Benkő Boglárka Kecskeméten nőtt fel, sokat utazott és számtalan dologban kipróbálta magát. Útkeresésében nagy szerepet játszik a művészet. Y generációs naiv festő, aki a képein és a világban is a harmóniát keresi.
Benkő Boglárkával az alkotói attitűdről és a gyermeki tisztaságáról beszélgettünk a Könyvtári Kávézóban.
Mikor festetted az első képet?
Egerben jártam főiskolára, és a Vizuális Művészeti Intézetben lettek barátaim. Nagyon inspiráló időszak volt, kiállításokra jártunk a fiatal művészekkel. Főként festő barátaim voltak, amíg én médiatudományt tanultam. Akkor kezdtem el festeni, körülbelül 10 éve. A főiskolát otthagytam az utolsó évben, de azóta is festek.
Azóta mi inspirál téged?
A gyermekkorom a forrásom. Nagyon gazdag gyermekkorom volt. Nagy a családom, 4-en vagyunk testvérek. Sok szeretetet és törődést kaptunk, minden olyan ideális volt. A festéssel visszakerülök a gyermeki énembe. Emlékszem arra, milyen volt kicsinek lenni, és ez felszabadít. Ezért festek absztrakt képeket.
Korlátok nélkül rábízom magam a flow-élményre, és azt érzem, hogy egy nagyobb folyamat része vagyok, amivel együtt mozgok-alkotok.
Itt, a Könyvtári Kávézóban volt egy kiállításod júniusban. Nem ez volt az első, ugye?
Az első kiállításom 2018-ban volt Kecskeméten, az Eleven Ifjúsági Térben. Teljesen új élmény volt. Idén februárban volt a következő, Budapesten. Egy barátom pincéjében, a Palotanegyedben tartottuk, teljesen saját szervezés volt. Virágok rendezetlen tánca a békéért volt a címe. 3 év munkái voltak kiállítva, amiket Szvoboda Péter (fotográfus) fényfestéssel világított meg a pincében.
Ez úgy hangzik, mint egy underground, intézményen kívüli esemény. A te ötleted volt?
Tényleg underground volt. A barátaimmal szerveztük, akik szerettek volna kulturális programokat indítani a pincében. Ha ők nem bátorítanak, akkor nem csinálok magamtól kiállítást. Kecskeméten is felkaroltak, de errefelé nem ismerek underground helyszíneket. A könyvtárban is azért lett egy kiállításom, mert a kávézóban az egyik pincérlánynak tetszettek a festményeim. Utána a tulajdonos, Merász József kért fel, aki szereti kiállítani a helyi alkotók képeit.
Fontosnak tartod, hogy mások is lássák a képeidet? Van benned egyfajta művészi beszédkényszer?
Amikor festek, az egy szükségszerű cselekedet. Ha túl sok ideig nem alkotok, az belülről feszít. Mondhatni, terápiás és öncélú, amit teszek. Ott van benne a beszédkényszer is, hogy megmutassam másoknak, akik mást fognak látni a festményekben.
Hogyan fogadták az emberek a festményeidet?
Expresszívnek és személyesnek érezték őket. Látták bennük a dinamikus mozdulatokat. Egy kecskeméti festőt Kandinszkijre emlékeztetett a munkám. Az ismeretségi körömben sokan nem értik, miért csinálom, de a kiállításokon több idegen élvezte az impulzusokat. Adtam már el festményeket, viszont még nem foglalkoztam komolyan a képeim értékesítésével. Ez még várat magára, nehezen reklámozom magam. Nem szeretem annyira az anyagias világot.
Milyen fiktív világban éreznéd otthon magad? Milyen művészek hatnak rád ösztönzően?
Boris Vian világa meghatározó volt. Az ő regényei visszarántottak az olvasásba. Szerettem a mesés allegóriáit, a Tajtékos Napok rajzfilmes hangulatát. Robert Mapplethorpe, Patti Smiths szerelmének fotográfiái nagyon inspirálóak. Reigl Judit festőművész Robbanás sorozatában voltak olyan absztrakt festmények, amiket nem fogok elfelejteni.
Idén tértél vissza Kecskemétre, és már volt itt egy kiállításod. Mik a terveid ezután?
Január óta vagyok megint itthon, és úgy érzem, hogy ez most egy rövidebb fejezet az életemben. Az elmúlt években sokat utaztam külföldön, ami változtatott a perspektívámon. A pesti kiállítás címe nem volt véletlen, a rendezetlen tánc a békéért szól. Nekem nagyon fontos a harmónia. Szeretnék csendesebb, természetközelibb helyen lakni és alkotni. Nem tudom, milyen kivonulni a természetbe és önellátó életet élni, de ki akarom próbálni.
