Putyin Oroszországában az elmúlt 21 évben több kormányzati hátszéllel működő politikai és katonai ifjúsági szervezetet hoztak létre. Az orosz fiatalok mozgósításához, ahogy a szovjet időkben is, mindig valamilyen politikai igényeket támasztottak.
A kommunista ideák helyett a mai putyini retorika középpontjában az Anyaország iránti lojalitás áll, annak a céljából, hogy a Szovjetunió megszűnésével nagyhatalmi státuszát elvesztett Oroszország aktív és jelentős szereplő legyen a globális politikában és gazdaságban. Politikai műneve is van az orosz birodalmi építkezésnek:
orosz szuverén demokrácia.
Ez pedig nem más, mint egy olyan irányított orosz demokrácia, amely saját maga dönt sorsáról és ügyeiről, és ebbe mások nem szólhatnak bele. Valamint Moszkvának van kizárólag joga eldönteni, hogy a maga részéről mit tekint saját közegében megvalósítható demokráciának.
A se nem amerikai, se nem nyugat-európai stílusú orosz demokrácia koncepció fő ideológusa, az orosz politika szürke eminenciása Vlagyiszlav Szurkov, aki nemcsak hatalomba segítette Putyint, de meg is teremtette a „nemzeti vezető” társadalmi mítoszát. Putyin rezsimjének a keményebb tekintélyelvűség felé történő alakítása pedig erősen kihat az ifjúsággal kapcsolatos állami politikára is.
Putyin Oroszországában ezeknek a fiatalokból álló csoportoknak eleinte inkább politikai jellegük volt, akik nyíltan propagálják az orosz elnököt és annak orosz bel- és külpolitikáját. Az első ilyen országos szintű szervezet volt, amiről előző cikkünkben írtunk részletesen az Együtt sétálni, majd ezt követte a Nashi, magyarul Miénk. Az így életre hívott ifjúsági politikai mozgalmakat abba a „történetbe ágyazva” szervezték meg, hogy azok nézzenek szembe a Moszkvára fenyegetést jelentő veszélyekkel. Az ideológiai muníciót ehhez az Oroszországban elkövetett terrorakciók, a grúz–orosz háborúk, az ukrán–orosz szembenállás, a Krím-félsziget elfoglalása és egy sor fegyveres konfliktus szolgáltatta.
Nem csoda, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapott a hadsereg kultúráját népszerűsítő nézet. 2016-ban megszervezték az oroszországi gyermek- és ifjúsági katonai-hazafias közéleti mozgalmat, Yunarmia néven, ami annyit tesz, Ifjúsági Hadsereg. 2021-ben már több mint 800 ezer 8-18 éves gyermek húz magára rendszeresen katonai egyenruhát.
Orosz fiatalok a nagypolitika kereszttüzében
A Miénk 2005-ben jelent meg más putyinista ifjúsági szervezetek mellett, amelyek a Kreml árnyékában tevékenykedtek. Miután az Együtt sétálni mozgalmat elcsendesítették, úgy kapott a Miénk kulcsszerepet. A bonyolult, de világosan meghatározott szervezeti háttérrel, nagyvonalú (főleg hűséges orosz oligarchák) finanszírozásával és legfelsőbb kormánytisztviselők támogatásával induló tömegmozgalom legfőbb célja az volt, hogy:
szembe szálljon egy elképzelt oroszországi „színes forradalommal”, amelytől a Kreml a 2000-es években zajló grúziai és ukrajnai forradalmi változások után kialakult hangulat miatt tartott.
Az elnöki adminisztráció utasítást kapott, hogy készüljön fel, de mindenek előtt vegye elejét egy lehetséges belpolitikai destabilizációnak, ami kívülről, elsőként az USA-ból, illetve az Európai Unióból érheti el Oroszországot.
Az első „színes forradalomnak” a 2000-es jugoszláviai rezsimváltást, az ún. buldózeres forradalmat tekintik, majd következett a grúziai „rózsás” (2003), az ukrajnai „narancsos” (2004) és a kirgíziai „tulipános” (2005) forradalom. Mindegyik mozgalomban jelentős szerepet játszottak a fiatalok és nyugatos egyetemisták, akik kritizálták a kormányon lévők korrupcióját, politikai generációváltást és több demokráciát és euroatlanti integrációt követeltek.
A színes forradalmak Oroszországhoz és Kínához közeli országokban törtek ki, legutóbb Észak-Macedóniában, Fehéroroszországban, Örményországba. Oroszország és Kína azon az állásponton van, hogy az USA és más nyugati hatalmak állnak a színes forradalmak mögött, amik veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságra. Putyin mindezt a kelet-európai államok belügyeibe történő beavatkozásnak tekinti, ami a részéről választ és ellencsapást kívánt. Az orosz ifjúságpolitikában is.
Annak ellenére is komoly szervezkedés indult e téren, hogy Oroszországban nem álltak fenn az ukrán forgatókönyv feltételei. Putyin nemcsak a 2004. évi elnökválasztást nyerte meg 71%-al, de addigra már az ellenzéki oldalt is „megtisztította”.
„Miénk”: ha kell „erőszakosan is meg kell őrizni” a rendszert
A Miénk létrehozását közvetlenül felügyelte Vlagyiszlav Szurkov, aki ekkor a Kreml kabinetfőnök-helyettese volt. 2005 februárjában, a kommersant.ru portál arról számolt be, hogy Szurkov megbeszélést folytatott a Miénk szentpétervári 35-40 aktivistájával – magukat „komisszárnak” nevezik – és az Együtt sétálni vezetőjével, Jakemenkóval egy új ifjúsági, országos lefedettségű, 200-250 ezresre tervezett tömegszervezet létrehozásáról, amely 2008-ra új hatalmi párttá válhat. Természetesen nem Putyin ellenében, hanem a változó körülményekkel mindig számolva, rendszerének támogatása érdekében.
A Miénk első időszaka, amely a legsikeresebbnek bizonyult, 2005–2007-es közötti időszakot öleli fel. Üzletemberek, miniszterek és közéleti személyiségek támogatták nyilvánosan a mozgalmat. Nem kerteltek a célokkal, amikor kijelentették, hogy:
a jelenlegi politikai rendszert „erőszakosan is meg kell őrizni”. A liberálisokat és az orosz ellenes „fasisztákat” határozták meg fő ellenségként, vagyis mindazokat, akik „utcára akarnak menni” annak érdekében, hogy a Putyin-kormányt a grúziai és az ukrajnai tüntetések módjára megbuktassák.
2007-re már 20 városban működött katonai jellegű kiképző központjuk, ahol az újoncok több mint 50 egységben kezdték meg a kiképzést. Emellett többféle projektet indítottak, ahol táplálkozással, lakhatással, sporttal, önkéntességgel, demográfiával, gyermekvállalással vagy orosz történelemmel kapcsolatos témákat népszerűsítettek. Ennek ideológiai hátterét is kijelölték, Jakemenko szerint ugyanis:
Oroszország a világ történelem és földrajz központja, amelynek szabadságát a liberálisok és fasiszták, nyugatiak és ultranacionalisták, nemzetközi alapítványok és terroristák természetellenes szövetsége fenyegeti, akiket Vlagyimir Putyin elnök közös gyűlölete egyesít.
A mozgalom lendülete, amit az ellenzői csak Putyinjugendként emlegettek, ott torpant meg, hogy a Miénk vezető fiatal komisszárjai közül csak kevesen tudtak, minden ígéret ellenére, előléptetést szerezni a nagypolitikában, és ekkor is csak Szurkov személyes védnökségével. Ennek több oka is volt, részben, hogy az Egységes Oroszország pártnak van saját ifjúsági szervezete, illetve nem minden magasrangú politikus volt elragadtatva a mozgalom provokatív, botrányokkal teli és erőszakos tevékenységétől. Hozzájuk kötik a Kommersant egyik újságírójának a megveretését, egy brit nagykövet zaklatását, ahogy nem riadnak vissza ellenzéki politikusok megtámadásától sem. 2009-ben Szocsiban egy jelöltet ammóniával öntöttek arcon. Provokációkban is kegyetlenek. A Kreml-párti szervezet nem habozott állatokat használni politikai ellenségeik kigúnyolására, amikor az észt miniszterelnök csúfolására egy gyűlésen disznót használtak. Ahogy akkor sem, amikor egy 2010-es moszkvai zavargásokban náci karlendítéssel provokálták ki a verekedést. A Miénk vezetői visszautasították még a nacionalizmus vádját is.
A Kreml támogatásával mozgósított erők által a tüntetéseken alkalmazott taktikák mind egyre durvábbá és konfrontatívabbá válnak. A Miénk ifjúsági projekt ugyan fokozatosan elvesztette kulcsszerepét, ami az Együtt sétálnival ellentétben, nem annyira a Putyin elnök támogatására alakult, mint inkább egy konkrét politikai célra – az oroszországi hatalomváltás ukrán változatának a megakadályozására. De példáján keresztül jól látható, hogy az olyan konzervatív elemek, mint az „ortodox” aktivisták, az olyan közszervezetek, mint a Sergey Kurginyan-féle Oroszország Szülői Közgyűlése, sőt a kozákok is miként tudnak marginális csoportból politikai szükségletből a politika fő áramába kerülni a putyini politika szolgálatában. A Miénk szervezetét 2019-ben számoltak fel.
A következő, a Kreml-párti oroszországi ifjúsági szervezeteket bemutató cikksorozatunk befejező részében az Ifjúsági Hadseregről, a Yunarmia több mint 800.000 fős szervezetéről lesz szó.
