„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Fővárosiak és Vidékiek, Honfitársaim! De jó volna ma együtt ünnepelni! (…) Persze, aki kokárdát visel itt, a szíve fölött, azok távolról sem idegenek, mert tudjuk egymásról, hogy a legfontosabb dolgokban: a nyelvünkben és a kultúránkban, a múltunkban és a jövőnkben, az örömeinkben és a fájdalmainkban egyek vagyunk. Valódi sorsközösség. Nemzet. Közös haza.
Kedves Barátaim! Egy éve élünk már a járvány, és a válság árnyékában. Egy év. Iszonyú hosszú idő. Különösen hosszú, ha aggodalmakkal és félelmekkel teli, ha csak a bizonytalanság biztos. És nekünk még bírnunk kell, még ki kell tartania az egyre fogyatkozó türelmünknek. Úgy kell észnél lennünk, hogy a szívünk is a helyén van. (…)
Mert ez a járvány, ez a válság nem csak a változás lehetőségét, de a változás kényszerét is megteremtette. Ha nem vesszük ezt tudomásul, akkor nem csak a járvánnyal vívott küzdelmet, de a jövő csatáit is elveszítjük. Az új, a másfajta hétköznapiság kiindulópontja pedig csakis az együttműködés és az együttérzés lehet. Így aztán célja és értelme egy és ugyanaz: az ember. Az embert kell minden cselekvésünk közepébe helyezni. Az ő biztonságát, az ő egészségét, jólétét és jól létét. De ez nem szólhat megint csak a kiváltságos kevesekről. Arról a bizonyos felső tízezerről. (…)
Az olvasható a Lánchíd pillérjén, hogy épült „a nemzet közóhajának megfelelőleg.” A nemzet közóhaja. Súlyos szavak. És gyönyörű szavak. Nemzet és közóhaj. Benne van a történelmünk, benne vagyunk mi magunk. Az egyiket – nemzet – mintha mostanság túlhasználnánk, elfeledve Kölcsey Ferenc igazságát: „Hol sokat beszélnek a hazafiságról, keveset tesznek érte.” (…)
Így végződik az 1848-as 12 pont is. Legyen béke, szabadság és egyetértés. Ha jobban belegondolunk, mi, magyarok mindig ennek a közóhajnak az érdekében lázadtunk, ez vezette forradalmainkat. Ez volt a közóhaj 1848-ban, 1956-ban éppúgy, mint 1989-ben. De van-e, ami jobban leírja az 1989 óta eltelt idő kudarcait, a harmadik köztársaság bukását, hogy még ma is ez a közóhaj. (…)
Mára két Magyarország lett. Ezt látjuk, ezt halljuk. Ezt érezzük a bőrünkön, hogy kettészakadt az ország. Mert módszeresen kettészakították az országot. A régi módszer alapján, ismerjük jól: „Oszd meg és uralkodj”, hergeld az ország egyik felét a másik ellen. Hiszen mindig könnyebb ellenségeket találni, mint megoldásokat. Ezt tették velünk. (…)
Az a közóhaj, hogy senki sem akarja elveszíteni a hétköznapok békéjét. Az a közóhaj, hogy munkatársakat, barátokat, szülőket és gyerekeket ne fordítson egymással szembe a politika. És talán az is közóhaj, hogy a 48-asok iránymutatása szerint járjunk el, hogy a kioktató szembenállás jegyében ne mondjuk mindenre azt, hogy vagy-vagy. Használjuk többet azt is, hogy és. Mint Eötvös, Deák és Kölcsey. Mert ők sem azt mondták, hogy haza vagy haladás, hanem haza és haladás. (…)
Nincs, nem lehet két Magyarország. Nem vidék vagy Budapest. Csakis vidék és Budapest. Csakis a közös haza. (…)
Kedves Honfitársaim! Vannak példák előttünk, hogyan lehet, hogyan érdemes mindennek nekifogni. Csak vegyük észre őket. Például a Lánchíd történetét. Arról mesél, hogy volt idő, amikor Magyarországon számított a közóhaj. Hogy volt, amikor magánvagyonból a közcél teljesült, nem úgy, mint manapság, amikor közpénzből lesz magánvagyon. Hát, valami ilyesmiről kell szólnia a mi szelíd forradalmunknak!(…)
Legyen béke, szabadság és egyetértés! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”