Európa – Értünk rovatunk nyitányaként az oktatás és a tanulás európai dimenziójáról gondolkodunk. Vajon melyek a magyar iskolarendszer európai gyökerei és hogyan fér meg együtt európaiság, magyarság, patriotizmus és európai polgári mentalitás? Létezik-e a tanulásnak és az oktatásnak európai dimenziója, s ha igen miben ragadható meg?
Napjaink puskaporos EU-magyar kapcsolatrendszerében, ahol épp megvalósul a magyar felsőoktatás elitjének HUXIT-ja az aktív politikusokkal feltöltött alapítványi fenntartás hungarikuma miatt, érdemes az oktatás és a tanulás európai dimenziójának fogalmát megismerni, értelmezni és használni – szülőként, tanárként és európai magyar polgárként egyaránt. Tűzijáték és délibáb helyett tanulásra és önismeretre van szükség a magyar társadalom idősebb és fiatal nemzedékeinek, hiszen Európa és az európaiság – csakúgy mint a hazafiság és a patriotizmus elfeledhető – de újra is tanulható.
Magyarország európai integrációja a történelem mély gyökerekkel rendelkező, hosszú és tartós, longue durée folyamata, amelyben az oktatásnak – mint az európai és magyar identitás egyik legfontosabb elegyítő műhelyének – mindig kitüntetett szerepe volt. Bizonyíték erre, hogy 1996, a honfoglalás millecentenáriumát és az első magyar középiskola, Pannonhalma millenniumát jelölte.
A magyar oktatásügy Európa kísérleti laboratóriuma volt a rövid magyar 20. században
A honfoglalással hazánk földjét nyerték őseink, az iskoláztatással az európai kultúrát. Az első magyarországi iskolák: kolostorok, székesegyházak és plébániák iskolái a nyugati kereszténység oktatási rendszerébe tagolódtak, majd később a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció és a felvilágosodás szellemének hű közvetítőivé váltak. A magyar közoktatás alapjait – a reformkor, az 1848-as forradalom eszméit és a modern európai szabadelvűség törekvéseit felhasználva – a John Stuart Mill-el rendszeresen levelező Eötvös József fektette le az 1867-es kiegyezés után gyorsan szabadelvűvé váló politikai légkörben. Számos intézkedése, így például a tankötelezettség alapján álló modern népoktatás megteremtése (1868), megelőzte az általában mintául szolgáló Európát.
A XX. század a magyar állam és a magyar nemzet történetében példátlan megrázkódtatás-sorozatot és folyamatos (oktatás)politikai paradigma- és rendszerváltozás-hullámot hozott a ferenc józsefi liberálistól, kun béla-i bolsevik, a klebelsbergi konzervatív, a nyilas, sztálinista kitérők után a kádárista népfrontosig: elmondható, hogy a magyar társadalom és benne az oktatásügy Európa kísérleti laboratóriuma volt a rövid 20. században (1914-1989).
Csupán a „nemzet napszámosai” határtalan hivatástudatának köszönhető, hogy 1989 után, az ország szuverenitása elnyerésének pillanataiban a magyar közoktatás és az egyetemi eredményei között a szűkös anyagiak mellett is találhattunk világszínvonalú területeket is. Ezek az óvodai neveléstől a művészeti nevelésen át a Big Data Hálózatkutatásig (biológia+számítástechnika) ívelnek ma is.
És milyen a jövő?
A jövő nemzedékét egy olyan oktatási rendszerben kell felnevelnünk, amelyben egyszerre van jelen a nemzeti hagyomány és az európai örökség: a nemzeti és az európai eszmény. Ezek a fogalmak nincsenek egymással ellentétben, hanem éppen ellenkezőleg, egymást kiegészítik, és teljes mértékben harmonizálnak egymással. 2001. január 1-én nemcsak új évezredbe léptünk, hanem a magyar államalapítás és az európai államrendszerbe való első magyar betagolódás ezeréves jubileumát is köszönthettük. 2004 májusában Ady Kompországa kikötött a nyugati parton: az ország elsöprő népszavazási és parlamenti támogatás mellett lett az Európai Unió teljes jogú tagja.
Azóta naponta szembesülünk azzal a kormányzati, iskolai és családi „házi feladattal”, hogy le kell számolni a csábító illúzióval, hogy elegendő nekigyürkőznünk, és ha „Európát” „megtanuljuk” – akkor egyszerűen „megtaníthatjuk”.
2023-ra világossá vált: nem elég az európai szellemiségű oktatáshoz a „jó tanuló” mentalitásával közelítünk: önmagában nem elegendő, hogy megtanítsuk Európa földrajzát, történelmét, az Európai Unió intézményeinek működését. Nem elég a „tényekre”, az ismeretként megtanulható dolgokra koncentrálnunk.
Demokraták nélkül demokráciát, tőke nélkül kapitalizmust, európai polgárság nélkül európai, élhető társadalmat építeni – fölöttébb nehéz, majdnem Mission Impossible. Fontos megjegyezni és gyakran észbe vésni mindenkinek, aki szülőként, tanárként vagy a közéletben tevékenykedő polgárként éli mindennapjait, hogy Európa, annak közös piaca és politikai intézményrendszere tanulási folyamat és tudatos építkezés eredménye.
Az oktatás európai dimenziója
Az európai integrációban részt vállaló nemzetek oktatáspolitikai és pedagógiai gyakorlata arra az alaptételre épül, hogy az európaiság egyszerre mentalitás, műveltség és készség, életvitel és gondolkodásmód, amit tanulással, közös gondolkodással és mindennapi gyakorlással lehet elsajátítani és alakítani.
Az „oktatás európai dimenziója” az 1970-es évek óta dinamikusan fejlődő, kulcsfontosságú fogalma és a nemzeti és európai oktatáspolitikának, pedagógiának és diplomáciának. Alapja az ERASMUS+ Programnak, a hagyományos tantárgyak interdiszciplináris egymásra nyitásának, a tankönyvpiacnak és a tanárképzésnek is. Az Európai Bizottság Tanácsának 2020-as Következtései (Conculsions) szerint „Az európai tanárok és oktatók az európai oktatási térség sarokkövei; központi szerep vár rájuk az oktatás európai dimenziójának előmozdításában és abban, hogy támogassák a tanulókat az európai identitás és az Európához tartozás megértésében és megtapasztalásában.” *
Természetesen – és szerencsére – nincsenek kész receptek „Európában”, „Brüsszelben” vagy a „Bizottságban” arra, hogy hogyan érvényesülhet az európai dimenzió az iskolában, a tanórán, a tanár, a tanuló mentalitásában. Kérdések és próbálkozások vannak, melyeket magunknak is feltehetünk, melyeket a magyar viszonyok és sajátosságok fényében átfogalmazhatunk, s melyekre a magyar viszonyok és sajátosságok fényében megpróbálhatunk választ adni. A magyar iskola ebből a szempontból sokkal ideálisabb és kellemesebb helyzetben van, mint mondjuk a magyar gépgyártás.
Az oktatásban nincsenek európai szabványok, amiket át kell venni. Európai dimenzióvá Magyarországon az válik, amit mi annak nevezünk, amihez mi hozzátettük a helyi színeinket. Feladni nagyon keveset kell a sajátosságainkból, hiszen velük együtt, vagy éppen miattuk vagyunk mi is európaiak. Azonban befogadni az újat, a többet és a mást nemcsak lehet, hanem a világ legtermészetesebb dolga is.
Nem uniformizálás, de lehetővé tesznek közös oktatási programokat
Az Európai Unió alapító atyáinak jó része (többek között a francia Jean Monnet, a német Robert Schuman vagy a belga Hans Spaak) nemcsak gazdasági, hanem szellemi közösségként is tekintett az Unióra, s a jelenlegi EU vezetése és a tagállamok többsége is szorgalmazza, hogy a kultúra és az oktatás terén valódi együttműködés lenne az egyik fő irány. Az EU egész történetén áthúzódó dilemma, hogy mi az elsődleges: a társadalmi kulturális integráció vagy a politikai-gazdasági.
Az 1957-ben létrejött Római Szerződés ugyan az utóbbi mellett döntött, de az 1992-es Maastrichti Szerződésben már jelentős pozíciókat harcoltak ki azok, akik az Uniót elsősorban kulturális közösségként kívánták értelmezni.
A Maastrichti Szerződés 126.cikkében végre jogalap teremtődött az általánosan művelő alap- és középfokú oktatás és a szakképző jellegű felsőoktatás olyan Unión belüli összehangolására, amely nem jelent uniformizálást, de lehetővé teszi olyan közös oktatási programok működtetését, amelyekben mód nyílik a sokat emlegetett közös európai örökség oktatási tartalmának értelmezésére.
Az európai dimenzió befogadása és elmélyítése érdekében persze nem kell mindent felforgatni, nem kell a nemzeti hagyományokat megtagadni vagy háttérbe szorítani, de tudatosítani kell mindazokban, akik elkötelezettek a modern nevelésügy mellett, hogy ma a helyi, a nemzeti, az európai és a globális célok egyformán relevánsak vagy ha úgy tetszik, egyenértékű dimenziók. Ebből következik, hogy az európai dimenzión ennek a négynek az eredőjét, közös fonatát érthetjük.
Ezek alapján azt kell megvizsgálnunk, miként kell nekünk pedagógusoknak változnunk, s miként kell iskoláinkat megváltoztatni ahhoz, hogy olyan európai polgárokat nevelhessünk, akik számára a nemzeti és az európai értékek szerves egységet jelentenek. Az európai dimenzió a helyi, a nemzeti és a globális értékrendszövedéke.
Úgy tűnik, a közoktatás demokratikus jellege nagymértékben függ attól, hogy helyi politizálásra kész iskolák és önkormányzatok megerősödnek-e. Az európai dimenzió érvényre jutása szempontjából nagyon fontos az, hogy a pedagógusok, az iskolák, az intézmények vezetői döntésekre képes emberek legyenek, s legyen biztosított számukra a döntések meghozatalához szükséges autonómia. Ez több más tényező mellett azért is nagyon fontos, mert az európai oktatási intézményrendszer alapvető sajátossága az autonómia és az iskolaműködését meghatározó döntések helyi szintre vitele. Épp ezért, ha Magyarországon tovább korlátoznánk a helyi autonómiát, lemondanánk arról, hogy az iskolák és ne a helyi önkormányzatok döntsenek az iskola arculatát, céljait meghatározó ügyekben, az távolabb vinne az európai dimenziótól.
Az ERASMUS+ Programból való kormányzati segédletű kiszorulás – amiről hamarosan külön írásban számolunk be olvasóinknak – idején, a felsőoktatás HUXIT-fázisában, fontos lenne felismerni, milyen távlatokat jelenthet az iskolák számára a részvétel ezekben az európai együttműködési programokban.
A rendszerváltó évek kiváló magyar közoktatási államtitkára, Dr. Báthory Zoltán szavait felidézve: „Ez a fajta innováció is segítheti az Európa-ismeret átvételét, de ezen túlmenően, számos másvonatkozásban is fejlesztheti a magyar iskolák belső világának átalakítását, segítheti egy olyan iskolai éthosznak megteremtését, amelyben a helyi, a nemzeti, az európai és a globális értékek valóban egységet alkotnak. Ezt a sajátos értékszövedéket testesíti meg az európai polgár nevelési eszménye.”
Nagyon lényegesnek tartom, hogy az előttünk álló időszakban az európai polgáreszményével jól megragadható, személyiségvonásokban is leírható célt alkossunk magunk számára. Úgy kellene európaivá válnunk, hogy közben ne veszítsük el, hanem inkább erősítsük nemzeti karakterünket. Egy ide kapcsolódó Márai Sándor idézettel zárjuk gondolatainkat. Ezeket a sorokat 1936 karácsonyán vetette Márai papírra, amikor a nacionalizmus rémei már jól láthatóak voltak az európai horizonton. Az esszében arról ír, hogy az utolsó európai mondatot Napóleon mondta, amikor fogcsikorgatva sutba dobta az amiens-i békét, és így szólt Markov orosz miniszterhez: „Sajnálkozással, iszonyattal kezdek háborút. Mert inkább és jobban vagyok európai, mint francia, s éppen úgy kétségbe esnék, mint Ön, ha egyszép reggel észrevenném, hogy Anglia nincs többé.” Ugyanerről Montesquieu ezeket mondta: „Szükségképpen vagyok ember és véletlenül francia.”
Rajtunk a sor, hogy tovább gondoljuk a fentieket. Ha a tennivalók számosnak, az erőforrások korlátozottnak tűnnek is, idézzük biztatásul a még életében legendássá vált kortárs, az Európai Unió „intellektuális főépítésze”, Jacques Delors által írtakat: „Az oktatással szemben támasztott igények éppen azért olyan magasak, mert határtalanok a benne rejlő lehetőségek.”
Zarándy Zoltán írása
Írásunkat Dr. Báthory Zoltán közoktatási államtitkár emlékének ajánljuk, aki az Oktatás Európai Dimenziója témakörének elsőként szentelt Közép-Európában nemzetközi konferenciát épp negyedszázada, 1998-ban.
