említett személyiségzavarnak.
A szakértők azért óva intenek attól, hogy egy átveszekedett, kompromisszumot nem hozó éjszaka után arra a következtetésre jussunk, hogy partnerünk híján van az empátiának, ergo narcisztikus.
Négy fal között
Sokszor láttunk már olyan párt, ahol az egyik fél sziporkázó, lenyűgöző, kellemes társaság, míg partnere szótlan, szorongó, vagy ideges típus. Nem is értjük, hogy a lenyűgöző fél miért marad meg egy „ilyen” mellett. A rossz hír az, hogy van rá esély, hogy a lenyűgöző teszi ilyenné a látszatra kevésbé szimpatikus partnert. Ugyanis míg társaságban kifogástalan a viselkedése a narcisztikusnak, otthon már teljesen más képet mutat magáról. Az ilyen ember szorong, s mindennél fontosabb célja, hogy a külvilág felé tökéletes képet mutasson magáról. Ennek bármit alárendel, ide értve a partnere boldogságát, lelki egyensúlyát is.
Nem érthetjük meg mindezek mozgatórugóit, ha nem nézünk a kiváltó okok mögé
A narcisztikus személynek olyan gyerekkora volt, ahol nem vették figyelembe, hogy milyen érzései és igényei vannak. A szeretet számára olyan, mint mondjuk a húsvéti nyúl. Szeretné, ha lenne, beszélnek is neki róla, meg hoz is csokit, csak hát soha nem találkozik vele.
- Látszatra akár lehetett tökéletes is a gyerekkora, hiszen mindig mentek nyaralni, szép ruhái voltak, jól tanult és a szülei még meg is ölelték. Akkor mégis mi lehetett a probléma?
- Ölelni lehet úgy is, hogy a gyerek azt tanulja meg, hogy az ő életének az ad értelmet, hogy a szüleit boldoggá tegye, azaz kielégítse azok igényeit, s nem ők az övét. Megtanul folyton „jó gyerek” lenni, aki csak akkor van jelen, ha éppen szükség van rá, de kerüli az olyan helyzeteket, ahol a szülei „terhére” lehet.
- Bizalmatlanná válik, mert kiskorában azt tapasztalta, hogy az érzelmeket csak tettetik körülötte. Ahhoz szokik hozzá, hogy az ő érzelmi igényei másodrendűek. Az érzelmi fejlődése itt olyan irányt vesz, ami melegágya lesz egy túlélési mechanizmusnak, ami aztán ahhoz vezet, hogy képtelen lesz egészséges kötődéssel kapcsolatot létesíteni. Az ilyen helyzetbe került gyerekek a vágyaikat, az érzéseiket jogtalan, bűnös, elítélendő dolgoknak élik meg, mert arra tanítják őket, hogy ha kifejeznék az érzéseiket, a puszta létükkel a szüleik vérszívóivá, élősködőivé válnának. Számtalanszor hallotta az „én mindent megteszek érted, de neked semmi sem jó” szülői kinyilatkoztatást.
- Az általuk tapasztalt szeretet nem feltétel nélküli, és ennek következménye képez a későbbi életükben akadályt egy egészséges kapcsolódás megélésében. Felnőtt életük során gyakran jellemzi őket az irigység, a féltékenység, a szorongó bizonytalanság, a boldogtalanság.
- Mindez számos esetben drogfogyasztásba, alkoholizmusba torkollhat.
Ezek tudatában nehéz nem megbocsátónak, empatikusnak lenni egy narcisztikussal.
Helytálló-e a sokszor gyűlöletig is eljutó reakció a narcisztikussal szemben?
Míg a szomorú gyerekkort megélt narcisztikus csak túlélni próbál felnőtt életében, tetteinek egészen komoly következményei vannak baráti és párkapcsolati szinten is.
Folyamatos igényt támaszt arra, hogy csodálják, hogy nagyszerűségét különleges bánásmóddal jutalmazzák. Olyan kapcsolatokat részesít előnyben, amelyektől vágyott grandiózussága még előrébb juthat. Soha nem érdekli őszintén a barát vagy partner problémája, és csak akkor foglalkozik mégis ezzel, ha hosszabb távon előnyére válhat. Empatikus képességei szinte nincsenek, megtanulta viszont megjátszani őket.
Mivel mindenki fölé helyezi magát, elvárja, hogy az orvos, akihez ellátogat, őt komolyabban vegye, mint a váróteremben megfigyelt és persze általa lenézett pácienseket. Ha sorban áll, magában dühöng, és meg van győződve róla, hogy már rég ki kellett volna őt szolgálni, hiszen a többiek előtte a sorban kevesebbet érnek nála. Ezek miatt gyakran magányos farkasok, s kerülik az olyan helyzeteket, ahol kritika, kudarc vagy érzelmi bizonytalanság érheti őket, mert ezeket nagyon nehezen viselik.
Barátságban felszínes, soha nem enged igazán közel
Mivel a megtévesztés mestere, baráti kapcsolatot akár évtizedeken keresztül is fenn tud tartani, de csak abban az esetben, ha a barát nem akarja elmélyíteni a köztük lévő kötődést. Ha egy kis lépést is tesz valaki a narcisztikus felé, ahol ő már a magában kijelölt veszélyzónát tartja fenn, vagy rövid úton vége lesz a barátságnak, vagy hosszasan kell könyörögni neki a bocsánatáért, miközben a barát egyetlen „bűne” csupán azt volt, hogy közeledni próbált. A valódi feszültség okára nem derül fény, mert általában a narcisztikus által kreált, csak némi valóságalappal rendelkező egyéb problémára terelődik a fókusz, hiszen a narcisztikus mindent megtesz, hogy ne derüljön ki az esetleges hibája vagy hiányossága.
Előfordulhat olyan is, hogy valaki nagy elánnal érkezik az életünkbe, rajong értünk, és úgy viselkedik, mintha világ életében csak arra várt volna, hogy találkozzunk… aztán egyszer csak nem veszi fel a telefont többé, bármennyire is értékesnek tűnt a vele való barátkozás. Ha nárcizmussal küzdött ez a személy, egyszerűen annyi történt, hogy már nem látott bennünk semmi érdekeset, ami a hasznára válhatott volna, illetve tarthatott attól is, hogy túl jól kiismertük, s az álarca már nem tökéletes.
Szerelemben = háborúban?
Nos, igen.
A narcisztikus olyan párt választ magának, akit méltónak tart magához- eleinte! A kapcsolat kezdetén odaadó, sziporkázó, a tökéletes partner látszatát kelti. Elbűvölő kommunikációt alkalmaz, de ez megtévesztő- pláne egy szerelmes embernek- hiszen a narcisztikus részéről nem beszélhetünk érzelmi kötődésről, mivel ennek képességétől már gyerekkorában megfosztották.
Mikor a rózsaszín köd felszáll, a narcisztikus elkezdi kimutatni valódi énjét
Egyrészt azért, mert már biztos abban, hogy a partnere érzelmileg kötődik hozzá, s vele a végletekig empatikus lesz. Másrészt viszont előtérbe helyeződik önnön grandiózussága, ami azt mondatja vele, hogy a partnere mégiscsak alárendelt szerepet érdemel a kapcsolatban, hiszen még csak egyenlőek sem lehetnek, a partner nem érhet fel őhozzá.
Óriási szabadságigénye felnagyítódik, gyakran már a kapcsolat elején félrelép. A partnerével lefektetett szabályokat folyamatosan változtatja, míg ha a partner egy kicsit is eltér a megbeszéltektől, a narcisztikus dühbe gurul, számon kéri élettársát.
Ha a párja sikereket ér el, azt minden áron próbálja kicsinyíteni. Ha gyermeke versenyt nyer az iskolában, dicséret és büszkeség helyett azonnal saját iskolai sikereiről kezd el mesélni, amik persze „sokkal többet érnek” a gyerek sikereinél.
Elengedhetetlennek érzi, hogy átvegye az uralmat a partnere érzelmei felett, irányítani akarja őt. Mindezt úgy éri el, hogy apró kritikákkal illeti, állandóan fenntart egy enyhe feszültséget, amivel elbizonytalanítja a másik felet, aki viszont minden erejével próbál megfelelni a narcisztikusnak. Csakhogy ez lehetetlen, hiszen a narcisztikus módszerei közé tartozik, hogy soha nem lesz elég az, amit kap.
A végletekig kizsigerel mindent a kapcsolataiból, viszonzásul ellenben semmit nem ad. Hangulatai és szorongásai határozzák meg, hogy az ún. narcisztikus hintán éppen közelebb enged magához (természetesen csak egy bizonyos határig), vagy távolságot tart, amivel büntetni kívánja a partnerét.
Érzelemmegvonással, „csendkúrákkal” áll bosszút a társán, ha úgy érzi, hogy nem kapta meg az őt illető figyelmet, illetve akkor is, ha kritika éri. Ezt a narcisztikus dühöt a másik fél általában igen nehezen és értetlenül éli meg, hiszen nincs tudatában annak, hogy mi történik körülötte. Csak azt érzi, hogy „bűnös”(ahogy ezt a narcisztikus gyerekként megélte), s végül maga az áldozat kér bocsánatot. Ez olyan nyilvánvaló esetekben is így van, ha éppenséggel őt csalják meg, vagy őt verték át.
Miért kér bocsánatot a megbántott fél? Miért érzi azt, hogy ő a felelős a másik tetteiért?
Egyrészt ennyire megtévesztő tud lenni egy narcisztikus, másrészt viszont olyan bizonytalanságokkal rendelkezik önmagával kapcsolatban, amikre alapozva a narcisztikus akár hosszú éveken keresztül sanyargathatja partnerét. A narcisztikus személy kizsákmányoló tehát, amit mártíromsággal és passzivitással támaszt alá, ha éppen büntetni van kedve. Folyamatosan fenntartja a jogot ahhoz, hogy bármit megtegyen, s a gyakran csüggedni látszó partnerét olykor biztatja, támogatja kicsit. Ilyenkor azt élheti meg a párja, hogy mégiscsak van remény arra, hogy szeressék, így erőre kap, s a narcisztikus ezzel el is érte egyetlen célját: a partnernek újra van ereje csodálni őt. A narcisztikus ember nem ad semmit „ingyen”, partnerének mindenért keményen meg kell küzdenie, de természetesen ez a jelenség fordítva nem fordulhat elő.
Van kiút a nárcizmusból?
Az az általános vélekedés, hogy a patologikusan narcisztikus ember nem fog tudni kötődni, ám sok esetben a „köznyelvi” értelemben vett enyhébb jegyeket mutatók közül néhányan tudnak egy-két változást elérni az emberi kapcsolataik dinamikájában. Ezt legtöbbször eleve az gátolja meg, hogy önfényező és egyben önámító védekezési rendszerük teljesen elutasítja annak lehetőségét, hogy segítséget kérjenek, s valódi változásra törekedjenek. Az ok az olvasottak alapján nyilvánvaló: a „tökéletesen” nincs mit megjavítani.
Partnerként is kemény dió ebben részt venni
Legtöbben úgy élnek meg egy narcisztikussal való kapcsolatot, hogy a végén úgy érzik, semmiféle talaj nincs a lábuk alatt. Sokszor az öngyilkosság gondolatával is eljátszanak, mert annyira haszontalannak érzik magukat, s a szeretetmegvonástól, a narcisztikus által állandóan képlékenyen módosított „valóság” kínjaitól szenvedve vagy megbetegszenek, vagy tragikus véget ér a történet. Van azonban egy pozitívabb változat is: külső segítséget kérnek, s ezáltal újra talaj kerül a lábuk alá. Ehhez nagyfokú elkeseredettség szokott társulni, de aki el mer indulni az önismeret rögös útján, sikerrel járhat, s kikeveredhet egy ilyen mértékű bántalmazó kapcsolatból, ahol a verbális és a fizikai abúzus sem ritka.
Mindenképpen ajánlott szakemberhez fordulnunk, még akkor is, ha akad olyan segítő kezet nyújtó barátunk, akit a narcisztikusnak nem volt alkalma elmarni mellőlünk. Amint sikerül elfogadni, hogy bármennyire is szeretnénk, a narcisztikus nem fog érezni, szeretni, már megtettük az első lépések egyikét. A narcisztikus partnerei, akik legtöbbször magas empatikus képességgel rendelkeznek, nem tudják elfogadni, hogy létezhet olyan, hogy valaki képtelen a szeretetre, az együttérzésre. Ha ezt a gátat sikerül átvinni, van remény.
