„Amikor másodjára kellett bevinnem őt a szegedi pszichiátriára szuicid krízis miatt, a betegfelvételnél egy nővér írogatta föl az információkat. Én is ott ültem, és a gyerek is ott ült, majd megkérdezte, hogy mi a neve. Elmondtam, hogy mi a neve, és azt mondtam, hogy szeretném, hogy Daninak szólítsák. Erre a nővér, az én jelenlétemben azt mondta, hogy majd ő tudja, hogy hogy szólítja, és Beának fogja szólítani, mert ez a neve. Mindezt azután, hogy elmondtam, hogy azért hoztam oda, mert transznemű és krízisben van. Aztán azon gondolkodtam, hogy ha egy szülő jelenlétében a nővér így viselkedik, akkor vajon, hogy viselkedhet akkor, ha én nem vagyok ott? Az ilyen pillanatokban voltam nagyon tanácstalan. Ha ráborítom az asztalt, akkor mit érek el vele? Ha nem borítom rá az asztalt, akkor mit üzenek a gyerekemnek?”
Egy család élete fenekestül felfordul, ha kiderül, hogy a gyermekük transznemű. Számtalan megválaszolatlan kérdés és megoldásra váró krízishelyzet elé kerülnek a szülők és az érintett gyermek is, amelyekre támogatás helyett információhiányt, tabusítást és generált diszkriminációt kínál a magyar kormány. A KecsUP Hírek cikkjében egy kecskeméti család történetén keresztül szeretnénk bemutatni, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdenie azoknak a szülőknek, akik ma Magyarországon szeretnének élhető életet teremteni transznemű gyermeküknek. Feltettük azokat a kérdéseket, amiket talán senki nem mer és Réka, az édesanya őszinte, egyenes válaszokkal mesélte el, hogy hat éve – szinte egyik percről a másikra – hogyan változott meg teljesen az addigi életük.
Mi történik egy családban, ha a gyermekről kiderül, hogy transznemű?
Réka: Ha hasonlattal kellene élni, akkor olyan, mintha fenekestül felfordítottak volna valamit. Nálunk nem egy menetben derült ki, először nekem mondta el, és utána egy iskolai botrány kapcsán tudta meg az apja, hogy ő transznemű. Akkor egyébként el is kellett abból az iskolából hoznunk. Az apja első reakciója és az enyém is az volt, hogy akármilyen is, mi szeretjük és elfogadjuk. De tagadhatatlan, hogy nagyon sok kétségünk volt, nagyon sok kérdőjel volt a fejünkben. Történt valami, amire elképesztően nem voltunk felkészülve, és nem is tudtuk, hogy hogyan lehet erre felkészülni, vagy mit kell tennünk, mi a helyes lépés. Változott az életünk abban a tekintetben is, hogy van egy testvére, akit szintén érint ez a dolog. Ha valakiről kiderül, hogy transznemű, akkor hirtelen az egész családot érinti. A szűk családot is, meg persze a tágabb családot is. Ezt követően pedig mindenki mást. Ettől a pillanattól kezdve például nagyon érdekessé vált, hogy kinek, hogy beszélünk őróla. Addig mindig és mindenki lánynak aposztrofálta, azt kérdezték: „Hogy van a lányod?”. Innentől azonban végig kellett gondolnom, hogy kinek mit mondhatok. Volt idő, amikor egy ilyen kérdésre, úgy válaszoltam, hogy a gyerekem jól van. Tehát nem feltétlenül magyaráztam meg mindenkinek, hogy ő fiú.
Milyen változások álltak be a családban?
Réka: Mi már régóta nem élünk együtt a gyerek apjával, de mégis próbáltunk közös álláspontot kialakítani ebben a témában. Az első koncepció az volt, hogy hagyjuk a gyereket, hogy annak mondja el, és úgy, ahogyan ő szeretné. Az általános iskolában hetedik félévkor botrány lett abból, hogy kiderült róla, hogy transznemű. A legjobb barátnőjének a nagypapája, aki egy újságíró, botrányt rendezett, ezért úgy egyeztünk meg az osztályfőnökkel, hogy elhozzuk abból az iskolából. Átvittük egy másik iskolába és ott fejezte be a nyolcadikat. Elment középiskolába, ahol az osztályfőnöke nagyon nem tudott mit kezdeni ezzel a transzneműséggel, amiből rengeteg feszültség származott. Kilencedik év végén egyszerre buktatták meg, és rúgták ki onnan. Ismét új iskolát kellett tehát keresnünk, ekkor viszont úgy döntöttem, hogy inkább elébe megyek a dolgoknak, és leülök beszélni a leendő osztályfőnökével, nem várom meg, hogy ezt a gyerek hozza elő, vagy harcolja ki magának. Nagyon nehéz küzdelem tehát egy család életében, hogy csomószor coming out-olni kell a gyerek nevében, amihez én kezdetben úgy éreztem, hogy nincs is jogom. Abban is megváltozott az életünk, hogy elég sokat kellett krízist megoldani és a témában felzárkóznunk. A gyerek apjának nagyjából semmilyen fogalma nem volt a transzneműségről. Nekem halvány kis elképzelésem volt, hogy mi ez a transzneműség, de bele kellett mélyednem. Olyan témában kell minél gyorsabban és nagyon pengének lenned, amihez addig lövésed sem volt. Mindezt úgy, hogy maga a téma Magyarországon el van hallgatva és nagyon nehéz információhoz jutni.
Hova tudnak akkor a szülők támogatásért, információért fordulni?
Réka: Hivatalos úton szinte lehetetlen beszerezni információkat. Találékonynak kellett lennünk, igyekeztem a közösségi oldalakon működő transzcsoportokba bekerülni. Számomra a legtöbb segítséget egy transzjogi aktivista nyújtotta a helyzet gyakorlati kérdéseit illetően. Itt van például a névkérdés. A jelenleg hatályos jogszabályok értelmében nem lehet születési nemet változtatni. Nevet lehetne, de ugyanúgy lánynevet. Mivel a gyerek mondta, hogy a régi nevét nem szeretné hallani, így elkezdtünk azon gondolkozni, hogyan változtatjuk meg a nevét. Hogy tudunk neki olyan új utóneveket létrehozni, ami nincs benne az utónévkönyvben és nem derül ki rögtön, hogy milyen nemű utónév. 12 évesen derült ki a számára, és a számunkra is, hogy ő transznemű és azóta nagyon várta a 18. életévét. Az azt megelőző hat év nagyon nehéz volt, sokszor került a teljes összeomlás szélére. Mint a messiást, úgy vártuk, hogy betöltse a tizennyolcat, amikor nekikezdhet annak a hosszú procedúrának, aminek a végén olyan hormonokat kap, amelyek hatására férfiasan fog kinézni, arcszőrzete nő, mélyül a hangja, kiugrik az ádámcsutkája, az alkata fiúsabb lesz, bár az irataiban ugyanúgy egy női név szerepel majd. Fontos hangsúlyozni, hogy ő nem nemet változtat, hanem ahhoz a nemhez igazítja a testét, amilyen ő legbelül. Tudjuk, hogy ez nem lesz könnyű, de az is biztos, hogy ettől a változástól az ő állapota jobb lesz. Kezdetben nagyon sokat segített, hogy volt egy kecskeméti anyuka, akinek ugyanilyen helyzetben volt a gyereke. Ők előrébb jártak ebben a procedúrában és nagyon sokat számított az a pár információmorzsa, amit tőlük kaptam.
A nagykorúságon kívül mi kell ahhoz, hogy elindulhasson a kezelés?
Réka: Pszichológiai- és pszichiáteri szakvélemény is kell ahhoz, hogy az orvosi vizsgálatokat követően eljussunk végre egy endokrinológushoz, aki majd hozzájárul a hormonkezeléshez. Sok pszichológustól kérdeztem, hogy ki az, aki tud nekünk szakvéleményt adni, és mindenki széttárta a kezeit. Végül egy olyan pszichológushoz fordultam, aki a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ – szekciójának az egyik alapító tagja, és még ő sem tudott nekem ebben segíteni. Végül a már említett transzjogi aktivista segített nekünk telefonszámokkal és nevekkel. Szóval rendkívül sok plusz energiát jelent ezeknek a praktikus információknak utána járni.
Kellett-e megkülönböztetéstől, megbélyegzéstől tartanotok?
Réka: Ha kiderül a gyerekedről, hogy transznemű, akkor benne van a pakliban, hogy valami nagyon kellemetlen dolgot kapsz. Nekem óriási megkönnyebbülés volt, hogy a középiskolai tanárnője ezt intelligensen fogadta, és megnyugtatott, hogy nem lesz gond. A mai napig teljes mellszélességgel Dani mellett áll. De pontosan emlékszem, hogy miután beszélgettem vele, kijöttem abból az iskolából, beültem a kocsiba, körülbelül 5 percig zokogtam, és közben arra gondoltam, ha én ennyire szorongok egy ilyen beszélgetéstől, akkor hogy szoronghat a gyerekem? Pedig rengeteg ilyen kört kell megtenni. Amikor másodjára kellett bevinnem őt a szegedi pszichiátriára szuicid krízis miatt, a beteg felvételnél egy nővér írogatta föl az információkat. Én is ott ültem, és a gyerek is ott ült, majd megkérdezte, hogy mi a neve. Elmondtam, hogy mi a neve, és azt mondtam, hogy szeretném, hogy Daninak szólítsák. Erre a nővér, az én jelenlétemben, azt mondja, hogy majd ő tudja, hogy hogy szólítja, és Beának fogja szólítani, mert ez a neve. Mindezt azután, hogy elmondtam, hogy azért hoztam oda, mert transznemű és krízisben van. Aztán azon gondolkodtam, hogy ha egy szülő jelenlétében a nővér így viselkedik, akkor vajon, hogy viselkedhet akkor, ha én nem vagyok ott? Az ilyen pillanatokban voltam nagyon tanácstalan. Ha ráborítom az asztalt, akkor mit érek el vele? Ha nem borítom rá az asztalt, akkor mit üzenek a gyerekemnek?
– Talán ez a legnehezebb része, hogy ilyen téren semmilyen támogatást nem kaptam – folytatja Réka. – Valójában csak kísérleteztem, hol ezzel, hol azzal. Az ismerősi körben a mai napig találkozom ezzel a kérdéssel: „Na, és hogy vannak a lányaid?” Én pedig simán azt mondom, hogy a fiam meg a lányom. És ha rákérdeznek, hogy hogy van ez, akkor elmondom, hogy az egyik lányomból fiú lett. A régi családi barátok gyakran feszegetik tovább:„de hát olyan lányosan viselkedik, és lányosan néz ki.” „Igen, de ő transznemű, ő fiúnak érzi magát.” – válaszolom. „De hát olyan nagyon lányos vonásai vannak” – folytatják. „Igen, hiszen lányként született, de ő fiú….”- felelem…és egy idő után az ember belefárad abba, hogy mi a bánatot mondjon nekik, amiből ők megértik, hogy a gyerek miben van. Na, ezekre sincsenek még egyébként jó mondataim. Van Pesten egy transznemű gyerekek szüleit támogató csoport, abba például nagyon jól lenne, ha el tudnék járogatni. De pont hétköznap 5 órakor van, tehát nekem a munka mellett reménytelen odajutnom. Gyakorlatilag tehát információt és támogatást csak informális, civil csoportoktól lehet szerezni. És az is elég képlékeny, hogy szakemberek közül ki tud valóban segíteni.
Milyen szocializációs, társadalmi kihívásokkal kell megküzdeni egy transz gyereknek ma Magyarországon?
Réka: Ha ez a gyerek 18 év alatti, akkor eleve a tiszteletszemélyektől, tehát tanártól, igazgatótól, edzőtől, a felnőttektől függ, hogy viselkednek a gyerekkel, és úgy viselkednek, ahogy ők akarnak. Ha a gyerek azt kéri, hogy őt szólítsák fiú néven, akkor vagy úgy szólítják, vagy a lány nevén. Ez pedig nagyon megalázó tud lenni. Vagy például, amikor testnevelés órán a lányoknak szánt gyakorlatokat kell csinálni. Persze, ahogy a nővér esetében is, lehet jogorvoslattal élni, tehát megkérhetem a TASZ-t vagy a Háttér Társaságot, hogy egy-egy ilyen esetben segítsen, de ezzel azt fogom elérni, hogy ebből az iskolából is ki fognak minket penderíteni. Tehát nem feltétlenül tudom mindig érvényesíteni a gyerek jogait izomból, erővel, pereskedéssel, úgyhogy maradnak a végtelen megbeszélések. Jelenleg az a nagy kérdés, hogy a szalagavató táncnál fiú vagy lány ruhában táncol majd. Lány ruhát biztos nem fog felvenni. Mi igyekszünk tiszta lapokkal játszani. Tehát, ha nem engedik, hogy fiú ruhában táncoljon, akkor mi fogjuk kikérni, felmenteni a részvétel alól. De nem lehetek mindig ott, és a felnőtt életében nagyon sokszor előfordul majd (bankban, postán, hivatalokban), hogy a lány nevén fogják szólítani, ráadásul amikor már bajsza is lesz mondjuk. Ez egy olyan kihívás, amit nagyon nehéz lehet megugrani egy transz embernek Magyarországon. Emellett legalizálták a buzizást meg a transzozást, és sajnos elég sokan élnek is vele. Főleg, ha látják, hogy ezzel egy igen érzékeny pontot tapicskolnak a gyereknél.
Hogyan tudja támogatni a szülő a gyerekét ebben a helyzetben?
Réka: Sokat kell beszélgetni, de nem csak a gyerekkel, hanem a környezettel is. Nekem is beletelt majdnem két évbe, mire ezt magamban feldolgoztam, és hosszú hónapok után tudtam Daninak nevezni őt. Nagyon nehezen állt rá a szám, nehezen értettem meg azt, hogy ő miben van, mivel tudom akaratlanul megbántani, mit lehet és mit nem lehet tennem. Egyszer például előkerült egy kiskori képe, ahol lányruhában van, én pedig meghökkentem, el akartam dugni hirtelen, és mondtam, hogy „juj, ez kár, hogy előkerült, és bocs, ne haragudj”. Erre ő azt mondta, hogy „hát figyelj, ez az életemnek egy része volt, ahol igen, lányruhában vagyok még. Akkor még úgy kezeltetek, mintha lány lennék.” Az én fejemben másképp működik, hogy mi az, ami neki belefér, és mi az, ami nem. Mi az, amit meg tud emészteni, mi az, amit nem, mi az, ami azonnal kihúzza a gyufát, mi az, ami nem, és ez két évbe telt, amíg rendeződött. Tudom nagyon jól, hogy a környezetnek is pont ilyen nehéz, vagy lehet még nehezebb ezt az egészet felfognia. Ugyanazok a kérdések fölmerülnek az ő fejükben is, mint az enyémben, csak mondjuk az enyémben sokkal több kérdés, mivel az én gyerekem. Persze bennem is megfogalmazódott az elején, hogy mi van, ha téved? Mi van, ha ez csak egy divat? Mi van, ha kinövi? Mi van, ha nem is tudja, mit beszél? Ez a tépelődés, mire el tudtam mindezt fogadni, megérteni, és fiúnak látni őt, két évbe telt. Manapság már azon csodálkozom el, ha valaki a lány nevén szólítja, vagy így említi őt. Van, hogy egyszerűen nem is kapcsolok hirtelen, hogy a gyerekemről beszél.
– Visszakanyarodva. Az első, amit a szülő tehet – azon túl, hogy biztosítja a gyermekét a feltétlen szeretetéről -, hogy saját magát is elkezdi támogatni. A gyereknek lehet, hogy már volt előtte egy-két éve, amíg feldolgozta magában a helyzetet, a szülő tehát ilyen szempontból le van maradva. Úgy kell folyamatosan támogatnia kell a gyerekét, hogy eleinte még ő is támogatásra szorul. Nagyon-nagyon sokat kell informálódni erről a dologról. Én már teljesen otthonosan mozgok majd a műtétekben, a hormonokban, az eljárásokban, hogy melyik országban, hogy viszonyulnak a transzneműekhez, milyenek egy transznemű embernek a kilátásai itt, másutt. Fel kell kutatni, hogy milyen transz-segítőcsoportok vannak, milyen transz csoportok, szülői csoportok, élőkönyvtár, kiadvány, videó, képek a tranzícióról, stb…és meg kell próbálni minél többet beszélgetni transz emberekkel. Nekem ezek is nagyon sokat segítenek. Azt hiszem, hogy ezeknek a gyerekeknek a feltétlen elfogadás rengeteget számít, és az, hogy a szülő kiáll mellettük. Ha például transz tüntetés van, akkor ott vagyunk.
Hogy tud a szülő magának támogatást szerezni?
Réka: Nekem nagyon sokat segített, hogy jártam terápiába is, meg jártam pszichodráma csoportba. Egy csomó ideig csak megszállottan csináltam a dolgokat. Néha nagyon magamba szakadtam, néha tehetetlennek éreztem magam, néha teljesen tanácstalan voltam, hogy mi a bánatot csináljak. Van egy gyereked, és látod, hogy szarul van. És nem egy napig van szarul, hanem már évek óta szarul van, nem bír beilleszkedni, többször van szuicid krízise, elviszed pszichológushoz, de kimaradozik onnan. Te pedig érzed, hogy van egy hatalmas, megoldhatatlannak tűnő probléma, amitől a gyereked szenved. Ez nagyon, nagyon felkavaró. Egy alkalommal, a pszichodráma csoporttagok visszajelzéséből döbbentem rá, hogy ez milyen rohadt nagy csomag, amikor elmeséltem, hogy mi mindenen vagyunk már túl és mi vár még ránk.
Mit éreztetek, miután a miniszterelnök Alaptörvénybe foglaltatta, hogy „az ember férfi vagy nő”?
Réka: Mivel ennek már meg volt ágyazva évek óta, így nem ért meglepetésként. Ez a kijelentés nagyjából azt fogalmazta meg, hogy nincs olyan, hogy transzneműség. Csak az a baj, hogy ez nem így működik. Tehát attól, mert nem veszünk róla tudomást, attól még létezik. Én a gyerekemet régebben is arra bíztattam, hogy húzzon el ebből az országból, mert ezt tényleg nem lehet napi szinten megélni, hogy nem a saját nemedhez való papírjaid vannak. (Nem vesznek fel munkahelyekre.) Elkeserítő. Nem tudok azzal mit kezdeni, hogy gyakorlatilag a gyerekem eszerint nem létezik. Nincs elismerve, hogy ami vele történik, az megtörténhet. Nem tudok mit kezdeni egy olyan közeggel, ahol hajlandóság sincs arra, hogy megértsék, hogy a transz emberek mivel kénytelenek együtt élni. Aki pedig nyitott arra, hogy megértse, hogy mi ez a dolog, ott is hosszasan kell mondani, hogy minden részlet tiszta legyen. Nagyon felszínesek az emberek információi arról, hogy mi az a transzneműség. Én pontosan ugyanazt tudom tenni, mint amit eddig: meg fogom védeni a gyerekem, ameddig csak lehet, az utolsó pillanatig, amíg élek.
