Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter 2030-ig szóló versenyképességi stratégiát mutatott be egy olyan tájékoztatón, ahova a sajtó nagy részét nem hívták meg, a dokumentum maga pedig a minisztérium LinkedIn-profiljára került fel, de a honlapjára már nem. Az NGM által készített stratégia elképesztően ambiciózus célokat fogalmaz meg a gazdaság egy sor kulcsterületén, és komoly kérdőjelek merülnek fel ezeknek a megalapozottságával kapcsolatban.
A 29 oldalas anyag előkészítés során állítólag „sor került a korábbi mintegy 20 stratégiai anyag felülvizsgálatára, a magyar versenyképesség általános vizsgálatára és az egyes iparágak helyzetelemzésére, valamint a nemzetközi jó gyakorlatok feltérképezésére is”. Három cél mentén fogalmaz meg javaslatokat a stratégia: a hazai beszállítói láncok fejlesztése, a kutatás-fejlesztés-innováció támogatása és a magyar bajnokok kinevelése.
A kérdés, hogy milyen konkrét lépésekkel fognak ezek jobban átmenni a gyakorlatba pár év leforgása alatt, miközben a legtöbb területen évtizedek óta tyúklépésben haladunk. Több területen látszik, hogy az Orbán-kormány mércéjével is túl grandiózusnak hatnak a célok, olyan pozícióban látják az országot 6 éven belül, amihez az elmúlt 30 év fejlődési pályája alapján komoly képzelőerő szükséges.
Az NGM szerint lehetséges például, hogy 2030-ra Magyarország
- Európa (?) egyik legversenyképesebb országa, és versenyképességi szempontból a világ top 20 országa között legyen;
- harmadával nőjön a régóta elég alacsony szintre beragadt munkatermelékenység;
- elérjük az uniós fejlettség 90 százalékát;
- számottevően nőjön az exportképes kkv-k és a „nemzeti bajnoknak” nevezett, kifektetni képes cégek száma;
- és hogy bekerüljünk Európa top 10 innovátora közé.
Mindezt elsősorban további élénkítéssel, további iparosítással, illetve kulcságazatokként azonosított szektorok fejlesztésével kívánja elérni a kormány.
A kulcsszektorok a járműipar, az egészségipar, az élelmiszeripar, az alapanyagipar, az információs- és kommunikációs technológiák (IKT) és a kreatív ipar lennének a kormány szerint. A 2024-30-as versenyképességi anyag azonban talán minden eddiginél explicitebben beszél arról, hogy a magyar gazdaság jövőjének kulcsa szinte kizárólag a sikeres iparpolitika.
Az iparosítással a globális munkamegosztáson belüli szintlépésre aligha van esély, de a magyar gazdaságnak ezen a ponton az is eredmény, ha sikerül bebiztosítani az ipari munkahelyeket, a növekvő GDP-t és a pozitív külkereskedelmi mérleget. Ugyanakkor ez nem mentség arra, hogy más területeket (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) teljesen elhanyagolja, vagy csak az ipar kontextusában nézze az állam.
A fejlett gazdaságok mindegyikében a szolgáltatószektor dominálja a hozzáadott érték termelését, még az olyan ipari nagyhatalmaknál is, mint Németország, a 70 százalékos arányt közelíti a szolgáltatások súlya a GDP-n belül. Így gondoljunk bármit az ipar fontosságáról, aránytévesztésnek tűnik, hogy a feldolgozóipar, ami a magyar gazdasági termelésén belül 20 százalékot tesz ki, ilyen szinten domináljon egy távlati víziót. A stratégiával kapcsolatban komoly kérdőjel, hogy – még ha el is ismerjük annak prioritásait – nincs tisztázva, honnan, minek a rovására lesz a célok megvalósítására pénz.
A versenyképességi stratégia egyik fő célkitűzése a munkatermelékenység növelése, vagyis hogy fejenként 32 ezer euróról fejenként körülbelül 40-42 ezer euróra nőjön a magyarok termelékenysége, ami 25-30 százalékos növekedést jelent. Ez azt jelentené, hogy a magyarországi munkavállalók nagy átlaga néhány év leforgása alatt megtanulna sokkal hatékonyabban dolgozni, mint eddig bármikor.
Nagy Márton „a modern technológiák alkalmazásával” javítaná a munkatermelékenységet, ami a Magyarországon megvalósuló beruházásokat elnézve a gyakorlatban az jelenti, hogy rengeteg modern elektromosautó-gyárat és akkumulátorgyárat építenek. Ezekben a gyárakban a termelés szinte teljesen automatizált, a gyártáshoz sokkal kevesebb dolgozóra van szükség, így az egy munkásra jutó előállított érték valóban relatíve nagy lesz, ezekkel a gyárakkal tehát valamennyit tényleg nő az átlagos magyarországi munkatermelékenység.
Azonban a robotizált gyárakban a munka nagy részét nem a dolgozó végzi el, hanem a gépsor, az előállított érték nagy része nem a munkáshoz megy fizetésként, hanem a gépsor vagy robot tulajdonosához profitként. Vagyis az autógyárak esetében a német, az akkugyárak esetében pedig a kínai és koreai tulajdonosokhoz.
Vakhal Péter közgazdász, a Kopint-Tárki Konjuktúrakutató tudományos főmunkatársa szerint a kormány iparpolitikájának lényege, hogy először az alacsony hozzáadott értékű folyamatok behozatalát támogassák. Azonban a tervezett léptékű termelékenység-növekedéshez arra lenne szükség, hogy magas hozzáadott értékű termelési folyamatokat hozzanak Magyarországra.
A szakember szerint arra is szükség lenne, hogy a magyarországi munkaerő képes legyen magasabb hozzáadott értékű munkák elvégzésére, amihez az oktatás érdemi fejlesztésére lenne szükség, azonban ez sem történt, vagy történik meg, a PISA-eredmények pedig arról árulkodnak, hogy a 2030-ig belépő, jelenleg iskolába járó jövőbeli munkavállalók kifejezetten gyengén teljesítenek majd a sokévi átlaghoz képest.
A mezőgazdaság helyzete sokat javult az elmúlt években, de még így is sokkal gyengébb, mint a nyugat-európai versenytársainké, pedig a talajadottságaink alapján többre lennénk képesek. Az ágazat sikeressége szempontjából meghatározó a birtokszerkezet és az üzemméret, valamint a munkaerő termelékenysége, és Magyarországnál sajnos mindhárom dimenzió a gyenge teljesítmény irányába hat.
Erre a mezőgazdasági szerkezetre támaszkodik a magyar élelmiszeripar, aminek termelékenysége minden elemzés szerint kimagaslóan rossz, nemcsak az EU többi tagállamának élelmiszeriparához képest, hanem a magyar gazdaság más szegmenseihez képest is. Az energiahatékonyság is gyenge a szektorban, sebezhetővé teszi az ágazatot a költségsokkokkal szemben – részben ez volt a felelős a brutális magyar ételinflációért. Az is baj, hogy a magyar élelmiszeripari cégek jövedelme és forrásellátottsága is jócskán elmarad az agrárcégekétől, rosszabb az árbevétel-arányos jövedelmezőségük, és nem kapnak uniós agrártámogatásokat sem.
Nagy Mártonék minden bizonnyal tisztában vannak a helyzettel, de a versenyképességi stratégiájukban csak annyit írnak, hogy ezt megváltoztatják. Arról hallgatnak, hogy hogyan.
A miniszter szerint jelenlegi 24 „nemzeti bajnok”-ként azonosított cég van, ebből 40-et kell csinálni 2030-ra, és ez a cégcsoport lesz a versenyképesség egyik alappillére. Ezen azonban nem biztos, hogy a kormányzati jelszavak segítenek, sokkal inkább a kőkemény, aprólékos munka, illetve három kulcselem: a jó brand, a speciális tudás és a saját értékesítési csatorna. Ha a belföldi piacon nem kiválósági alapon, hanem politikai bizalmi alapon dől el minden, akkor nem a jók, hanem a csókosok próbálkoznak majd. Nem segítenek a magyar munkavállalók gyengeségei, az alacsony mobilitás, a rosszabb nyelvtudás, a kevesebb konfliktusvállalás sem.
Az elmúlt években volt pár cég, amelyek megindultak külföldre, például az OTP, a Mol, a Richter, a 4iG. Azonban a kifektetések között is sok az ingatlan- és turisztikai befektetés, amikor valójában nem igazán exportálunk semmit, csak megy ki az országból az így-úgy, gyakran politikai hátszéllel felhalmozott vagyon. Az ilyen típusú nemzetközi terjeszkedés pedig aligha segíti érdemben a magyar versenyképességet.
A kutatás-fejlesztés-innováció (K+F+I) hangsúlyosan jelenik meg a stratégiában, valamint az információ- és kommunikáció-technológia önállóan, kulcságazatként is szerepel. A stratégiában az szerepel, hogy „a kormány stratégiai célkitűzése, hogy Magyarország 2030-ra Európa top 10 innovátora, 2040-re a világ legjobb 10 innovátor országa közé kerüljön”, valamint hogy „2030-ra a magyar ipart a technológiavezérelt európai ipar élvonalába emeljük”. Szakmai körökben sem teljesen értik, hogyan terveznek ekkorát ugrani Nagy Mártonék.
A kivirágzást a nagy magyarországi iparvállalatokon keresztül képzelik el Nagy Mártonék, de ezek többsége sajnos nem magyar.
A Magyar Nemzeti Bank tavalyi versenyképességi jelentése szerint a magyar üzleti K+F-kiadásokat kimagaslóan nagy arányban támogatja az állam közpénzből, de ezek a ráfordítások egyáltalán nem hasznosulnak hatékonyan, vagyis nagyon kevés szabadalom születik az elköltött pénz arányában. A stratégia semmilyen konkrétumot nem tartalmaz arról, hogyan tervezünk változtatni a helyzeten, miközben eszméletlen mértékű javítást tűz ki célul.
A hirtelen léptékváltás azért is ambiciózus, mert Magyarország a DESI (Digital Economy and Society Index) alapján több komponensben, így például a vállalatok digitalizáltsága tekintetében is gyengén teljesít, és az utóbbi években sem tudott eddig jelentős előrelépést elérni. A magyar gazdaság nagyját kitevő kkv-k többsége komoly kihívásokkal küzd, ha digitalizációról van szó, és készségszintű hiányosságok vannak vezetői szinteken is.
via Telex
