Butikos ismerősöm panaszkodott tél elején, hogy érezhetően megcsappant a forgalma, ami nem írható teljes mértékben a járványhelyzet számlájára. Mint mondta, figyelgeti az embereket, és azt veszi észre, hogy sokan igénytelenebbek lettek, nem törődnek a külsejükkel, dívik a rossz értelemben vett lazaság, felkapnak egy maci-nacit,
abban szaladoznak a városban. Kihangsúlyozom, nem azokra gondolt, akiknek azért huszadrangú kérdés az öltözködés, mert az jár a fejükben, hogy ki tudják-e fizetni a gázszámlát vagy kitart-e a konyhapénz a hónap végéig. Úgy véli, sokan azok közül sem adnak magukra, akiknek az anyagi helyzete megengedné.
Ha nyitott szemmel járunk mi is tapasztalhatjuk a jelenséget. Pedig a ruhák, melyeket viselünk, hihetetlenül pontos mutatói annak, mit gondolunk magunkról és az életünkről. Anélkül, hogy egy szót is szólnánk öltözködésünk, megjelenésünk beszél helyettünk. Az első benyomás nagymértékben befolyásolja a rólunk alkotott véleményt. Több magyarázata lehet a rosszul öltözöttségnek, úgy vélem, az okok között az anyagiakon túl biztosan szerepel a túlhajszoltság, a mai feszített tempó, a több irányba való megfelelés kényszere. Nem marad elég idő, kedv és motiváció ahhoz, hogy – divatos szóval élve – az outfittünkkel törődjünk. És valljuk meg, jó ízléssel, szépérzékkel sem születik mindenki.
Pedig az öltözködésnek fontos szerepe lehet a sikerben. Jó példa erre az 1960-as amerikai elnökválasztás és utána a „látványipar” beindulása, a vezető politikusok tudatos öltöztetése. Szakemberek szerint John F. Kennedy megválasztása a „kép diadala volt a tartalom felett”, a sikert ugyanis az hozta meg számára, hogy a választást megelőző tévévitában „jobban mutatott” elegáns, ápolt, egészséget sugárzó külsejével vetélytársánál, Richard Nixonnál.
A ruha teszi az embert – tartja a mondás, míg egy másik azt: Nem a ruha teszi az embert. Akkor, hogy is állunk ezzel?
Az első mondás magyarázata egyrészt az, hogy a régebbi korokban az emberek öltözékéből következtetni lehetett társadalmi és vagyoni helyzetükre, másrészt az, hogy egy mutatós ruha sokat javíthat mindenki megjelenésén. A „Nem a ruha teszi az embert” mondás pedig azt az erkölcsi intelmet fogalmazza meg, hogy nem szabad az embereket kizárólag az öltözetük alapján megítélni.
Az ókortól egészen a XIX. századig ruharendeletek írták elő, hogy melyik társadalmi réteg mit viselhet. Meghatározták fajta, szám, szín, díszítettség szerint a birtokolható ruházatot, ékszereket, az erre vonatkozó szabályok megszegését pedig büntették.
Magyarországon Könyves Kálmán királyé volt az első ismert ruharendelet, de II. József is hozott ilyen rendeletet.
A XVIII–XIX. századtól a ruharendeleteket felváltották a rendkívül szigorú társadalmi előírások, ezek szabták meg, hogy életkor, társadalmi státus, rang, sőt napszak szerint mit kell viselni. Az arisztokrata családoknál gyermekkortól tanították e szabályokat, az „újgazdagok” gyakorlatlansága társadalmi kiközösítéssel járhatott.
A szocializmus időszakában urizálásnak minősült a jó modor, azonban az élet minden területét átszőtte az elvárt magatartást is tartalmazó propaganda. Az öltözködés terén háztartási tanácsadó könyvek és elsősorban nőknek szóló magazinok hirdették a külső megjelenésre vonatkozó kívánalmakat.
A kötöttségekre ráunva a ruházkodás az önkifejezés fontos eszközévé vált, a fiatalok lázadni kezdtek, farmert, baboskendőt viseltek, szimatszatyrot hordtak és a fiúk is hosszú hajat növesztettek. Az sem ment ritkaság számba, hogy külföldről csempésztek be egy-egy divatosabb darabot. Ebben a korszakban az öltözködési verseny csökkentése érdekében az oktatási intézményekben kötelező volt az iskolaköpeny használata, ami nem aratott osztatlan sikert a diákság körében. Pedig a szocializmus idején nem voltak igazán nagy különbségek a ruházkodást illetően, nem úgy, mint manapság…
Az 1960-as évekig a divat rendszerint a felsőbb társadalmi osztályokból indult és lefelé terjedt, azóta viszont a fiatal korosztály diktálja a divatot, őket követik az idősebbek.
Manapság minden divat, és az öltözködésben nincsenek szigorú szabályok, az azonban fontos lenne, hogy az öltözet az alkalomnak megfelelő legyen. Ne legyünk se túl, se alul öltözöttek. Vita tárgya már egy ideje például az, hogy illik-e hétköznapi öltözetben színházba menni, vagy illene a helyet, az alkalmat és a művészeket megtisztelni ünnepi(bb) ruházattal.
Napjainkban egyre több helyen szabályozzák a munkahelyi viseletet, illetve rendezvények kapcsán életbe lép a dress code.
Bár a ruharendeletek eltűntek, tiltott színek léteznek, amit nem a hatalom, hanem a közösség, a kulturális hagyomány ír elő. Így például azt, hogy esküvőn csak a menyasszony öltözik fehérbe, ez a női vendégeknek nem illő, ők élénk-világos színeket vehetnek fel. Temetésen a közeli hozzátartozók feketét viselnek, a többi gyászolónak is sötét vagy semleges színű ruhában illik megjelennie.
Az öltözködés terén is igaz: A kevesebb néha több! És arra, hogy jól nézzünk ki, nem kell
feltétlenül vagyonokat költeni. Remekül lehet vásárolni leárazások alkalmával vagy akár second hand üzletekben (turkálókban), ez utóbbi még trendi is, mert környezettudatosnak számít.
Öltözködés tekintetében stílusos lehet az is, aki visszafogottan és – a szó jó értelmében – egyszerűen öltözködik. A stílus sem pénz, inkább igény kérdése, ráadásul, stílusosnak lenni sokkal olcsóbb, mint minden szezonban megvenni a trendnek megfelelő darabokat. Elég a személyiségünkhöz passzoló, ruhatárunkba illeszthető egy-egy divatos darabot vagy kiegészítőt beszerezni, máris naprakészek lehetünk.
Görög Ibolya protokoll tanácsadó a divat követése kapcsán II. Erzsébetet idézte: „ha nem rohansz a divat után, nem tudsz kimenni belőle”. Tehát ne legyünk naprakészek, de divatjamúltak se. Az örök elegancia egy kicsit konzervatív.
És mint már szó esett róla, öltözködésünknek is lehet fontos szerepe a sikereinkben, de ne tévesszük szem elől, hogy a megfelelő öltözet nem kompenzálja a tudás, a képzettség, a szakértelem hiányát!
Balla Kriszta