Belpesti romkocsmák mosdófalai után most először a saját csuklómon látom viszont a Fekete Zaj logóját. Idén jóval konszolidáltabb a grafika, mint az első évek akasztófája – világosít fel egy negyvenes punk azután, hogy felajánlotta, szívesen bevisz minket éjszaka a sástói kalandparkba. A lyukak a drótkerítésen olyanok, mint a szubkultúrák a fősodor határán. Mátra underground fesztiválja legalábbis fekete lyuk a hazai rádiózajban.
Szubjektív beszámoló a Fekete Zaj Fesztivál két napjáról.
A telekocsiban holtakat idéz az útitársam. Elvis – aki a polgári nevén nem mutatkozik be – érzékletes képet fest a rothadó hullákról, melyekkel a proszektúrán találkozott. Megszoktam, hogy a halál tabu téma, különösen amikor próbáljuk megfosztani a ráolvasott szakralitástól. Hétköznapi ember nem találkozik, csak a csinosított fogalommal, ez a feszült elrugaszkodottság pedig a szubkultúrákban keres ellenpontot.
Az igényt látszólag ki is szolgálják az underground mozgalmak. Nem kendőzetlenül, mégis szabadabban beszélhetünk a hétköznapokban elfojtott kollektív szorongásról, ami a zenei felhozatal egy részét is inspirálta. A Fekete Zaj komolysága persze már nem a régi, mondják a sötétbe öltözött, de szelíd tekintetű fesztiválozók. A “bomló test és a fekete húslé” így is gyakrabban merül fel a Mátra Kempingben, mint a postán sorbanálláskor.
A sátrat egy orrszarvúbogár-odú és egy H. P. Lovecraft beszélgetőpanel között állítom fel. Az első átugrált koncert viszont inkább a 90-es évek americana szellemét ébreszti fel, mint a kozmikus horror Nagy Öregeit. Sonya azokba a kertvárosi coming of age filmekbe repít vissza, amiken egy egész tevés generáció nevelkedett. Itt már biztosan tudom, hogy ez a fesztivál nem sötét erdő, hanem alternatív hangzatok összekötő folyosója.
Csupán egy-két kötelező hardcore nevet ismerve a Fekete Zaj fellépői szinte mind új ajtókat nyitnak. Ilyen élmény a Harmed adrenalinszagú támadása az érzékszervek ellen, a NANANA éteri postpunk világa, a Zanias magányt megszólító szirénéneke és a Light by the Sea rítusba boruló koncertje. Amikor Anna Baumann énekes gyermekkel a szíve alatt táncolja körbe a színpadot, magát az életet ünnepeljük vele, és egy kis időre lefejtjük magunkról a konszolidált társadalmi szerepeket.
Hasonlóan nagy vihart kavar a Vágtázó Halottkémek fellépése, ami a magányos fesztiválozókat is a csoporttestbe mossa. Esőben sem távozunk; a régi magyar punk itt maradt táltosai előtt úgy érezzük, megtisztulunk a szorongó városi perszónáktól. Táncban, zuhogásban lépünk át egy kollektív rituális tudatállapotba, amit korábban elveszettnek hittem. Szinte észrevétlenül mind érzékenyebbé válunk, én is idegeneket ölelek az átázott ruhámban és elragad az együtt dobogó hústömeg eksztázisa.
Ilyenkor talán az emberi lét határait tapasztaljuk meg, gondolom a lélegzetem után kapokdva. Állatáldozat látszólag nincs a modern rítusban, de valakinek így is el kell szenvednie a határátlépés intellektuális súlyát. A performerek és frontemberek sámánisztikus szerepet töltenek be – mondja másnap egy fesztiválozó a Halál Kávéház beszélgetésén. Sokszor egész életükben azon a vékony határon mozognak. Rituális áldozatok, akiken keresztül kiszakadhatunk a konvenciókból.
Egy a hétköznapokról gondosan leválasztott nagyszínpadi koncertnél talán még el is várjuk ezt a diszpozíciót. De amikor Grandpierre Attila már nincs a színpadon és az ősi élmény hatása múlni kezdene, az eső nem áll tovább. Átadom magam az érzésnek, hogy – ellentétben egy VHK koncerttel – a természeti jelenés felett nincs nincs kontrollunk. Nem választás kérdése, hogy megállunk-e a vihar nagysága előtt.
Mindenki ereszek alá menekül, a BBM Placc fedezékébe sodródok, ahol a Cheeky Kórus nem engedi szertefoszlani a rítust. A formáció aznap kétszer is fellépett, most a tömegbe szorítva énekelnek a pillanatnak, amit morgással, félig üres sörösdobozokon és nedves gerendákon dobolva kísérünk. Meghatottságomban megosztom az utolsó szivaromat a hozzám legközelebb álló idegennel a nagy morajlásban.
Egy önkéntes, aki minden korábbi Fekete Zajon ott volt, tudja, hol vannak a lyukak a Sástó Kalandpark kerítésén, de a barátom túl részeg ahhoz, hogy vállalja. Pipával kínál és a hősidőkről mesél, a magyar gót hullámról. A klasszikus problémát tárja elénk a füstgomolyból, régen minden jobb volt.
Az oszladozó felhők alatt megismerem múlt gót kísértetét. Papi minden legendás koncertet és felfordulást megélt. Az ötvenes bőrkabátos sokat tudna mesélni, bemutatnának neki, ha nem aludna az asztalra borulva. Ez a csend is mesél valamiről. Az underground mozgalmak nem haltak ki, csak erodálódtak. A szomorú tényt az első hullám már felnőtt, sokat látott képviselői nem szívlelik, és csak kevesen nyitottak az őszinteség új ügynökeire.
A gót, aki nem ragadt meg a múltban, ott van velünk az éjszakai Haláltáncon, ahol a Bauhaust kortárs darkwave válthatja. Megvan a fősodorral szembeni ellentartás szikrája a mai fellépőkben, és erre a Fekete Zaj fiatal vendégei a legjobb példák. A nagy ismertség előtt álló zenekarok most írják azokat a történeteket, amikről a szubkultúra mesélni fog.
Akkor érzem magam a legjobban, ha az autentikus pillanatokat keresem, és nem hagyom, hogy megbénítson a megakultúrák kannibalizmusa. Hiába panaszkodnak az idősebbek, mégis itt vannak velem a Mátra független fesztiválján. Látom azt, aki önmagáért, az önazonos kultúrájáért van itt; aki értékeli a jelent és méltósággal tiszteleg a múltja előtt. Látom a fiatal lányt, aki meghatódik a Thy Catafalque koncert utolsó mondatain; látom a Harmed frontemberét napfényes délután a közönségbe ugrani; látom szubkultúra sistergő, zavartalan szellemét.
Képek: színészformász; Bands Through The Lens
