Katával megalkuvásról, elvárásokról, megfelelési kényszerről, hatékony kommunikációs eszközökről beszélgettünk. Elvált, jelenleg párkapcsolatban él. Egy gyermeke van.
Szia! Mikor felkértelek arra, hogy vegyél részt ebben a nőkről szóló interjúsorozatban, azt mondtad, elvállalod, mert nagy a baj. Mire gondoltál?
Igazából egy egyéves tudatos tanulási folyamat végén jártam, mikor ráébredtem, hogy eszméletlenül elnyomjuk magunkat, mint nők. Nem adunk magunknak énidőt. Belekerülünk egy mókuskerékbe, és azt az öt percet is sajnáljuk magunkra, amíg mondjuk felkenhetnénk az éjszakai arckrémet. Ez a jelenség be is gyűrűzik az egészségünkbe. Erre gondoltam, mikor azt mondtam, baj van. Sok nő kerül ebbe az önfeláldozó és önsanyargató helyzetbe, és elvész benne annyira, hogy nem tud egyszerűen kijönni belőle. Itt igazából kérdés, hogy ki akar-e jönni egyáltalán. Vagy ha ki akar, van-e olyan segítő kéz, ami lendületet adna ehhez. Az én életemben is voltak ilyen helyzetek, amiket meg kellett oldani. Jöttek a kérdések, hogy miért akarom én megbetegíteni magam? Miért akarok én frusztrált vagy dühös lenni? Tudod, mikor a környezetedben is látod, hogy ő is megalkuszik a párjával… De miért? Miért kell? Miért állítjuk fel ezeket a megfelelési kényszereket? Talán ez hiányozhat sok nőből, hogy ki merjen állni magáért a mindennapi életben.
Beszélgettél erről nőkkel ezalatt az említett egy év alatt?
Persze. Rengeteg párkapcsolati problémáról hallottam, vagy hogy beteg a gyereke és egyedül neveli úgy, hogy még egy barátnője sincs, akivel átbeszélhetné az életét. Sokan a gyerekkori traumáikon sincsenek túl. Beskatulyázták a problémákat, betolták őket „fiókokba”, s szépen így elveszik a nő a nőben. Legalább is én ezt tapasztalom, hogy a mai világban nehéz megfelelni ezeknek a skatulyáknak. Mondjuk kérdés, hogy meg kell-e felelni egyáltalán vagy sem. Persze ez mindenki életében más és más. Az egyéné a döntés.
Véleményed szerint mi az oka annak, hogy ezek a társadalmi elvárások összenyomják a nőket, de mégsem a saját elvárásaiknak akarnak megfelelni, hanem igyekeznek egyszerre csinosak, kívánatosak, sikeresek lenni amellett, hogy gyereket nevelnek, háztartást vezetnek?
Szerintem a nők félnek.
Félnek a bizonytalanságtól, attól, hogy más lesz, mint ami megszokott, mint amit a társadalom elvár. Pl. a háztartás vezetése, ami általában kizárólag a nőnek szánt feladat. Miért is van így?
Ha egy nő azt mondja, hogy minden negatív megítélés ellenére ő a saját szemében sikeres karrierrel, rendezett családi háttérrel rendelkezik és jól érzi magát a bőrében, akkor furának tartják. Gyanússá válik, mert azt mondják rá, hogy valamit biztos titkol, hogy tuti van valami a háttérben, ami nincs rendben. Talán az az ijesztő, mikor azt kérdezik, te így ebben a formában jól érzed magad? Hát igen, én így vagyok egy kerek egész.
Nem vagyok 175 centi, a 90/60/90-es méretet nem hozom, de ez nem érdekel. Én vagyok az, aki tetőtől talpig saját magát formálja meg a maga habitusával, a maga éppen jó, vagy rossz hangulatával. Így vagyok teljes a mosolyommal, a szeretetemmel, a hibáimmal, a gondoskodásommal, vagy éppen a szúrós nézésemmel… ez mind én vagyok. És ez így van jól. Nem tartom magam átlagos nőnek, és nem akarok azzal foglalkozni, hogy tegyük fel a Julcsi néni meg a Józsi bácsi a második emeletről mit gondol rólam.
Sokan felismerik ezt, de mégsem változtatnak, mert mondjuk félnek a következményektől.
Igen, szerintem ez így helytálló. Félünk a következményektől, de meg kell próbálni változtatni! Nagyon sok mindent meg lehet beszélni, és meg is kell. Az évek során ezt megtanultam, és talán a jelenlegi párkapcsolatomra igaz ez a legjobban, hogy ha le tudsz ülni, és el mered mondani, hogy mi jár a fejedben, vagy éppen azt, hogy milyen célt tűztél ki magadnak, akkor annak ellenére, hogy a pasik sokszor legyintenek a nőkre, hogy „minek ugrálnak”, végül kaphatjuk azt a választ és támogatást, hogy csináljuk!, próbáljuk meg megvalósítani a céljainkat! Nálunk ez most így működik. Megtanultam, hogy ha egyeztetjük a szótárunkat – mert ugye mi nők máshogy fejezzük ki magunkat, mint a férfiak-, és összecsiszoljuk a kommunikációnkat, akkor tehetünk egy pipát a célunk elérésének első pilléréhez, mert meg tudtuk fogalmazni, hogy mit szeretnénk. A kommunikáció az, ami nagyon hiányzik a párkapcsolatokból az én tapasztalataim szerint. Női körben ez jobban működik, mi ott tudunk egymással beszélni a problémáinkról. Viszont előfordulhat az is, hogy valaki még ott sem mondja el a gondolatait.
Esetenként mind a kettő. Akinek nem megy, meg kell tanulnia kifejezni magát. Ez lehet eleinte nehézkes, de szerintem pici akarással tanulható. Sokszor viszont nincs kinek elmondania, mert kinek tárulkozzon ki, ha nem talál magának olyan bizalmast, aki nem támadja hátba!? Visszakanyarodva a félelemhez, ebből is fakadhat, hogy ha bizalmasan megosztunk valamit, s az úgy kerül vissza hozzánk, hogy mások csámcsognak rajta, akkor jön a csalódottság és a fájdalom. Pár ilyen alkalom után csökken a kommunikációra a hajlam.
Ezt a fajta önkifejezést az összes párkapcsolatodban tudtad alkalmazni?
Áh, dehogy! Abszolút nem.
Gondolom, a partnereid nem akartak ebben részt venni, hiszen a hallottak alapján rólad azt feltételezem, hogy benned volt a megbeszélésre hajlam.
Nem-nem. Szerintem ez egy nagyon érdekes dolog. Az embereknek mindig megvan minden életkorában egy tipikus fejlődési szakasza. Tiniként mi foglalkoztatja a nőt? Hát menjünk bulizni, élvezzük az életet, tegyük magunkat jobbra-balra. Aztán jönnek a 20-as éveid, amikor még mindig nyitogatod a szárnyadat. Aztán belelépsz a 30-as éveidbe, esetleg már gyereket is nevelsz, elvileg megvan a megfelelő partnered hozzá, de még mindig nem feltétlenül a kommunikáció van az első helyen. Majd belépsz a 40+-ba és a „bölcs nő” elkezd feléledni benned. Egyre inkább az foglalkoztat, hogy hogyan tudod a tapasztalataidat átadni a fiataloknak.
Ehhez képest én már a 20-as éveimben sem voltam egy egyszerű eset. Lázadó természetem volt, és ritkábban, de a mai napig beleesek abba a hibámba, ami akkoriban jellemző volt rám, hogy nagyon nyersen voltam őszinte. Az érzéseimet nem tudtam finomítva közölni. Persze ez miatt jött az ajtócsapkodás, a 2 hétig nem szólok hozzád korszak. Erre is meg kellett érjek. Nekem is meg kellett tanulnom a kommunikációt. Ez ráadásul ugyanúgy érvényes a barátnőimmel folytatott kapcsolatra is, mert nem mindegy, hogy kivel milyen „nyelven” beszélsz.
A párkapcsolatomban én ezt mostanra tanultam meg kőkeményen. Ezelőtt volt ajtócsapkodás, válás… nem egyszerű. Belőlem hiányzott, és lehet más nőkből is, csak nem merjük saját magunknak sem bevallani.
A kommunikációra való hajlam hiányzott?
Igen. Nem mindegy, hogy kiabálsz vagy helyette annyit mondasz: „Figyelj, szívem! Látom, hogy ettél. Beraknád a mosogatóba a tányérodat? Ha megkérlek, el is mosnád?” Csak finoman, hogy ne bántson. Ez egy tanulási folyamat, hogy jól tudd kifejezni azt, amit mondani szeretnél. Össze kell csiszolódni egy kapcsolatban, s ennek vannak lépcsőfokai.
Megbántál bármit az életed során?
Nem, minden úgy volt jó, ahogy volt. Az ember tanul, másol, alakítja a saját kommunikációs rétegeit is. Az életem úgy ahogy van, egy kerek egész. Megtapasztaltam a jót, amitől igyekeztem nem elszállni, vagy éppen a nagyon mélyet, amiből viszont megtanultam talpra állni. Érezhetem magam jó nőnek strandpapucsban és magassarkúban is, mert nem a külsőségek alapján leszünk szerethetőek vagy elfogadottak. Amit leteszünk az asztalra, az számít, és talán ettől leszel, leszünk hitelesek. Bármennyire is azt mondjuk erre, hogy közhelyes.
Anyaként mit tudsz tenni azért, hogy a lányod ne kövesse el azokat a hibákat, amiket te?
Gyorsan tisztázzuk, hogy nekünk szerintem az átlagostól eltérő kapcsolatunk van, ami nagyon bensőséges. Mikor egy öt és fél éves válási procedúra után elszakadtunk az édesapjától, az egy nagyon mély kapcsolatot alakított ki kettőnk között. 10 éves volt, amikor a válás miatt meg kellett járnia a pszichológiai intézetet, a járási bíróságot, pedig megígérted neki, hogy az első trauma után, azaz a szülei válása után többet ilyet nem kell átélnie. Amikor először szembesülsz azzal, hogy meg kell szegd a gyerekednek tett ígéretedet, ott valami megváltozik. Igyekszem számomra elfogadható mintát adni, amiben inkább a megfelelő értékek, az élet kétlábon tartása a cél, és persze a következetesség megtanítása.
Azért volt ilyen hosszadalmas a válás, mert téged, mint egyedülálló anyát cserbenhagyott a rendszer?
Nem, itt az apai oldalról érkezett reakció, ami azt akarta bizonyítani, hogy én nem vagyok „rendes” anya, aki alkalmas a gyereknevelésre.
Végül a bíróság úgy döntött, hogy mégis alkalmas vagy?
Persze. De a folyamat során mi nagyon mély dolgokat megéltünk a lányommal. Neki nagyon hamar meg kellett tanulnia, hogy mit jelent az, hogy kiállsz magadért. Gyerekként kellett elmagyaráznia egy „bíró néninek”, hogy neki mi és hogyan jó. Az utolsó izzadtságcseppig megküzdött azért, hogy meghallják az ő szavát is.
Korán érkezett ez a megküzdési folyamat az életébe. Ennek ellenére jó a kapcsolatotok?
Igen, mert megtanultunk beszélni egymással. (itt felnevet) Képzeld el azt a szituációt, mikor a kamasz lányod leül melléd egy általad megélt krízishelyzetben, és tükröt tart eléd, hogy „De anya, hát miért nem beszéled meg vele? Nem is bonyolult a probléma…” Mi nagyon jól formáljuk oda-vissza egymást.
Ezzel kapcsolatban kapsz kritikát?
(még jobban nevet) Erre azt mondják, hogy nem jó, hogy nekünk ennyire mély a kapcsolatunk. Azt mondják, hogy túl sok.
Kik mondják ezt?
Férfiak. Ha ez feljön, mindig arra tanítom a lányom, hogy fontos megvizsgálni, kitől érkezik a kritika. Véleményem szerint nekünk kell tudni eldönteni, nekünk kettőnknek, hogy a mi életünkbe mi fér bele és mi nem.
Bízol a lányodban? Helyt fog állni az életben?
Igen és igen. Maximálisan bízom benne. Kikéri dolgokban a véleményemet, de sokszor teljesen egyedül menedzseli az életét már most, mikor még nincs is 18 éves. Szerintem menni fog ez neki.
Az interjú folytatását következő cikkünkben olvashatják, melyben Kata továbbra is kíméletlen őszinteséggel, de egyben önkritikával is mesél nők közötti versengésről, diszkriminációról, abortuszról, függetlenségről.