Az elmúlt időben Magyarországon sötét időket idéző üldözés indult a kisebbségek ellen. Annyira különféle elvek alapján és annyi csoport ellen lázítanak, hogy valamilyen szempontból talán már mindannyian diszkriminálva vagyunk. Március végén tartottak tüntetést Kecskeméten a transzneműeket is ellátó orvosok szabadlábra helyezéséért, amiről a KecsUP Hírek – és általa az országos sajtó – is beszámolt. Furcsa érzések kavarogtak bennem a tüntetésen, pedig én csak dolgoztam. Többek között ezeket a tapasztalataimat írom most le, mert szükségesnek érzem. Vélemény.
Csatlakozz a KecsUP Hírek közösségéhez a folytatáshoz
Milyen kisebbségekre is gondolok pontosan? Kezdjük a bírókkal, akiket a tüntetésük után politikai állásfoglalással vádoltak, Bayer Zsolt listázta őket, majd azt mondta, hogy nem fogadhatnak el olyan bírót „az ügyeikben”, akik részt vettek a tüntetésen. Pedig ilyen ügyből jó pár akad – gondolok itt például a miniszterelnök ellen tett feljelentésre. A bírókat legfőbb erényüktől, a függetlenségtől próbálta megfosztani a kormány kirendelt hóhérja – na, azért nem az ellenfeleiket fejezi le, csak azt a „mocskos” demokráciát.
Ezt követte a miniszterelnök gyűlöletbeszéde – amire fentebb utaltam – a „poloskák” ellen, amit gyakorlatilag mindenkire rá lehet húzni, aki bármilyen formában támogatja az Orbán szerint külföldről fizetett újságírókat, bírókat és civileket. Ez egész sok emberre kiterjed akár közvetve, akár közvetlenül: elég támogatókra, vagy csak kritikus polgárokra gondolnunk. Aztán jött a gyülekezési jog csorbítása, azzal a populista Pride-tereléssel, hogy „ugyan elvtársak, hát csak ne vonuljanak má’ a buzik, mi _normálisak_ többen vagyunk”.
Az országban lassan mindenki kisebbségbe szorul, aki nem fogja be a pofáját, és még mindig kritizálni meri az orbáni „demokráciát”.
„Nem a zsemle kicsi, elvtársak, hanem a pofátok nagy” – énekli Marosán György zongora-kíséretében a teljes NER-sajtó. Ők elintézik annyival a demokráciát, hogy több a nem buzi mint a buzi, ergo no vonaglás. Számukra a demokrácia nem cél, nem mérce, hanem eszköz.
A magyar kisebbségek súlyos támadás alatt állnak, a magyar kisebbségek válsága pedig minden olyan magyart érint, aki nem a populista lózungokat és a valósághajlítást akarja leplezni azzal, hogy „dehát demokrácia van”. A kisebbségekkel nem egyetérteni kell – a kisebbségeket meg kell érteni, a kisebbségekkel kommunikálni kell, minden kisebbségi csoportnak azt kell mondanunk: nem számít, hogy egyetértünk-e a mondandótokkal, de kiállunk azért, hogy elmondhassátok.
Ha nem tetszik a demokrácia, nem tetszik az emberek sokszínűsége, akkor bátran ki lehet küldeni – milliárdokért – az újabb nemzeti konzultációt. Az első és egyetlen kérdésben segítek, hajrá:
Egyetért-e Ön azzal, hogy autokráciába vezessük Magyarországot, ha ezzel megvédjük magunkat attól, hogy ferde hajlamúak (BUZIK!!!) legyenek a gyermekeink?
A rövid kis felvezetés után visszatérnék arra a pontra, amikor elkezdtem gondolkodni a cikk megírásán: március 22-én, szombat délután a Bács-Kiskun Vármegyei Rendőr-főkapitányság előtt körülbelül hetvenen tüntettek a transzneműeket is ellátó orvosok szabadságáért. Ebben a cikkben nem azt fogom firtatni, hogy jogosan tartóztatták-e le és tartják fogva az orvosokat vagy sem, ezt nem tisztem és feladatom megítélni, a véleményemet pedig nem érzem elég megalapozottnak ahhoz, hogy a nagy nyilvánossággal megosszam. A feladatomat, azaz a tájékoztatást a cikkben objektivitásra törekedve, az érintettek megszólalásával elvégeztem.
Emlékszem a napra, amikor a rendőrség előtt vártam a tüntetés kezdetét. Én voltam az első, bejártam a terepet, fogalmaztam magamban a szövegem, ha videót készítenénk. Végig azon gondolkodtam, már a legelejétől kezdve, hogy vajon lesz-e bármiféle atrocitás az orbáni uszítás és a szánalmas fasiszta törvény után. A gyermekek védelmében végrehajtott agresszióra gondolok, természetesen úgynevezett hazaszerető, békés, keresztény, határozott, de mégsem háborús pofánverésre.
A szervezőkkel beszélgettem, amíg vártunk az emberekre. Egyikőjükkel hosszabban egyeztettem és interjúztam: ekkor éreztem először magamon szúrós tekintetek kereszttüzét, és látszólag ő is izgult egy kicsit. Nem tudom, hogy azért érezte-e magát kényelmetlenül, mert nem tudta eldönteni, hogy miként ítélem meg, mások hogyan ítélik meg, vagy esetleg csak én képzeltem ezt az egészet bele. Az összegyűltek között, ami körülbelül 70 főt jelentett, többségben voltak azok, akik látszólag semmilyen szexuális kisebbséghez nem tartoztak – mármint azelőtt, mielőtt odajöttek tüntetni.
Onnantól mindannyian, akik ott voltunk, azonosíthatóak lettünk volna a propagandagépezetnek, mint üldözendő férgek.
Őőő, izé, poloskák. De nem kullancsok. Azok legalább NER-esek. Tehát magyarok. A propagandahírek végül elmaradtak, biztos szabadságot kaptak hétvégére a mindenféle kamu kitüntetésben részesült propaganda-díjas „újságírók”. Innen is grat nekik utólag és előre is, minden ilyen díjért: sok munka és álmatlan éjszaka van mögöttük, ebben biztosak lehetünk. Ez is egyfajta teljesítmény.
Akadtak azonban a tüntetés folyamán elégedetlen járókelők, akik jól láthatóan, teátrálisan egyeztettek a tüntetést a kapitányság főbejáratától, biztos távolságból biztosító rendőrökkel. Láthatóan nem tetszett nekik, amit látnak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy sötétedés után, az esemény után egyedül sétálgatva nem néztem többször is a hátam mögé. „Vajon figyelt valaki? Szervezett a Fidesz laborban kotyvasztott Mi Hazánk ellentüntetést? Esetleg tartanak egy kis okosítást a csordától levált, meggyengült és magányos példányoknak?” – ezek a gondolatok kínoztak. Nem magamat féltettem legjobban, hanem a tüntetőket és a szervezőket.
Körülbelül másfél órára megtapasztaltam, milyen egy olyan kisebbséghez tartozni, amelyet a populista vélemény megvet, akik ellen a kormány és médiahálózata náci módra uszít. El sem tudom képzelni, hogy egész életemben úgy létezzek, mint abban a másfél órában tettem. Nem tetszett, mégis szükségesnek érzem. Valami leírhatatlan érzés fogott el. Segíteni akarok a gyűlölködés visszaszorításában.
Megtanított még jobban tisztelni azokat, akik hatalmas túlerő ellenére is megpróbálnak kiállni a saját álláspontjuk mellett. Hát nem ez lenne az egri várvédők egyik legnagyobb erénye? Ők kétezren harcoltak hetvenezerrel szemben – mégsem adták fel. Az említett kisebbségekkel szemben a túlerő talán ennél is fenyegetőbb. Nagyon kevesen vannak velük és nagyon sokan ellenük. Ne gondoljuk azonban, hogy ez nem terjed ki nagyobb lélekszámú kisebbségekre is, ha hagyjuk.
Ne legyenek illúzióink: mindenki tartozik valamilyen kisebbséghez, a hatalom pedig nem fog válogatni, ha úgy tartja érdeke.
Ha például a következő választásokon 49% szavaz a Fideszre, 51% pedig mindenki másra együtt, akkor a kormánypárti szavazók kisebbségben vannak azokkal szemben, akik nem akarnak újabb orbáni fejezetet nyitni. Ugyanakkor többségben lesznek azokkal szemben, akik bármelyik másik konkrét pártot akarnak hatalomhoz juttatni. Ez természetesen egy filozófiai vizsgálódás, ezzel a példával tudtam legkönnyebben érzékeltetni, hogy mindenkit kisebbségbe lehet állítani. Kisebbségben lenni nem bűn, emberek csoportját különböző elvek szerint üldözni azonban az.
Zárásképp szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy mennyire hasznos lehet néha kisebbségekhez verődni. Ha Ti semmiben nem vagytok kisebbségben, amit kötve hiszek, akkor keressetek egy csoportot, egy általuk képviselt ügyet, ami tényleg elnyomás alatt van. Nem kell feltétlen egyetérteni mindennel, s nem kell hangosan kiabálni. De próbáljátok ki, hogy milyen velük beszélgetni, egy légtérben lenni, a külvilág számára azonosulni velük, rövid időre hozzájuk tartozni. Sokat tanulhattok így a kisebbségekről és önmagatokról is.
Ui. kitartást minden üldözött kisebbség képviselőinek, a hozzátartozóiknak és a barátaiknak – sokan veletek vagyunk. Maradunk is. Egyszer egy olyan Magyarországon fogunk élni, amely ténylegesen szabad. Én ebben bízom.
———————————————————————————————-
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
