Az első pillanatban lebénultam, „Nem vagyok James”, de aztán mintha szögekkel kivert ostorral ösztökélnének, ugrottam a rádióhoz, „s nem vagyok Bond”, hogy a hangerőt – ha lehet – a negatív tartományba is áttekerhessem. Bon-Bon, akik csak csendben maradva nem okoznak elviselhetetlen fájdalmat, de talán még akkor is.
Most meg itt vannak újra, nézem a plakátot, alig egy hónap, nem is egyedül jönnek,
a kilencvenes évek rádió-, de nem emberbarát zenei univerzuma az idei kecskeméti majális kínálatában, sőt szinte csak az.
Mintha harminc évvel ezelőtt lennénk, hirtelen oda is kapok a szakállamhoz elbizonytalanodásomban, hiszen akkor még nem volt, szóval majdhogynem egy az egyben le lehetett volna hozni ezt a fellépői névsort a korabeli újságokban. Mondják, hogy hasít a retro, na de ennyire?
Persze a májusegy eleve nehezen kibogozható feladvány. A valamikor politikával túldíszített népünnepi gúnya mára levedlett, ha innen közelítjük, akkor csak langyos sör meg hideg virsli akad a kezünkbe. Annyi baj legyen, a hátunk közepére se, soha többé, de akkor mit is várunk ettől a naptól? Hát napsütést, láblógatást, semmittevést, laza dumát és fecsegést, szalonnasütést, koccintásokat, vicces beszólásokat, jókedvet, gondtalanságot, vagyis nyarat, mi a frászkunyhóért is bonyolítjuk túl ezt az egészet?
Erről szól májusegy, a nyár megérkezéséről, a nyárba rejtett, és a nyártól remélt gyermeki vágyainkról.
Itt kezdem akkor megérteni a zenei attrakciók ennyire egy időszakra koncentrált szákolásának technikáját, mert így a magamkorabelinek ezen a jeles napon nagyon jó lehet – a magamfajtának annál kevésbé – a közízlés mentén nosztalgiázva ezt a gyermeki létezést még intenzívebben, zeneileg is megélni. Impozáns elgondolás, bravúros gondolatmenet, de azért van bennem némi kétely, hogy a majális szervezői is e roppant tudományos megközelítést vették alapul, amikor a programot összeállították.
Tehát lesz Bon-Bon, dallamtapadó levakarhatatlanságukkal, és jön Krisz Rudi, aki az évek folyamán már Rudolf is volt, de így és úgy is a romantikus közhelyek önazonos hordozója tudott lenni. Ha már a szentimentális zajszennyezés környékén járunk, akkor ShyGys, hiszen amit Kozso egyszer összerakott, azt a rozsda még évtizedek múlva is képes összerántani.
Ezúton töredelmesen bevallom, Betty Love már annak idején is megfogott, de tisztelt bíróság, bizony nem a hangja varázsolt el. Emellett pedig hiába szeretnék rosszat mondani a Back II Black együttesről, egyszer – tényleg – teljesen véletlenül betaláltam egy koncertjükre, no hát akkor ők élőben elképesztően jól szóltak.
Magamfajta, jeleztem ugye az előbb a magamkorabelitől való jelentős eltérésemet, a közízléssel zajló kiengesztelhetetlen hadakozásomat, így ha az előbbi bekezdések után bárki is sértettséget hordoz magában, tekintsen el tőle, nincs hiba egyikünk készülékében sem.
Ahogy nem akarok sértődést abból sem, hogy kihagyjam Farkasházi Réka és a Tintanyúl fellépését, azért kajánul felemlítve a látens kilencvenes motívumot, a Barátok közt sosem gyógyuló sebeit, de megkomolyodva viszont valóban ajánlom, hogy a koncertjükre menjen el majd mindenki a gyerekeivel együtt, mert hihetetlen, ahogyan pillanatok alatt megtalálják a közös hangot a legfiatalabbakkal, gyerekdalokban most ők a legjobbak itthon.
Majdnem a teljes zenei fellépői repertoáron végigsöpört már tekintetünk, és elégedetten csettinthetünk, a magamkorabeliek egész nap a gyerekkorukat hallgathatják, és nézhetnek a felhőtlen nyári boldogságba a harminc eltelt évüket maguk mellé letéve. Világbéke ígérete ez, coco jamboo bukfencezik előre és hátra, a magamfajta elnézően mosolyog. De kopogtatják már többen is a hátunk, szemrehányó és kérdő tekintettel, don’t understand this happiness, hol van már a Carson Coma?
Lezser sacc, de úgy két és fél generációról feledkezett meg az időgéppel repkedő kecskeméti majális.
Kikről is? Amikor a kétezres évek Petőfi rádiója úgy igazán a húrok közé csapott, és underground meg alter hirtelen a reflektorfényben találta magát. Aztán kicsit nagyon finnyás arccal, de mégis szóba kell hozni az ikszfaktormegasztár tehetségkutatós sztárparádét, csak akadna köztük egy Tóth Gabi, kalocsaiba öltözve csalogánykodni. Végül a legfrissebbek, modulált hangú tinédzserek, akiknek – szerencsére – már semmit sem jelent, amikor a magamkorabeli Erdős Pétert emlegeti.
No, Erdős Péter nem, de a többiek bizony mind hiányoznak.
Teljességgel vállalhatatlan – van úgy, hogy az ember írás közben bajba kerül, és kínlódva próbál kikászálódni belőle – szójáték, de az egész eddigi felépítettség nem kerül inverzbe, amikor kakukktojásként megérkezünk a nap utolsó fellépőjéig, az INverz – egyébként helyi illetőségű csapat – produkciójáig, akik egyedüliként nem a kilencvenes évek koktélpartijából csöppentek ide. Ha ehhez még odatesszük az agyonkoptatott „mert kivétel erősíti a szabályt” okoskodást is, végképp eláshatjuk szerzői eredetiségünket és minőségünket, ami után illenék összegyűrni és papírkosárba dobni az általunk eddig leírtakat.
Megfelelő méretű papírkosár híján inkább játsszunk el a gondolattal, hogy mi magunk kit látnánk-hallanánk szívesen az idei májusegy nyárhangulatú színpadán. Jómagam meg tudnék barátkozni például egy Tankcsapdával, de szigorúan csak Az ember tervezig, utána mehetnek felőlem bármilyen kerti hakniba. Dehát én már csak ilyen magamfajta vagyok.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
