Bár lenne a KecsUP-nak annyi pénze, hogy a szomszéd országokba kimenjünk (és még a kedvenc nyaralási célpontokra), és megírjuk, mit tapasztalunk ott turisztikailag és a COVID helyzetről. De nincs annyi pénzünk. Ezért kihasználunk minden lehetőséget, hogy információkat osszunk meg olvasóinkkal. Így lesz egy családi nyaralásból cikk, és így lesz munkával keverve a pihenés. Ha egy ilyen különleges helyzetben történik meg a kiruccanás, akkor nem lehet, hogy ne írjam meg, mit tapasztaltam. Ilyen volt a Notre Dame tetejének leégése utáni párizsi kiruccanásunk is. És ezen a ponton szögezem le: ez a történet a mi esetünk. Nem feltétlenül általános. De megtörtént, valós eseményeket rögzít.
Izgalmakkal vártuk a nyaralást
Ott kezdődött, hogy akkor foglaltuk le a szállást, amikor még szó sem volt arról, hogy világméretű lesz a járvány. Akkor még csak Kínáról szóltak leginkább a hírek. Meg arról, hogy Magyarországot nem fogja elérni a járvány. „Magyarország annyira lesz érintett a koronavírusban, mint a korábbi koronavírusban, azaz semennyire”- nyilatkozta Szlávik János doktor a Mandinernek akkoriban. Aztán nem telt el sok idő, mégis baj lett. Jöttek itthon is a szigorítások, majd a határzárások. Mi pedig elkezdtünk izgulni, hogy most mi lesz. Izgalmas hónapok voltak, és volt idő, amikor azt hittük, nem lesz a nyaralásból semmi. Aztán jöttek az egyre jobb hírek, és végül nyitva álltak a határok. De amint megindultak a kirándulók külföldre, újra jöttek a hírek, hogy emelkednek az esetszámok a szomszédos országok némelyikében, ott is, ahova mi megyünk: Horvátországban. Ekkor azon izgultunk ismét, hogy még mindig van 1-2 hét, berobban újra netán a járvány és újból zárnak a határok. De ez nem következett be. Horvátország tárt karokkal várta az utazókat, és kérte, hogy regisztráljunk előre, hogy a határnál ne legyen gond. Ezt meg is tettük. Mi már előre tudtuk, hogy Szlovénián keresztül megyünk (persze lecsekkoltuk a konzuli honlapon, hogy lehet-e), és csak a tengerparton megyünk át Horvátországba, mert az Isztria felső csücskébe tartottunk. Az utazás előtti napokban hallottuk, hogy aki egyenesen Horvátországa lép át, annak órákat is kell várnia, mert ugyan 2 perc az otthoni regisztráció, ezt sokan nem tették meg, a határon kell elvégezniük. A regisztráltaknak pedig nem minden esetben volt másik sor, így hiába az otthoni szorgalom, mindenkinek meg kellett várni a helyben regisztrálókat. De már ekkor is arról szóltak a hírek, hogy Szlovénián keresztül nincs baj, inkább arra menjen, aki teheti. Nyilván ott is baj lett volna, ha tömegek tartottak volna arra, és ott piszmognak a papírok kitöltésével, de mivel erre eleve kevesebben közelítik meg Horvátországot, Szlovénián csak úgy átsuhanhattunk. Lássuk be: Magyarország bizonyos régióiból Horvátország partjának középső és déli területeire tartva nem megy az ember Szlovénián át. Még azok sem talán mind, akik az Isztriára mennek.
Hová medzs?
A határátlépésekkel nem volt gond, a szlovén oldalon egy mostanra kialakított bódéból csak annyit kérdezett tört magyarral odakiabálva a határőr, hogy hova megyünk. A tenger szót nem értette, ezért gyorsan rávágtam az Adriát, így már okés volt, bár akár mondhattam volna a Jadransko more kifejezést, talán az lett volna a legtutibb. De valahogy ha az ember olyan helyzetbe kerül, hogy akár meg is állíthatják, ki is pakoltathatják, akkor összeszűkül a tudata, még akkor is, ha semmi csempészáru nincs elrejtve az összenyomorgatott gumicsónak és a sziklás partokon nélkülözhetetlen strandcipők alatt, amelyek amúgy jó, ha kibírnak egy hetet. Legalábbis az olcsóbbik fajták, amilyenekkel mi vérteztük fel magunkat. Itt jegyzem meg, hogy van egy éveken át jól vizsgázott teljesen gumi cipőm, de most először már nem volt jó viselni. Teljesen kifordult belőle a lábam ha kijöttem a vízből, néha már az oldalán lépkedtem, ezért első boltozásaink egyikén 45 HRK áron (horvát kuna – mi ötvennel szoroztunk az egyszerűség kedvéért, tehát ez a vásárlás 2250 forintunkba fájt) vettem egy szemre jó példányt, amely egészen addig egyben is volt, amíg nem tettem meg Kamenjakon (sziklák, sziklák és sziklák, majd sok kavics és megint sziklák kombináció) a strand és az autó közötti néhány száz méteres távot kétszer is. Utána előbb az orra vált le a talpról, majd a sarkain lett lyuk, de én már ebben fürödtem végig a még egyébként nem kevés hátralévő napot.
Nem kérték a regisztrációt
Visszatérve a határokra. A horvátok nem vergődtek a regisztrációval, pedig ahogy kérték, ki volt nyomtatva és kint volt a szélvédő alatt, amelyen jól látszódott a sorszámunk, de ezt csak nem akarták beütni, hogy ellenőrizzenek bármit is. Csak a személyiket kérték el, de ezeket kaptuk is azonnal vissza, miután beszkennelték azokat, legalábbis valami hasonló történhetett, de egészen biztosan behúzták egy gépbe a plasztik kártyákat egy gyors mozdulattal.
Szóval az akkori COVID helyzetben (július 2-án léptük át a határokat) ennyi történt, nem mondanánk, hogy tapasztaltunk bármi szigort vagy szemrehányást, hogy ide-oda utazgatunk országok között és esetlegesen hozzuk-visszük a vírust. Tömeg sem volt, sor sem igazán. Annyit még muszáj hozzátenni, hogy megrögzött éjszakai indulók vagyunk. Bár az éjszakának van egy olyan tulajdonsága, hogy nem lehet annyira látni, mint világosban, és kevesebb az autóban az egy négyzetméterre jutó éber emberek száma, akik fenntartják a sofőrt, aki ezért hajlamosabb fáradtabbnak tűnni, de jól bevált a két kávé közt két energiaital trükk, és a néhány alkalommal megejtett pihenő térdhajlítással, karlendítéssel ötvözve. Viszont sokkal jobb a klíma éjjel (pláne, hogy éppen az út első óráiban romlott el a légkondink, amely előtte szerelőnél járt, és működött is az út előtt pár nappal még), időt is lehet nyerni, és így nagyobb eséllyel oda lehet érni akár órákkal előbb a szálláshoz, mielőtt azt el lehetne foglalni. Szóval nem bukik az ember kapásból pár órát, mert sor volt a határon vagy baleset a pályán.
Szakadó eső köszöntött minket Horvátországban
Így is lett, ott voltunk két órával azelőtt, és amitől rettegtünk, hogy tudniillik a vírus miatt már szabad az út, akkor majd az időjárás akasztja meg a nyaralást, ez bekövetkezett. Utóbb derült ki, hogy átmenetileg csak. Az út előtt napokig lógtunk a különböző meteorológiai oldalakon, és elhervadva néztük a „jósolt” (nem szeretem ezt a szót, mert azért tudományról beszélünk) 23-25 fokokat. Szakadó eső és 19 fok köszöntött minket az Umag fölött lévő szálláson (már a Velencei-tónál is elkapott minket egy eső az M7-esen) Végül vállaltam az elázást, és a kínos pillanatot, mert előbb érkeztünk, így odarohantam és megkérdeztem, bemehetnénk-e előbb az időjárásra tekintettel. Készen volt az appartman (APP, csak így írják ott mindenhol), ezért bemehettünk, bár a pakolással megvártuk míg eláll az eső. Tehát a család már nem ázott el. Én is csak az eső miatt, a tulaj előtti kérdésemmel nem. De ennyi volt a kellemetlen időjárás, amúgy 29-32 fokok voltak végig (amiket tengeren jellemzően 2-3 fokkal melegebbnek érez az ember), kivétel az utolsó éjszaka, amikor szakadó eső következtében ismét 20 fokra hűvösödött vissza a levegő, így a tervezett utolsó éjszakai sétálásból végül csak egy rohanjunk oda egy étteremig, együnk egyet búcsúzóul, és siessünk vissza lett. Na jó, mire megettük az ételt, már nem esett, ezért futás helyett egy kellemes sétával zártuk le az utolsó esténket. Így kapott végül keretes szerkezetet a nyaralás, amit még megfejeltünk azzal, hogy az első szállásról magunkkal hurcolt kanalat visszavittük a második szállásról hazafelé tartva. Majd itthon vettük észre, hogy a második szállásról pedig elhoztunk két villát. Viszont hagytunk ott megkezdett kecsapot (hihi), mustárt, étolajat, tejet, mert láttuk, hogy ez szokás ott. Minket is egy csomó dolog várt, igaz mi ezeket nem vettük igénybe. Két szállás azért volt, mert hosszabbítottunk közben, és az eredeti helyen már nem volt hely. A helyzet ellenére fullra be voltak telve. Viszont valószínűleg a helyzet miatt is találtunk a neten azonnal egy szállást, amit le is foglalhattunk, másnap pedig már el is foglalhattuk. Több 50 euro/nap szállás kötül választhattunk még. Hazafelé tartva láttuk kissé bentebb, de még mindig csak 10 km-re a parttól, hogy ott már 30 euroért is lenne szoba. De sok helyen láttuk az egész nyaralás során a FREE APP táblákat.
Mindenhol kedvesek voltak velünk, a második házigazdával ugyan nem találkoztunk csak cseten, és ott is egy indián kislány fotója volt feltöltve profilképnek, így csak annyit tudtunk, hogy Elvisnek hívják a srácot, és fiatal lehet. Hogy ezt miből gondoltuk, nem tudom. Készséges volt, a kulcs a zárban várt minket, és ott is kellett hagyni, amikor elmentünk. Kérdéseinkre is mindig kaptunk választ rövid időn belül. Az első házigazdák viszont ott éltek, napi kapcsolatban voltunk, és angolul egészen jól beszéltek. Ha nem így lett volna, akkor sem lett volna gond, a megérkezéskor is szerb-horvát anyanyelvű édesapám beszélt velük videóhívásban. De aztán váltottunk az angolra, miután kiderült, hogy beszélnek így is. Azért nem tudtuk, mert előtte bármit kérdeztünk írásban, mindig horvátul válaszoltak, mi pedig gúglifordítóztunk vagy küldtem apu felé a szöveget. Amúgy angolul egész jól beszélnek a turisztikai területeken még az idősebbek is, de úgy vélem a némettel sem lett volna gond, ha netán ilyen szó hagyta volna el az ajkunkat, de valahogy már én is közelebb érzem az angolt magamhoz, pedig én németül tanultam többet és nyelvvizsgám is abból van. Meglepetésünkre a házigazda kisfia is jól beszélte a világnyelvet, az én kisfiam pedig élvezte, hogy tőlem kérdezte, mit mondjon válaszul a srácnak. Így aztán a végén már az étteremben is bátran ment a pincérhez azzal, hogy plíz kecsap (hihi).
Nem éreztünk pánikot, egyszer sem féltünk
Bár úgy indultunk el nyaralni, hogy a híradásokban gyakran hallottuk, hogy inkább itthon nyaraljunk idén, és Horvátországba pláne ne induljunk el, mi ott semmilyen pánikot nem tapasztaltunk. A koronavírus szót az utazásunk végén hallottuk először rádióban, akár olaszt, akár horvátot hallgattunk. Persze leginkább nem híreket hallgattunk, tekintve, hogy egyik nyelvet sem beszéljük, hát még nem a horvát-olasz kevert nyelvet, amellyel a gumiszerelő (vulkanizer) szórakoztatott a tudta nélkül, amikor kollégáival beszélt. Ide azért keveredtem, mert szálszakadt lett a jobb első abroncs, ezért itt kellett intézni egy pár új gumit, mert hát mi másra is lenne jó az a 2-3 óra és az a pár tízezer forint. Erről csak annyit, hogy a biztosító talán fizet 70 eurot, mert volt biztosításunk, ráadásul autóra rögtön a prémium kategória. Viszonylag jó minőségű gumikat kaptam az itthoni árakon. Gondoltam, hogy majd boltban előbb veszek valahol, majd felszereltetem, de érdekes módon még a legnagyobb hipermarketben sem lehetett kapni abroncsot, így maradt a szerviz, és ki tudja, talán jobban is jártam, mert lehet hozott gumival nem mindenki fogadott volna. Maszkot ott is kellett hordani boltban, bár érdekes, hogy mindig találkoztunk emberekkel, akik csak a bejáratig takarták az arcukat, bent már nem. Viszont amin meglepődtem, az az volt, hogy még az utcán is voltak fertőtlenítő helyek, és a fagyizóknál is ott volt a spray, és ugyanez volt az összes áruházban és a szálláson is. Több helyen érintésmentesen jött az anyag a markunkba, így biztonságban éreztük magunkat végig. A gyerekeknek meg jó játék is volt, hogy bedugják a kezüket és spriccen a fertőtlenítő. Egyetlen egyszer sem gondoltuk azt, hogy itt rosszabb helyen lennénk, mint Magyarországon. Nyilván tudják a horvátok is, hogy nem vehetik lazán, és a tengerparti övezetben különösen kell vigyázni és biztonságot garantálni. Amit lehetett, mi is megtettünk. Volt nálunk fertőtlenítő, egy csomó maszk és kesztyű, bár annyit kentük és fújtuk a kezünket, hogy az utóbbit elő sem vettük.
Kevesebb turistával találkoztunk
De azért meglátszott, hogy különleges nyár van. Jóval kevesebben voltak az utcákon és a tereken. Mi egy ideig elő- vagy utószezonban nyaraltunk, de még ahhoz képest is kevesebb emberrel találkoztunk. Magyarral például alig, 10 nap alatt talán négy családdal. Inkább németekkel és szlovénokkal. Miután a most is érintett városokban már többször és különböző hónapokban is voltam már, megdöbbenve tapasztaltam egy pulai, turisták által gyakran látogatott utcában (Sergijevaca utca) a kora esi órákban, hogy rajtunk kívül talán még tízen sétáltak. A fagyizóban is, ahol dobálni szokták a gombócokat, mert volt rá mindig közönség, most unottan adták át a jellemzően 10 HRK-ba kerülő gombócot (ez kb. 500 forint). A poreci orbánviktor-pistabácsi-gyereidemagyar szókombinációkat ismételgető kiszolgálók sem voltak most formában.
Euroval majdnem mindenhol lehetett fizetni, még ott is, ahol talán amúgy nem. Ezt onnan sejtem, hogy volt 1-2 hely, ahol egy rövid gondolkodás után (tehát nem kapásból, rutinból) bemondták az összeget, és ha szerencsések voltunk, még jól is váltották. Kártyával is ment a fizetés a boltokban, több üzletben magyarra váltott a terminál, miután érintettünk. Viszont nem minden benzinkúton fogadták el a Maestro kártyát (például Crodux kútnál), ezért tankolás előtt nem árt érdeklődni. Mondjuk nálunk volt MasterCard is, tehát be voltunk biztosítva. Mi dízelt tankoltunk, Szlovéniában 1 euro volt literje (355 forint) , Horvátországban 8,6 kuna körül alakult az ár (430 forint). De itt csak egyszer tankoltunk, visszafelé, hogy elég legyen az első szlovén kútig a nafta.
Horvát árak a tengerparton
Mi nem vagyunk éttermezős nyaralók, ami annyit tesz, hogy azért 1-2 helyre beülünk, de többnyire főzünk helyi alapanyagokból. Most is így tettünk, és úgy láttuk, hogy nagy helyen vásárolva (pl. Kaufland, Plodine) mindig van akció az alapvető élelmiszerekből, így az itthoni árakon meg lehet úszni a vásárlást. A kisebb boltokban már nincs akkora kínálat, ezért ott gyakran csak az 5-6 kunás ásványvíz volt (250-300 forint/1,5 liter), de a nagyobb áruházakban fele ennyiért is találtunk finom, kellően savas vizet, és a gyerekeknek is jó ízű menteset. Ilyen helyeken a sör is olcsóbb volt, nem annyira ismert márkából a 2 literes akár 15 kunáért (750 forint) is volt, az ismertebb Ozujsko és Karlovacko ugyanekkora kiszerelésben 25 kuna ( 1250 forint ) volt általában. Fél literest nem éri meg venni, mert azok 10 kuna (500 forint) körül kaphatók, így ezekből 2 liter 40 kunára jön ki (2000 forint). Zsömlét kaptunk mindig akcióban 25-30 forintnak megfelelő kunáért, a felvágottak, sajtok nagyjából az itthoni áron kaphatók. A dinnye a nyaralás feléig 2,5 kuna volt (125 forint) és sosem vettünk rosszat. Később felment 4-5 kunára (kb. 225 forint) az ára. Viszont bureket nem ettünk igazán jót, nálunk a szabadkai az etalon, és már én is jobbat vagyok képes sütni, mint amiket most ettünk. Nem is a háromszög alakúakat kapni leginkább, hanem ovális csiga alakúakat, és a túró is inkább tejfölös-krémes benne, nem olyan morzsás és zsíros, mint Szabadkán. A burek ára igen nagy szórást mutat. Az elsőt akcióban vettük 6 kunáért (300 forint) egy áruházban, de pékségben találkoztunk 15 kunás pédánnyal is (750 forint), méretben és ízben egyébként nem volt különbség. Aki borozni szeretne, Horvátországban jó borokat ihat. De nem az olyan édesszájúak (legalábbis bor tekintetében), mint én. Mert nekem konkrétan két édes bort tudott mutatni az eladó a polcokon lévő kb. 200 féléből, de ebből az egyik száraz volt. Így marad egy olasz import rozé, amit végül csak itthon bontottunk ki, mert elégségesnek bizonyult a szálláson az Istarsko pivo és az alma cider kombó, és a feleségem sem nyitotta fel, mert ő éppen a kólát kívánta meg, amelyből az itthon is ismertek nagyobb kiszerelésekben 11-13 kunába kerültek (550-600 forint). Legalábbis a cukormentes, mert mi csak olyat iszunk. 25 kunánál (1250 forint) nem igen volt olcsóbb bor, de átlagosan 40-60 kunába (2-3 ezer forint) kerültek a helyi, keresettebb borok.
Egyébként nekem van egy hülye, gyerekkorból datálódó becsípődésem (ismerőseim szerint több ilyenem is van, de most ezeket hagyjuk), hogy bárhol járok, meg kell ízlelnem, milyen ott a kakó és a tejföl. Ez is a szabadkai piacnak köszönhető, mert oda gyakran jártunk (ott laktunk a határ másik oldalán), és Marika néni boltjánál mindig kiflit, tejfölt és kakaót kértem magamnak szüleimtől. Szóval ezeket ki kell próbálnom külföldön, már ha kapni ilyeneket. Tipikusan kakaó itt sem volt, inkább csokis italokat láttunk (és a lányom itta is rendesen, neki itthon is ez a reggelije). Literjét 10-11 kúnáért (kb. 500 forint) kaptuk és egészen iható volt. De nem olyan híg, mint az itthoni kakaó, hanem inkább sűrűbb. A tejföl Horvátországban kiselo vrhnje néven fut, amit mi egyszerűen csak vrihnyának mondtunk, de ez nem is jár olyan távol talán a valóságtól. Na de kérem, ki tudja kiejteni a horvát szavakat jól, ahol a halált úgy írják, hogy smrt. Magánhangzó nélkül. Amúgy 4-7 kuna között mozgott a kispoharas tejföl, vagyis 200-350 forint között, és bár nem olyan, mint itthon, azért jellegben és ízben közelít ahhoz.
Pár szó az éttermi árakról. Bár mint említettem, nálunk ez nem általános napi program, de azért ránéztünk pár étlapra. Aki nem akar főzni, de be akar ülni valahova és olcsóbban meg akarja úszni, annak a pizza jó választás lehet, mert a legtöbb étteremben sütnek és 40-100 kuna között mozognak az árak, feltéttől függően. A nagysággal nem volt gond, mindenhol lelógott a tányérról, és nem azért, mert kistányéron szolgálták fel. Persze az 5000 forintos pizza már drága az itthonihoz képest, igaz azon volt már minden, és főleg tengeri herkentyűk. De aki beéri azzal, ha csak szalámi, sajt, esetleg csípős paprika van a szokásos paradicsomos alapon, az 2500 forint körül megússza. Itt fontos kiemelni, hogy érdmemes szállásadónál, utcabelinél érdeklődni hova érdemes menni. Mi is így jutottunk el egy csaknem vízparti kis grill étteremhez, ahol a tulaj is felszolgált, és itt már 35 kunától (1750 forint) indultak a pizza árak, és még nekem is megfájdult a hasam az adagtól. Tipikus horvát étel a csevapcsicsa és a pljeskavica, ezeket krumplival együtt 60-90 kuna (3000-4500 forint) között lehet általában kapni és kellően sokat adnak. Ajvárral, kis salátával, esetleg még egyéb mártással. Ennyiért van általában a bécsi szelet is krumplival, mártással. Tálakat 240-400 kuna között láttunk, itt is a tengeri herkentyűk kerülnek többe. Leveseket már 20 kunától (1000 forint) láttunk, ettünk is egy minestrone levest, amiben volt kolbász és szalonna is, így aki nem eszik húst, vagy csak szárnyasat, annak nem árt érdeklődni, hogy nem-e valamilyen különleges recept alapján főzik azt, amit nem úgy ismerünk általában itthon. Ami viszont méregdrága étteremben és bármelyikben, az az ásványvíz. Sok helyen a Jamnicat adják, amitől én nem vagyok elragadtatva, és literjét 1200-1500 forintnak megfelelő kunáért mérik. Mivel mi négyen nem akartunk csak vízért 6000 forintot fizetni, ezért egy litert osztottunk be mindig. Aztán majd ittunk a táskában lévőből már az utcán. A sör hasonlóan drága, de arra már nem emlékszem, mert napközben sosem volt opció a vezetés miatt, nagyon nem is nézegettem az árakat. Esténként meg a boltban vettből ittam.
Induljon-e útnak most bárki?
Hogy ajánlanám-e a most indulóknak Horvátországot? Ezt a kérdést most többektől megkapom, és nyilván sokan töprengenek. Az országot mindenképpen. A tengert feltétlenül. De ebben a helyzetben? Amikor bármikor születhet olyan döntés, hogy bár szabad az út kifelé, de itthon esetleg majd karanténba kell vonulni? Ez így már orosz rulett. Ismerőseim közül többen lemondták, és inkább helyi desztinációt választottak. Jellemzően a Balatont. Én magam úgy vagyok nagy tavunkkal (ki nem állom a magyar tenger kifejezést), hogy a gyerekek érdekében elmegyek, ha éppen nincs lehetőség külföldi utazásra valamiért, de ha lehet választani, akkor inkább a tenger. Mert bár lehűt a Balaton is, ha nincs éppen felfordulva és nem 28 fokos, de nekem azért a kristálytiszta kék tengervíz a víz; nekem a kabócák hangja inkább dallam, mint idegesítő monotónia; és a sós tenger illata a fenyőerdő illatának keveredésével maga a megváltás a sokszor nem túl barátságos kecskeméti levegő után. És akkor még nem beszéltem a mediterrán életérzésről, az elragadó halászfalukról, a szűk sikátorokról, a sétáló emberek fölé kiakasztott száradó ruhákról, és mindarról, ami nekem a tengert jelenti. Legyen az bármelyik is, ahol jártam valaha. Ezeket nem kapom meg Magyarországon, és ha nekem ezek kellenek akár évente, akkor nekem szajkózhatják a nyaraljon itthon mindenki szövegeket, én megindulok, ha egyébként azt nem tiltja semmi és senki. De most nem biztos, hogy már megindulnék. Bár nem okozna gondot az itthoni karantén senkinek a családban, de veszélyes helyre nem vinném a családot. Ha tényleg veszélyesnek nyilvánítanák Horvátországot. Vagy csak rizikósnak. És nem a magyarországi véleményvezérek, politikusok, közéleti szereplők, akik esetleg nem véletlenül akarják, hogy bizonyos strandokra és szállásokra menjen inkább a magyar, hanem ha az ottani hatóság mondaná ki, hogy most már tényleg óvatosan. Mert eljöhet ez a pillanat is bármikor. És nem biztos, hogy nyugalmas az a nyaralás, amikor minden egyes nap a híreket kell figyelni, hogy mi a helyzet. Lehet-e hazamenni. Lesz-e karantén, nyitva lesz-e a határ.
Amikor örülni tudtam Gulyás Gergelynek
Mi még idejében voltunk, ez így utólag elmondható. De az utolsó pár napban figyeltük a híreket mi is, és kaptuk itthonról az infókat. Mondogatták, hogy bejelentenek valamit. Talán ma, de mégis inkább holnap. Amikor aztán eljött az indulás pillanata, tudtuk, hogy Gulyás Gergely bejelent valamit 11 órakor. Ekkor ültünk be éppen a kocsiba, és ott figyeltük a telefonon élőben a sajtótájékoztatót. Sosem vártam ennyire, hogy megjelenjen Gulyás a képernyőn és mondjon valamit. Azt a korábbi tájékoztatókból sejtettem, hogy nincs olyan, hogy mostantól, azonnaltól van valami. Max. éjféltől. Ha pedig így van, akkor nincs baj, van fél napunk átlépni a határt. Így azért túlzottan nem izgultunk. Inkább csak kíváncsiságból néztük. De aztán kiderült, hogy egyelőre Horvátország zöld ország, semmi szigorítás nem vonatkozik az onnan hazatérőkre. De ugye ez bármikor változhat. És akkor már kellemetlenség adódhat ebből itthon az út után. Ha pedig horvát szigorítás van, akkor a nyaralás alatt is. Ez most valóban orosz rulett.
Gunity Gábor
