Magyarország kisvárosaiban és a falvaiban a választás nem szabad, legalábbis az emberek majdnem kétharmada biztos benne, hogy a hatalmon lévők érdemben képesek befolyásolni a voksolást – ezt mérte a közvéleményt a Népszava megbízásából szondázó Publicus Intézet. Nem vitás, ezeken a településeken a legerősebb a gazdasági függés: a helyhatóság az egyik legnagyobb munkáltató és a vállalkozások sokaságának jóléte nagyban függ az önkormányzati megrendelésektől.
A nagyvárosok – a választók érzékelése szerint – egyelőre megmaradtak a szabadság bástyáinak, így 73 százaléka az embereknek úgy érzi, teljesen szabadon eldöntheti, melyik polgármester-jelöltet választja. Feltéve, hogy akad olyan, aki kedve szerint való. Márpedig az emberek 65 százaléka lát ilyen aspiránst. Az ellenzéki szavazók körében ennél csak a Demokratikus Koalíció és a Jobbik produkált jobb arányt: előbbi szimpatizánsainak 72 százaléka lát jó jelöltet, míg utóbbi támogatóinak 66 százaléka. Az ellenzékiek közül leginkább a momentumosok nem találják az emberüket – csak 50 százaléknak van favoritja –, és az MSZP esetében is mindössze 59 százalék a találati arány. A választási aranytartalékot jelentő bizonytalanok 58 százaléka nem lel egyelőre szíve szerint való polgármester-jelöltre.
Noha a mérés szerint az ellenzéki oldalon meglehetősen nagy, 50-72 százalékos arányban látnak megfelelő jelölteket, a győzelmi esélyeket illetően már kevésbé optimisták a kormányellenes voksolók. Arra a kérdésre, hogy az ön településén van-e esélyes ellenzéki jelölt, egyedül az MSZP szimpatizánsai feleltek igennel meggyőző fölénnyel. A többi ellenzéki támogató esetében 37 és 44 százalék fedezett fel esélyes aspiránst. Ebben az esetben is a momentumosok voltak a leginkább pesszimisták. A szimpatikusság és az esélyesség közötti ellentmondás feloldása az lehet, hogy az ellenzék közös jelöltjeinek leginkább a nagyvárosokban van győzelmi esélye – kisvárosokban és falvakban, egyebek mellett a már említett függőségi viszonyok miatt kevésbé.
Mindenesetre még semmi nincs lefutva: bár a többség kevésbé fontosnak nevezte az önkormányzati választásokat, az emberek 72 százaléka állítja, biztosan elmegy voksolni. Ez az arány valószínűleg szelídül, de egy 60 százalékos részvétel reális lehet, hiszen az EP-választásoknál is a szavazásra jogosultak majdnem 40 százaléka jelent meg urnáknál, míg 2014-ben a „brüsszeli voksolás” a választók 29 százalékát sem mozgatta meg. Azaz jól látszik, hogy a különböző megmérettetéseket az ellenzéki szimpatizánsok egyfajta protestszavazásként fogják fel – mint emlékezetes a 2018-as országgyűlési megmérettetésen is majdnem 10 százalékkal többen szavaztak, mint 2014-ben – ezzel párhuzamosan pedig a Fidesz is kénytelen csúcsra járatni a mozgósítást.
Ráadásul a jelek szerint szép lassan megtört az a hit, hogy hátrányos, ha egy település első embere nem kormánypárti, mert így például nehezebben csatornáz be fejlesztési pénzeket. Már az emberek 48 százaléka gondolja így, és csak 38 százalék hiszi, hogy árt falujának, városának, ha más a kabinet és a polgármester „színe”. Ennek ellenére, a kérdezettek – még amennyiben hátrányosnak tarják is, ha nem kormánypárti a városvezetés – többségében, 85 százalékos arányban szívesen voksolnának ellenzéki polgármester-jelöltre.
Változó motiváció
Fura ellentmondás jellemezte eddig az önkormányzati választásokat: a részvétel mindig alacsonyabb volt, mint az országgyűlési voksolásnál, pedig az emberek zöme úgy gondolta, hogy a helyhatósági meccs eredménye jobban befolyásolja az életét. Mára ez a hit átfordult: mindössze 16 százalék véli úgy, hogy az önkormányzati választás nagyobb hatással van a sorsára, a parlamenti voksolásnak 37 százalék tulajdonít nagyobb jelentőséget. 27 százalék pedig úgy gondolja, mindkét voksolás egyformán fontos. Hogy ez így alakult, annak az az eredője, hogy mindegyik párt – ha más okból is – de kampánystratégiát váltott. Korábban az önkormányzati voksoláson a pártok általában helyi üzenetekkel nyomultak – de ez általában a fejlesztéseket menedzselni tudó kormánypártnak kedvezett.
Így ellenzékben a Fidesz átállt a központi üzenetekre – és ehhez a gyakorlathoz ellenzékben is ragaszkodott. Egyrészt így nem kellett a rivális helyi jelölt kampányára és a saját teljesítményhiányára reagálnia, másrészt a „centrális mondások” – mint például a rezsi és a migránsok ügye – sokkal hatékonyabb hívószónak bizonyultak. A baloldali formációk pedig 2010 után kispárti létbe kényszerültek, így se emberük, se forrásuk nem volt arra, hogy alternatív helyi kampányokat építsenek, hanem szintén a központi üzenetekkel igyekeztek hatni. Azaz az önkormányzati választást is országos témák uralják 2010 óta. Az csak hab a tortán, hogy a hatalmát központosító Fidesz elvette a közszolgáltatásokat, így az egészségügyet és az oktatás az önkormányzatoktól, illetve kiszolgáltatta őket a központi hatalomnak, és az erőviszonyok mindenki számára világosak.
