Szombaton kimentem a Tisza tüntetésére az Andrássy útra. Azokkal szemben, akik fogadkoznak, hogy ők biz’ nem mennek több tüntetésre, mert úgysincs értelme – én már régóta nem azt nézem, hogy vajon egy tüntetésnek milyen kézzel fogható hatása lesz a döntéshozásra. Magam miatt megyek ki, hogy demokratikus és békés úton kifejezzem azt a dühöt, ami ezzel az egész undormánnyal szemben halmozódik a szívemben, amit NER-nek neveznek. És ezen felül szombaton a kíváncsiság is vezérelt: mint veterán tüntető, kíváncsi voltam arra, hogy miben más, miben új ez a tüntetés. Hogy milyen tömeget képes megmozgatni a Tisza.
Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon érdekes terepgyakorlat volt. Direkt az Andrássy út Deák tér felöli oldalához próbáltam odaférkőzni, a színpad közelébe. És meg kell mondjam, nem volt egyszerű. Mert rengeteg emberen kellett keresztülvágnom. A propaganda máris megkezdte a tömeg lekicsinylését, láttam olyan fotót is, ami még a tüntetés előtt készült felülről, és az éppen megérkező emberek szellős vonulásával próbálta igazolni, milyen kevesen voltak. Elég szánalmas és izzadtságszagú törekvés. Én nem akarok számot mondani, a drónos fotók magukért beszélnek, megtelt az Andrássy út, még az Oktogonon túl is álltak. És a színpad pár száz méteres körzetében pedig alig lehetett leejteni egy gombostűt, ahogy mondani szokás. De igazából nem a mennyiség a lényeg.
Engem az érdekelt, hogy milyen emberek vonulnak fel. És a tömeg összetétele teljesen más volt, mint amit a legtöbb ellenzéki tüntetésen már megszokhattam. Egyrészt fülelve a beszélgetésekre, kiderült számomra, hogy a többség vidéki. A szokásos budapesti értelmiségi arcok legfeljebb a kisebbséget tették ki. A beszélgetésük alapján én egyszerű vidéki melós emberek között álltam: pont olyan arcok között, akiket a vidékről felbuszoztatott, Orbánra csápoló tömegben is láthat az ember. Csak éppen őket nem buszoztatta senki. Ezek maguktól, saját költségen jöttek. Úgy is lehet fogalmazni, hogy Magyar Péternek bizony sikerült megmozgatnia a Fidesz hátországát. Életkoruk vegyes volt, a nyugdíjastól a családokon keresztül a csoportban érkező fiatalokig.
Ami szintén feltűnő volt, hogy ezek az emberek nem atomizált tüntetők. Hanem szervezett tüntetők. A többség nem egyszerűen csak úgy eljött, hanem egy közösség – helyi Tisza Sziget – részeként jött el. Minden tüntetésen lehet látni embereket, akik az ismerőseiket keresik. De itt az emberek nem ismerősöket kerestek – hanem a Tisza Szigeteiket keresték! A Tisza Szigetek a saját zászlaik alatt gyülekeztek – sorjáztak az ismerős vidéki településnevek, köztük kistelepülések is, amikről az ember legfeljebb akkor értesül, amikor az autójával áthajt rajtuk.
Ez nem egyszerűen egy tüntetés volt, hanem egy mozgalom naggyűlése. Egy tömegmozgalomé. Miközben a kormánypropaganda azzal volt elfoglalva, hogy Magyar Pétert szapulja evelines felvételekkel meg poloskázással, ő tömegmozgalmat szervezett. Mégpedig nem is akárhol, hanem a Fidesz hátországában!
Ez azért nem kis teljesítmény. Aki kicsit is ért a politika működéséhez, az tudja, hogy mennyivel értékesebb egy olyan tüntető tömeg, ami meg van szervezve egy olyannál, amit csupán ad hoc elégedetlenség fúj össze (lásd influencer-tüntetés). És ez egyébként roppant veszélyes a NER számára. Hiszen, a károgókkal ellentétben, egyben azt is mutatja, hogy itt már nem csak egyszemélyes showműsorról van szó. Ezek a közösségek, a szabadságnak ezek a kis körei már önálló életre keltek. A közös ruszkikhaza kiabálás után felvillanyozva térnek haza, és helyi szinten bomlasztják a rendszert, mint a rozsda.
A másik dolog, ami azonnal feltűnt: a magyar zászlók, kokárdák, sálak stb. valóságos tobzódása. Egyetlen más ellenzéki tüntetésen se lehetett látni ilyet. Pont mint a Tisza legújabb videóklipjében. A hozzám hasonló elvetemült „ballibsik” számára a nacionalizmus ezen túláradó megnyilvánulása kimondottan zavaró tud lenni. Hiszen rossz emlékeket idéz: hosszú évtizedeken keresztül a nemzeti jelképeket a Fidesz sajátította ki visszaélés-szerűen. Hát ennek most vége. A csizmás, huszárnak öltözött Magyar Péter tudatosan berúgta a nemzeti ajtót és kiragadta Orbán kezéből a zászlót. Sok ismerősöm a közösségi médián fanyalog és kesereg, hogy ez csak Orbán 2.0, és nemzeti giccsről értekezik. Én megmondom őszintén, nem tudok beállni ebbe a fanyalgó sorba. És azért nem, mert figyeltem a körülöttem állók reakcióit, és láttam, hogy ez az egész – a klip, huszárruha, a futball-hazafiság – pont az, amit ezek az emberek elvárnak.
Ami nekünk giccs, az egy csomó vidéki embert nagyon mélyen, érzelmi szinten megérint – sokkal jobban, mint a mi tirádáink a jogállamiság erodálásáról. Lehet ezt nem szeretni, de ettől még ez működik. Az ellenzéknek, civileknek volt 15 éve, hogy megszólítsa ezeket az embereket, de nem sikerült – Magyar Péternek viszont igen. Engem az eredmény érdekel, nem az, hogy egyébként az én ízlésvilágomat tükrözi-e ez az egész. Mert, csak hogy rosszat is írjak, persze, hogy nem az én ízlésvilágomat tükrözte. Személy szerint akkor fintorogtam a legjobban, amikor Ruszin-Szendi Romulusz fellépett a színpadra. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez az ember nemrég még a NER szekerét tolta. Találtam abban valami émelyítően gyomorforgatót, hogy engem leckéztet a zsarnoksággal való szembenállásról, aki már akkor is szemben álltam a zsarnoksággal, amikor ő még lelkesen gazsulált Orbánnak.
De még ha nem is minden tetszett, nem is minden az én ízlésemet tükrözte, azt el kellett ismernem, hogy vérprofi volt az egész szervezés. Egy nagyon átgondolt koreográfia szerint történt minden. Az emberek egy percig sem unatkoztak – és minden befogadható, fogyasztható volt a kevésbé iskolázott ember számára is. Amikor a hegedűművészt bejelentették, kicsit féltem, hogy jön valami klasszikus zeneszerző darabjának előadása, amit én talán élveztem volna, de a körülöttem álló melósok kifütyülnek. De nem ez történt. Az István a király jól ismert dallamai hangoztak fel, számomra kicsit giccses feldolgozásban – viszont a tömeg önfeledten énekelte a refrént. Amikor éppen azon gondoltam, hogy ebben a tömegben jól szólna, ha valaki elszavalná Petőfi „Dicsőséges nagyurak” című versét – láss csodát, felkonferálták a színpadra pont ezt a verset. A hangosítás jó volt, a szónokok érthetően beszéltek, ami egy ekkora tüntetésen önmagában is eredmény. És persze Magyar Péter megjelenését várta mindenki a legjobban. Aki ismét megcsillogtatta retorikai képességeit – szerintem ma már simán lemossa Orbánt még úgy is, hogy neki nem szövegírók hada segédkezik.
A felületes szemlélők azt gondolják, hogy ez az egész csak Fidesz 2.0. De én ott voltam és figyeltem. És bár igen, a kellékek, a kulisszák meglehetősen „fideszesek” – inkább még persze a klasszikus, 2006 környéki polgári körös időkből. De a tartalom drasztikusan eltér – nem csak az akkori, de a mostani Fidesztől még inkább. Orbán Viktor kirekesztő, poloskázó, oroszbarát nacionalizmusával szemben Magyar Péter nacionalizmusa egy euroatlanti, a kisebbségek felé befogadó, a szegényekkel szolidáris, a jóléti államot és jogállamot preferáló nacionalizmus. A „népszavazási” kezdeményezés (ami persze PR fogás, de annak szerintem jó) kérdései is ezt igazolják.
Ezek nem apró különbségek, hanem lényegi eltérések. Még ha nem is szeretjük a nacionalizmust alapból. A következő két évünk arról fog szólni, hogy Magyarország melyik nacionalizmus útján halad tovább. Harmadik út számára nem nyílik lehetőség. Gondolhatunk bármit MP személyiségéről, de a Tisza az egyedüli ütőképes formáció ma Magyarországon, ami a rendszerváltás reális ígéretével lép fel. Ebben a helyzetben a hozzám hasonló baloldali liberálisok számára a legbölcsebb magatartás a Tiszával szemben a kritikus baráti szerep. Támogatni MP-t a kormányprogandával vívott egyenlőtlen harcában, de egyben fenntartani a jogot, hogy kritizáljuk egyes döntéseit. Vagy, hogy egyébként helyi szinten más pártok politikáját támogassuk akár a Tiszával szemben. De Magyarország jövője most azon áll vagy bukik, hogy Magyar Péternek sikerül-e beváltania az ígéretét, hogy leváltsa ezt a mocskos rendszert. Amihez sajnos többre lesz szükség, mint egy egyszerű választásra. Ha sikerül, visszatérünk Európába. Ha nem sikerül, akkor Belarusszá vagy Kazahsztánná válunk.
___ ___
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a szerkesztoseg@kecsup.hu címre.
