Olvasónk küldte az alább olvasható sorokat a kecskeméti éjszakai életről.
Szerencsés nemzedékhez tartozom.
Kis gimnazista koromtól részt vehettem a kultikus emlékű Garabonciás Ház késő-kádárkori
‘underground’ happeningjein, tanúja voltam az új hullám burjánzó helyi térnyerésének, műélvezhettem háromhúros punkzenét az Otthon tükörtermében, szegecselt nehéz fémzenéket és szegecseletlen ‘Alföldi Rock’-ot, tenyérnyi Casio szintikkel fellépőket a Művház tehetségkutatóján, később kavaroghattam péntek és szombat esti lázban a Tiszti Klubban, az Erkel utcai ‘Patkány Pincében’, a KISOSZ-ban, a kilencvenes évekbe átlépve a Galaxisban, a MÁV Kultúrban, a Sasfészekben, a Flashben, az Extrémben, a Silverben, a Robinsonban, a Pompeiben, a Juliában, mindenféle kihelyezett techno partykon, főiskolás bulicsütörtökökön a Pikongban és a Tanítóképzőn, a Rolling Rockban és a Kilelében és általában mindenhol, ahol két cintányért összevertek. Márpedig két évtizeddel ezelőttig elég sok cintányér csattant össze Kecskeméten.
A hétvége csütörtök délutántól vasárnap hajnalig tartott, a jobb bulikra néha privilégium volt bejutni, a nyűzsgő sörözőkben helyet kapni.
Az ezredfordulóval azonban mintha minden megváltozott volna: még jócskán benne volt a boogey a lábunkban, azonban a választható opciók száma évről-évre csökkent, amiért a fiatal és nem fiatal értelmiségieket már nem kárpótolták az ilyen-olyan borutcák, sörutcák, és egyéb fesztiválnak nevezett össznépi fekvehányók.
Múltak az évek, a klubok egyre gyakrabban váltogatták üzemeltetőiket, sok szebb napokat megélt örömkombinát örökre eltűnt az idők homályában. (A pláza tetején a kérészéletű Bling-Bling csúfos kudarca megmutatta, hogy csilivili gagyinak lenni sem a siker záloga.)
És akkor 2010 körül felragyogott egy újabb reménysugár: a TEKA. A rendszerváltás előtti csúcsértelmiség tagságival látogatható klubja, több próbálkozás után újra stabil hivatkozási ponttá vált. A változó gyakoriságú koncertek igazi oázist jelentettek a vájt és kevésbé vájt fülűeknek egyaránt. És itt vége is a történetnek, a hely tavaly, többé-kevésbé ismert okok miatt bezárt.
Az amúgy is alig kitapintható kecskeméti éjszakai életre a csaknem teljes nihil telepedett.
Egy kocsma akolmelege, vagy egy pangó kávézó szolgáltatást ugyan nyújthat, de identitást aligha.
A sikeres közösségi terek mindenhol a világon felmutatnak egy nagyon lényeges közös tulajdonságot: egy erős vízió hozza létre őket, a vízió élményt generál, a közös élmény közösséget teremt. A közösségben identitás képződik, az identitás megtartja a kultúrát.
Berlin az élenjáró bizonyítéka, hogy mindenből lehet közösségi tér, elhagyott vasútállomásokból, régi malmokból gyárakból és raktárakból, a Stasi pincéiből és becsődölt mozik padlásából. A szellem és a komfortérzet bárhova betelepíthető.
A bristoli példa még magasabbra állítja a lécet: a modern tech kultúra követői egyenesen ‘Tech Nation’-ként határozzák meg magukat (ugye milyen fapados emellé állítva a lekicsinylő magyar: ‘kocka’ kifejezés), és amikor egy nagybefektetőtől megkérdezik, hogy miért éppen Bristolba hozza a fontmillióit, a válasz „Bristol is a spirited city…” ( …a város, aminek lelke van).
És hogy mi köze van ennek a közösségi terekhez? A történet ugyanis valahogy úgy kezdődött, hogy bizonyos nyughatatlan fiatalok elkezdték a munkahelyüket közösségi térként definiálni, mert hát ugye a munka öröm, sőt a szerencsésebbeknek szórakozás.
A szemléletváltozás vonzotta a tehetségeket, a tehetségek a tőkét.
Kecskemét aranyrögökön ül.
Remek adottságú helyek várnak rá, hogy megfelelő kézben a rájuk vetített víziók
beteljesedjenek. Hely van, remény van, a szellem meg libbenjen…
Egi Roka
