Április első szombatja. Lakitelek. Három előadást hallgattam meg a Bástya Agrárius Szövetség és a Zöld Gerilla Mozgalom szervezésében arról, hogy mi vezetett ahhoz, hogy mára teljesen átalakult a Kárpát-medencei tájunk? Hogy hiába élünk két nagy folyó – a Tisza és a Duna között – mégis miért szenvedünk a vízhiánytól? Mitől elhibázott a hazai vízgazdálkodás? És milyen út vezetne a vízmegtartó, ökológiai tájgazdálkodáshoz? Röviden a szervezők mindezt Kárpát-sivatag Projektként harangozták be. Gondolhatnánk a beharangozó alapján, hogy az esemény mögött a helyi kormánypárti országgyűlési képviselő áll. De nem. Bár a helyszín Lakitelek, a Kecskemét felől érkezők nem balra, a közpénzmilliárdokból épült Hungarikum Liget irányába kanyarodtak a körforgalomnál, hanem jobbra – a Petőfi Sándor Művelődési Ház felé. Ide, mely inkább ismerős valóság a homokhátsági embereknek. Az előadás helyszíne szimbólumokkal teli a népmesei elemeket és a szocialista időket idéző falusias térben. A falon fehér vásznon virít a jól ismert mesei kezdés: „Egyszer volt, hol nem volt”, mellette tábla, mintha azt kiáltaná: „Szabadság” – pedig ez csak a mozi neve. (Igény az volna rá.) Kopott, bélelt széken foglalok helyet, kiégett lámpatestek a plafonon, ingyen pogácsa az asztalon, 200 forintért szarvasi kávé – mindez, mint az ki fog derülni, jobban hangzik annál, amilyen jelenképről beszéltek az előadók a homokhátsági életünket súlyosan befolyásoló víz helyzetünkről.
A jelenlegi gyakorlat hibás
– Nem szoktam így kezdeni az előadásaimat, de van egy rossz, meg egy jó hírem. A rossz, hogy amit gondol úgy általában a nagyközönség az Alföld kiszáradásának megoldásaként, az nem jó. A jó hír, hogy van másik megoldás – kezdte felvázolni koncepcióját Balogh Péter gazdálkodó, geográfus, aki a Tisza menti Nagykörűben folytat gazdálkodói tevékenységet több mint 20 éve, mintegy 40 hektáron, ahol a részben bedzsungelesedett felhagyott szántóból alakít ki tájazonos fáslegelőt, gazdasági haszonnal. A 2022-es aszály során kezdeményezője volt a Vízválasztó mozgalom létrejöttének. Előadásainak központi témája: a vízgazdálkodási problémák úgy oldhatók meg, ha biztosítjuk az eredendő helyét a víznek – ennek a hiánya ma, hogy nincs elegendő vizünk a Homokhátságon.
Csatlakozz a KecsUP Hírek közösségéhez a folytatáshoz
Sem az öntözés, sem a Tiszára tervezett vízlépcső nem jelent valódi megoldást. De akkor mi lehet az alternatíva a folyókból felpumpált víz helyett? – vetette fel a kérdést Balogh Péter, miközben saját földjein készült fényképek segítségével magyarázta el a helyzetet.
Elmondta, hogy ártéri területen, mintegy 5 hektáron tart angus marhákat. Itt 30 állatot tudott ellátni ráetetés nélkül, pusztán a természetes legelésre támaszkodva. Ezzel szemben a víztől „mentett” területen gazdálkodó szomszédja nem volt ilyen szerencsés: 300 hektáron 60 tehén és 50 borjú tartásához már augusztusban takarmányt kellett biztosítania. A helyzet a szántóföldi gazdálkodásban sem jobb, a 30–40 hektáron gazdálkodók az elmúlt években ebben a léptékben nem bírtak lábon maradni.
Ami pedig Balogh saját gazdálkodását illeti: ő tudatosan engedi, hogy a víz természetes módon jelen legyen a területen – ám ez a gyakorlat jelenleg nem támogatott a mezőgazdasági rendszerben. Mivel nem felel meg az adminisztratív „legelő” kategóriának, nem igényelhet rá támogatást, noha a jószágok ténylegesen legelnek rajta.
Emellett van egy tízhektáros legelője is, ahol nem a víz uralja a teret – itt két lovat tart, ám már márciusban vizet kellett vinnie a kútba, mivel az őszi-téli időszakban nem pótlódott vissza a talajvíz. Korábban ez nem fordult elő, hiszen a szikes gyepen mindig megállt annyi víz, amiből tavasszal kinőtt a fű. Balogh hozzátette: az elmúlt húsz év alatt a földjén a talajvíz szintje másfél métert csökkent.
Ezt követően egy domborzati térképet vetített ki, amely a Tisza tágabb térségét mutatta be. A térkép világosan jelezte, hogy a mostani sík vidék korábban meder volt, amelyet a Tisza időről időre elöntött. Ma azonban ezek a területek – akárcsak a többi egykori meder az alföldi Tisza-vidéken – szántóföldként működnek, sőt, sokszor még egy csatorna is fut rajtuk keresztül, amely elvezeti a vizet.
Három szereplő van a rendszerben: az agrárium, a vízügy és a politika. A sorrend változtatható, hiszen gyakran rugdalják a vízügyet, amiért levezeti a vizet – mindezt az agrárium érdekeire hivatkozva. Ugyanakkor ez megfordítva is igaz: az agráriumra hivatkozva akár vissza is lehetne tartani a vizet. De mi a megoldás?
Az bizonyosan nem – folytatta Balog – hogy a vízgazdálkodás problémáit az ágazati eszköztár hagyományos keretein belül kezeljük; csak területi megközelítéssel lehet előrelépni. Itt válik kulcsfontosságúvá az agrárium szerepe, lehetősége és felelőssége. Balogh úgy látja, hogy jelenleg a vízügy sokkal jobban „felébredt” a problémára, mint maga az agrárium, azzal együtt, hogy a gazdák közvetlenül, a saját bőrükön érzik a problémákat, szemben az államigazgatással. Ha ugyanis az államigazgatás lépne, és megszületne egy átfogó koncepció állami szinten, akkor a másik oldalon is meglenne a fogadókészség.
De mit javasol az Agrárius Szövetség?
Mivel a kiindulópont a vízhiány, ebből kell indulni. Víztöbbletről ugyanis alig beszélhetünk: januárban és februárban összesen 25 mm csapadék hullott, márciusban valamivel több – 60–70 mm – esett. Mégis voltak olyan gazdák, akik perrel fenyegették a KÖTIVIZIG-et (Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság), hogy vezesse le a vizet – mesélte Balogh, aki egy nemrég Budapesten tartott fórumon a következő koncepciót javasolta:
- Sivatagosítási járulékot kellene bevezetni azoknak, akik elvezetik a vizet a földjükről.
- Öntözési járulékot fizessenek azok, akik öntözni akarnak.
- Akik viszont képesek vizet fogadni, és természetes módon árasztani a saját területükön, ők kapjanak támogatást – pénzt azért, mert hajlandók befogadni a vizet.
A koncepció másik alapvetése, hogy a vizeket a tájhasználaton belül kell visszatartani – nem mesterséges víztestekben, duzzasztók mögött, betonozott vagy lefedett tározókban, pusztán azért, hogy csökkentsük az elszivárgási és párolgási veszteséget. A víznek az élő rendszer részévé kell válnia, vissza kell juttatni a tájba, mert sem a víz, sem a táj nem „ostoba”.
A haszonnövények sem tudják addig „értelmezni” az ivóvizet, amíg a nyári forróságban, a már megtapasztalt légköri aszály és nyomásviszonyok közepette a táj nem hűl vissza. A víz és a mezőgazdaság nem különálló egységek, hanem szerves rendszerként értendők és kezelendők – ez a szemlélet azonban jelenleg hiányzik az államigazgatás gondolkodásából.
A tájgazdálkodás lényege, hogy a mezőgazdaságot és a vízgazdálkodást a táj eredendő működéséhez igazítjuk. Itt már nem a klasszikus értelemben vett természetvédelemről van szó – a cél az élet fenntartása és az éghajlati viszonyokhoz való alkalmazkodás. A koncepció költői megfogalmazása szerint: „A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás.”
– „Nem az a kérdés, hogyan lehetne fenntartani a jelenlegi rendszert, hanem az, hogy mi az a rendszer, ami valóban fenntartható.”
Változtatásra van szükség – hangsúlyozta Balogh Péter –, mert a mostani modell nem veszi figyelembe, hogy a vízgazdálkodás és a mezőgazdaság alapja az élő és működő táj. Ez a rendszer különösen akkor lenne működőképes, ha nem a modern üzleti szemléletű mezőgazdaság uralná le – tette hozzá.
Ezután összefoglalta, mit kellene sürgősen megvalósítani a kiszáradás ellen:
- Használni kell a nagyvizeket – vagyis az árvizeket és a belvizeket.
- Ezeket a tájban kell visszatartani, nem elvezetni.
- Törvényi kereteket kell teremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy vizet vezessenek ki az árhullámból – ma ez jogilag nem lehetséges.
A helyzet súlyosságát Balogh több példával érzékeltette: gyakori, hogy egy időben van belvízvédelmi és aszályvédelmi készültség is – ami jól mutatja, mennyire nincs összhangban a rendszer a valósággal. Balogh szerint arról is aligha esik szó a nyilvánosságban, hogy az öntözés – különösen nagy léptékben – káros hatással van a talajra. Tönkreteszi a talajszerkezetet, és azt a hamis illúziót kelti, mintha ez a tájhasználat fenntartható volna, holott valójában nem az. Az öntözéshez ugyanis onnan vesznek el vizet, ahonnan nem lenne szabad, miközben a felszíni és az az alatti vízkészletek drámaian apadnak.
És mi a helyzet a Homokhátságon? Miért fogunk kiszáradni, ha így folytatódik minden?
A Homokhátság mintegy egymillió hektáron terül el. Ennek a tájnak a kialakulása szorosan összefügg a Duna egykori folyásával: a folyam ugyanis nem ott haladt, ahol ma, hanem kissé délkeletibb irányban. Ahogy aztán nyugat felé tolódott, vastag, meszes homokréteget hagyott maga után ezen a területen. Ez a homok azonban rossz víztartó képességű, így a környező tájakhoz képest jóval szárazabb élőhely jött létre, amely az elmúlt évezredek során erdős sztyeppként szolgált otthonául a növény- és állatvilágnak. A mélyebben fekvő részeken viszont a lefolyó, összegyűlő víznek köszönhetően gazdag vizes élőhelyek alakultak ki. Ezek a területek váltak különösen alkalmassá a mezőgazdasági művelésre – pontosabban, alkalmasak voltak, mivel ez a lehetőség napjainkban kezd egyre inkább beszűkülni – kezdte az előadását Tölgyesi Csaba ökológus, a szegedi egyetem adjunktusa.
A helyzetet tovább súlyosbította a túllegeltetés, valamint a kevés számú fa kivágása is, aminek következtében gyakorlatilag az egész térség elsivatagosodott. Már Mária Terézia (1740-1780) idején felismerhetővé váltak ezek a problémák, és meg is kezdték az orvoslásukat: egyrészt fákat ültettek, másrészt megtiltották a legeltetést az erdőterületeken, ezzel igyekezve enyhíteni a „szaharai” állapotokat.
Egy újabb, máig ható negatív fordulat azonban az 1970-es években következett be. Az a probléma, amellyel ma, 2025-ben szembesülünk, valójában már több mint fél évszázada velünk van: ez a talajvízszint folyamatos csökkenése és a térség kiszáradása. A természetvédelem már akkor jelezte a veszélyt, ám az agrárszektor akkoriban nem vette komolyan a figyelmeztetéseket.
Ma már szinte mindenki ismeri a Kondor-tó eltűnésének történetét: egykor még hálóval halásztak benne, mára azonban egy olyan puszta maradt utána, amely legeltetésre is alig alkalmas.
Miért nem történt megoldás erre 50 év alatt?
Az elmúlt fél évszázadban nem egyetlen ok, hanem egy összefüggő eseménysorozat vezetett el a jelenlegi, kritikus állapothoz – folytatta Tölgyesi Csaba.
- A klímaváltozás hatására emelkedett a hőmérséklet, amely klimatikus vízhiányt eredményezett. Még ha a csapadékmennyiség nem is változott érdemben, a fokozott párolgás miatt a táj így is vízvesztést szenvedett el.
- A vízelvezetés máig tartó problémát jelent a Homokhátságon. A mai napig létesülnek új csatornák – például tavaly Monor környékén. Jelenleg is több mint 5000 kilométernyi csatornarendszer húzódik ezen a vidéken, amely ahelyett, hogy megtartaná a vizet, elvezeti azt.
- A folyószabályozás is súlyosbította a helyzetet. Az a hatalmas vízmennyiség, amelyet korábban természetes módon a tájban maradt – hűtve ezzel a környezetet és elősegítve a csapadék kialakulását – mára teljesen eltűntek a szabályozások következtében.
- Az öntözés inkább probléma, mint megoldás. Bár első ránézésre logikus válasznak tűnik egy száradó tájban, valójában tovább súlyosbítja a helyzetet: ahogy nő az aszály, úgy nő az öntözési igény, ami viszont csak tovább szárítja a környezetet.
- A kavicsbányászat szintén hozzájárul a problémához a hatalmas nyílt vízfelületek kialakulásával.
- A talajvízzáró rétegek átfúrása – például szénhidrogének utáni próbafúrások során – szintén ahhoz vezetett, hogy a víz egyre mélyebb rétegekbe húzódott vissza.
- Az egyik legkevésbé ismert, ám annál jelentősebb tényező a homok fásítás. Az eredeti, természetes erdős sztyeppe helyét mára zárt, nagy kiterjedésű erdők vették át, amelyek párologtatása lényegesen nagyobb. Ezek az telepítések óriási mennyiségű vizet vesznek ki a talajból, ahol nem pótlódik vissza a talajvíz – szemben a gyepes területekkel.
De akkor milyen volt a Homokhátság a problémák kialakulása előtt? – tette fel a kérdést a szakember. A terület természetes vízellátása a Duna és a Tisza közelségéből, valamint a lehullott csapadékból származott. Bár ennek egy része elpárolgott, a fennmaradó víz beszivárgott a mélyebb rétegekbe, illetve a táj mélyedéseiben összegyűlt. Ezek a vízzel jobban ellátott élőhelyfoltok – ha nem is feltétlenül tavak formájában – lehetővé tették a fenntartható gazdálkodást. Ezt a természetes állapotot bontotta meg az ember azzal a sorozatos, hibás beavatkozással, amelyeket fentebb részleteztünk.
Segély helyett megoldást!
A probléma megoldása összetett, több szektort érintő stratégiai lépéseket igényel, amelyek két fő pilléren alapulnak: megakadályozni a vízveszteséget, és megtartani a rendelkezésre álló vizet.
El kell ismerni, hogy a korábbi állapotok nem állíthatók vissza, így alkalmazkodnunk kell a szárazabb viszonyokhoz.
Konkrét lépésekként Tölgyesi Csaba kiemelte, hogy:
- a csatornahálózat vízelvezető képességét drámaian csökkenteni kell. A természetvédelem már tett lépéseket, például a legértékesebb területeiken csatornákat temettek el. Azonban nem minden csatorna található ilyen területen. Fontos, hogy ezeket a csatornákat ésszel kezeljük, hiszen sok esetben ezek az utolsó zöld foltok, ahol a beporzók és a kártevőket kontrolláló rovarok képesek áttelelni. A javasolt megoldás a csatornák szakaszolása, hogy megőrizzük a kisebb vizes élőhelyeket.
- Tölgyesi a „Víz a tájba” programra is felhívta a figyelmet, amelyet a vízügy indított, de amely még mindig önkéntes alapon működik. Ha valaki szeretne vizet, és van a közelében, akkor némi adminisztráció után eljuttathatják hozzá.
- Az erdőgazdálkodás gyökeres átalakítására van szükség, ha valóban meg akarjuk őrizni a vizet, és biztosítani szeretnénk annak beszivárgását a talajba – ehhez pedig elengedhetetlen az erdőállomány csökkentése bizonyos területeken. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy holnaptól tömeges fakivágásra lenne szükség. Ezeket az ültetett erdőket egyébként is kivágják idővel, hiszen eleve kitermelési céllal telepítették őket. A probléma a szabályozásban rejlik: a jelenlegi előírások szerint ezeken a területeken kötelező az erdőfelújítás – még akkor is, ha a vízhiány miatt az új ültetvények idő előtt kipusztulnak, és gazdaságilag sem tarthatók fenn. Fontos lenne enyhíteni ezt a kötelezettséget, hogy a vízmegtartás és a fenntartható tájhasználat előtérbe kerülhessen.
- Kukorica helyett más növényeket! A nagy vízigényű kultúrák helyett olyan alternatívákat kell előtérbe helyezni, mint a rozs, a cirok vagy más szárazságtűrő fajok, amelyek jobban képesek alkalmazkodni a megváltozott klimatikus viszonyokhoz.
- A vízpótlásnak nem mesterséges víztározókba történő vízfelpumpálásával, hanem a folyószabályozás újragondolásával kellene történnie. Ezzel a víz olyan mélyártéri területekre vezethető, ahol könnyen megtartható, mint például a Solt alatti dunai szakaszon. Itt könnyen kialakítható lenne egy erdővel borított ártér.
És mit érnénk el ezzel?
Ezeknek a megoldásoknak az előnye, hogy csökkenthetők az árvízvédelmi kiadások, hiszen a víz oldalirányba áramlik, nem emelkedik annyira fel. Ezen kívül megoldást jelenthet a belvizes, aszályos öntéstalajok kezelésére is, amelyek egyébként sem alkalmasak termelésre. Ezenkívül gazdaságos faanyagtermelésre ad lehetőséget, nem úgy, mint a Homokhátságon. Magyarország erdőborítása nem csökkenne, ami törvényi előírás is, és az új erdőterületek hűtő és párásító hatással bírnának a távoli területekre is. Ezen kívül javulna a vadeltartó képesség is.
„Majdnem minden szektor megtalálhatja, hogyan fordíthatja a saját malmára ezt az új gondolkodást. A globális, EU-s és hazai környezet mind nagyon alkalmas lenne ezeknek a lépéseknek a meghozatalára” – összegzett az ökológus.
Az előadásokat követően egy kötetlen beszélgetéssel folytatódott a csaknem háromórás esemény, amelyen Balogh Péter, Keresztes László Lóránt, az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke, Tölgyesi Csaba, Zalatnay László, az E-misszió Egyesület elnöke, valamint Kulcsár László, a Zöld Gerilla Mozgalom szervezője osztotta meg gondolatait.
Több ehhez hasonló nyilvános, szakmai párbeszédre lenne szükség, amelyek nemcsak a szakmát, hanem a szélesebb közvéleményt és a döntéshozókat is elérik. Az ilyen kezdeményezéseknek nagyobb nyilvánosságot kellene kapniuk, hogy a politika is nyitottabbá váljon ezekre a valóban lényeges ügyekre – ehhez azonban fel kellene hagyni a szimbolikus politizálással, és a figyelmet a valódi, rendszerszintű problémákra kellene fordítani.
