„Felkelni hajnalban, főleg télen, aztán a tök sötétben, a mínuszokban fejlámpával futni – na, azt szeretem a legkevésbé. De megcsinálom, mert edzést nem hagyok ki” – ez lehet Vajda Zoltán hihetetlen eredményeinek titka. Az országszerte ismert kecskeméti ultrafutót – aki többek között háromszor teljesítette a 246 kilométeres Spartathlont, és most az Ultrabalatonra készül – egy laza hétköznapi edzésén kerestük fel, és beszélgettünk vele kihívásokról, kínokról és sikerekről, sérülésekről és étrendről.
Átlagos hétköznap délután, szép tavaszi időjárás. Az egykori KTE-pályán egymás után rója a köröket Vajda Zoltán. Egy órás edzés a terv, ez a kecskeméti ultrafutónak egy laza átmozgató tréning, amelybe egy interjú is belefér.
„Igen, ez bevett helyszín, mert közel van az otthonomhoz, és jó a résztávos gyorsító edzésekhez is, mert itt könnyű kimérni a távolságokat. Régebben a Ceglédi úton a kerékpárúton futottam, és a villanyoszlopokat számoltam. Eleinte azt hittem, 25 méterre vannak egymástól, aztán gyanús lett, kivittem egy centit, és lemértem a távolságot, így derült ki, hogy 33 méter. Azért egy sprintnél nem mindegy” – magyarázza a fűbe lehuppanva Zoli, miért ideális számára az egykori focipálya elhagyatott, régóta gazdátlan, de legalább fákkal-bokrokkal körbevett területe. A biológusként a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságon dolgozó ultrafutónak a zöld környezet és a természet közelsége is fontos, a kilométerek teljesítése közben szeret szemlélődni, és nem tudja megérteni azokat, akik az erdőben nem a madarak énekére, vagy a szél suhogására figyelnek, hanem a fülüket bedugva zenét hallgatnak.
Hétközben nem túl hosszúak, hanem inkább intenzívek az edzései. Persze egy átlagembernek így is durvának tűnik, hogy hétfő kivételével minden nap letud 14-18 kilométert. Hétvégén aztán jönnek a 40-60 kilométerek. „Néha az edzőm, Szabó Gábor tesz bele kis furfangot, hogy egy óra futás után következzen húszszor 100 méter gyors, utána folytathatom a kitűzött távot” – mondja mosolyogva, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak miheztartás végett: tavaly 404 órát edzett és versenyzett, ezalatt 4935 kilométert futott.
Bár sokaknak talán nem kell bemutatni Vajda Zoltánt, ezen a ponton érdemes megemlíteni néhány emlékezetes versenyét. Háromszor teljesítette Görögországban a nevezetes 246 kilométeres Spartathlont Athén és Spárta között, a legjobb ideje 29 óra 8 perc volt. Végigment a kaliforniai Halál-völgyben megrendezett 217 kilométeres Badwater ultramaratonon, ahol a résztvevőknek a táv mellett a gyakran 50 Celsius fok fölötti brutális hőséggel is meg kell küzdeniük. Teljesítette Európa leghosszabb ultrafutóversenyét, a 285 kilométeres Ultra Milano-Sanremo-t, és tinédzserkorától kezdve szinte minden évben, már 37 alkalommal lenyomta a szívének kedves Kinizsi Százast a Pilisen és a Gerecsén át.
Stresszlevezetésnek indult, szenvedély lett
De hogy kezdődött mindez? Egyáltalán hogyan és miért lesz valaki ultrafutó? Nyilván nem egyik napról a másikra. Zolinál a futás iránti vonzalom már középiskolás korában megvolt, táj-és mezeifutó versenyeken többször dobogóra is állhatott, utána viszont „csak” a Kinizsi Százasokon indult. Stresszlevezetés miatt kezdett el tizennégy-tizenöt éve előbb kocogni, majd újra futni. Úgy érezte, a sok irodai munka után felüdülés számára, hogy aznap csinál valami hasznosat, kézzelfoghatót és tesz az egészségéért is. Aztán jött az első félmaraton (Kecskeméten), erre már tudatosan felkészült, és magát is meglepve, amatőrként kiválónak számító 1:30:29-es idővel ért célba. Innentől kezdve nem volt megállás, sorjáztak a hosszabb és még hosszabb távok. Az Ultrabalatonról 2010-ben hallott először, majd a következő évben családját kicsit sokkolva bejelentette: elindul, körbefutja a tavat. Nem, nem több nap alatt, részletekben a 212 kilométert, hanem egy nekifutásra…
Zoli ugyanakkor nem az a típus, aki csak halmozza a versenyeket, hogy aztán kipipálhassa őket. Nagyon megválogatja, mire nevez és szán időt, hogy belevágjon a felkészülésbe. Főleg a regeneráció miatt, de van más indoka is.
„Most már inkább szép helyekre szeretnék eljutni, ahol még nem voltam. Egy versenyre csak akkor térek vissza, ha korábban nem tudtam olyan időt futni, amit szerettem volna. Az Ultrabalatonra most május elején például még egyszer visszamegyek, mert zavar, hogy 2011-ben elrontottam. De a Kinizsit kivéve az önmagában nem motivál, hogy valamit tizedszer is lefussak” – vallja Zoli (hozzátesszük, például a Badwater-re nem is mehet akárki, a szervezők a korábbi eredményei miatt választották ki).
„Leegyszerűsítve alapvetően háromféle futóról beszélhetünk. Van, aki azért fut, mert le szeretne fogyni, más azért, mert élvezi, a harmadik pedig eredményorientált. Elismerem, én a harmadikba tartozom. A Spartathlont idén szeptemberben azért tűztem ki magamnak újra, mert az eddigi három alkalom közül egyszer sem tudtam kifutni magamból, ami bennem volt. Először sérülten indultam, nagyon durva volt, utána kétszer a táplálkozással rontottam el. Szeretnék 29 órán belülre kerülni, azzal már elégedett lennék.”
Amennyi munkát beleteszel, annyit tudsz kivenni belőle
De jól hallottam? Nem azok közé sorolja magát, aki élvezi a futást?
„Hát mit mondjak, egy-egy edzés végén már nem annyira őszinte a mosolyom. A mai egyórás laza futás klassz, ezt élvezem. A hétvégi hosszúakat is, akkor elkocorászok. De például múlt héten volt nyolcszor ezer, ami a csövön kifér, hogy jobban bírjam a hosszútávú terhelést – az utolsó ezres itt már egyáltalán nem esett jól. Felkelni hajnalban, főleg télen, aztán a tök sötétben, a mínuszokban fejlámpával futni – na, azt szeretem a legkevésbé. De megcsinálom, mert edzést nem hagyok ki. Tudom, ha teljesítem, akkor annak meglesz az eredménye. Ezt szeretem a legjobban a futásban, hogy teljesen objektív dolog. Amennyi munkát beleteszel, annyit tudsz kivenni belőle. Az egy kilométer az mindenkinek egy kilométer. Vagy megcsinálod, vagy nem. Csak a hétfő a szünnap, mert ugyan mindent megteszek a futásért, de muszáj azért pihenni is” – hangzanak az őszinte szavak, mielőtt még bárki azt gondolná, egy könnyed hobbiról beszélgetünk.
Zoli nem titkolja: ez egy iszonyú kemény és néha rémesen emberpróbáló meló, szenvedély. Amely ugyanakkor óriási mentális és lelkierőt ad a mindennapokra.
„Na meg kondiban tart. Nem titok, nyáron leszek 60 éves, de azt tök jó tudni, hogy sok fiatal engem akar megelőzni” – nevet Zoli.
Gyakran a neten futja le először a versenyt
Felvetem, hogy egy 150-200-250 kilométeres távot nemcsak a combnak, a vádlinak kell bírnia, hanem fejben is le kell tudni győzni az irdatlan távot, venni a jelentkező akadályokat – neki mi a módszere? Mivel köti le a figyelmét: számolgatja az idejét, tervezi a frissítéseket, gyönyörködik a tájban?„Igen, alapvetően pont ezekkel. Egy ultrát nem úgy kell elképzelni, hogy na lefutottam az első kilométert, már csak 245 van hátra. Ebbe bele lehetne őrülni. Minden távot felosztok kisebb szakaszokra, úgy sokkal kezelhetőbb az egész. Például a Spartathlonnál nekem az első maraton az első szakasz, akkor örülök, megnézem az időmet, és jöhet a következő etap. Sokat segít, ha a neten előre meglesem az útvonalat a Google Stree View-n, így egy-egy épület, útelágazás, bármilyen jellegzetesség már ismerősként fog rám köszönni” – árul el egy apró, de hasznos praktikát. Hozzáteszi, olyan ultraversenyekre ritkán nevez, amelyek meghatározott ideig (6, 12, 24 óráig vagy 6 napig) tartanak, mert lelkileg szerinte sokkal nehezebb azzal megbirkóznia egy futónak, hogy hiába növeli a tempót, nem ér előbb célba.
A tájat szereti nézni, amíg ereje és állapota megengedi, hogy erre is koncentráljon. Menet közben nem igényli a beszélgetést, a zenehallgatástól pedig kifejezetten elzárkózik.
A holtpontokra – mert természetesen neki is szokott lenni – nincs bevált módszere. „Egyszerűen el kell tudni viselni, tisztában lenni azzal, hogy úgyis el fog múlni. Ha sikerül, sokszor azon kapod magad, hogy utána már vigyorogsz és jobban haladsz. Ez persze csak akkor igaz, ha beletetted a megfelelő edzésmunkát. Más az a holtpont, amikor rosszul választod meg a sebességet, rosszul frissítesz. Akkor nem holt-, hanem végpont lesz, ahonnan nem lehet visszajönni.”
Gyomorvérzések után, immár Gepárdként
Zoli igen önkritikus, versenyzői oldalán a posztokban többször ír arról, milyen hibákat követett el futókarrierje alatt.
„A legtöbb rossz versenyemet annak köszönhetem, hogy önfejű voltam és nem fogadtam meg mások tanácsát. Például a táplálkozásban. Sajnos annak idején paleo-étrend felé mentem el, ott pedig a szénhidrát ördögtől való. Viszont ha ultra közben nem viszel be szénhidrátot, akkor meghalsz. A második és harmadik Spartathlonom alatt gyomorvérzésem volt, majd az Ultra Milano-San Remo-n is. Magas energiatartalmú, de nehezen emészthető dolgokat, például kókuszzsírt ettem, a gyomrom meg nem bírta. Akkor rádöbbentem, hogy ha valamit elvárok a szervezetemtől, vissza is kell pótolni, amit kivonok belőle.” Kezdetben tapasztalatlansága miatt az is többször megesett, hogy túl nagy sebességgel kezdett, ahogy mondani szokás, elfutotta az elejét.
Úgy véli, sok buktatót kikerült volna, ha korábban edzőt fogad. Végül 2020 nyarán csatlakozott az ELTE Sashegyi Gepárdok csapatához, és azóta Szabó Gábor írja az edzésterveit. Zoli szerint a közös munka leginkább abban látszik meg, hogy régebben – kis túlzással – a versenyek végén örült, ha tudott még kocogni, mostanában viszont már az utolsó 10-20-50 kilométeren is képes gyorsítani. Versenyt eddig egyszer kényszerült feladni, Spanyolországban: a 160 kilométeren 10 000 méter szintkülönbség volt, ő 125 kilométert bírt, 8500 méter szintkülönbséget teljesítve. „Az ilyen hegyi terepre Kecskeméten lehetetlen felkészülni, akármennyit is edzek. A lejtőket nem bírta a combom, és noha magas a fájdalomtűrő képességem, de itt már nem volt értelme továbbmenni, négykézláb vánszorogni. A combizmomat kellene még erősíteni, eljárhatnék konditerembe, de erre már se időm, se lelkierőm. De ez a verseny is jó volt arra, hogy építkezzek rá. Amikor a következő versenyeken elkezdett fájni a lábam, arra gondoltam: még közel sem olyan rossz a helyzet, mint volt Spanyolországban!”
Extra gyors regeneráció, néha egy-egy pohár bor megengedhető
A kecskeméti ultrafutó életében meghatározó fordulatot jelentett, hogy vegán étrendre tért át, azaz sem húst, sem más állati eredetű ételt, vagyis tojást és tejterméket nem fogyaszt.
„Nem szeretem a vegán kifejezést, ha a táplálkozásról van szó. A teljes értékű növényi alapú étrend jobban visszaadja az egész lényegét. Hat éve, egyik napról a másikra történt a váltás. Vasárnap este kiettem a hűtőből a húst, hétfőtől kezdve egy falatot sem. Megbántam, hogy ilyen későn álltam rá. Nekem a növényi alapú táplálkozás azt adta, hogy olyan ütemben tudok regenerálódni, amit korábban el sem tudtam képzelni. Nemrég szombaton futottam egy 106 kilométeres versenyt jelentős szintkülönbséggel, szerdán már edzettem. Korábban verseny után egy hét punnyadás, lábfájás következett” – meséli Zoli. Az új étrenddel a korábbi 69 kilóról 64-65-re fogyott, noha ez nem volt célja. Viszont azt tapasztalta, a hús elhagyásával szervezetéből rengeteg víz is távozott.
Ugyanakkor megemlíti: pont a gyors regenerálódás miatt eleinte többet vállalt, ez túlterheléshez és egy ízben egy fáradásos szárkapocscsont-töréshez vezetett. Éppen emiatt is hagyja szellősre a versenynaptárát.
Felesége is hasonló étrendet folytat, ami kétségkívül megkönnyíti a bevásárlást és a főzést. Heti szinten húszféle zöldséget esznek, a cukkinitől az édesburgonyán át a répáig, és persze gyümölcsöket is. Az alapanyagokat biotermesztőktől igyekeznek beszerezni.
És időnként belefér azért egy-egy pohár sör vagy bor? Zoli elárulja, igen, néha, társaságban, barátokkal fogyaszt alkoholt.
„De annyira nem rajongok érte, mert tudom, hogy másnap aztán nagyon rosszul esik a futás. Lehet, hogy teljesen el kellene hagyni, de azért mindennek van határa, hagyjon meg magának az ember valami kilengést” – búcsúzik el végül, hogy teljesítse az aznapra előírt edzéstervet.
Vajda Zoltán ultraversenyeinek listája itt tekinthető meg.
