Én hiszem, hogy szerencsés ember az, aki megtalálja az életében azt a valamit, amire úgy érzi, hogy hivatott. Ami örömet okoz, feltölt, inspirál, motivál, átlendít, leköt, sikerélményt ad. A legszerencsésebb pedig, ha ez a valami a munkája, amiből megél, és amivel a köz hasznára is van. Szerintem ezt nevezzük hivatásnak. Az újságírás hivatás. Az ÚJSÁGÍRÓ egy kihalófélben lévő fajta, de létezik. Akkor is, ha ellehetetlenítik, akkor is, ha ócsárolják. Márpedig ez történik ma Magyarországon. Sajtómunkás, firkász, médiacsicska, propagandista…ez ma a megnevezésünk a tömegből és a kormánypártból, ahonnan arccal, névvel nyilatkozni bármilyen témában közel 10 éve alig-alig mer vagy hajlandó bárki is.
A demokrácia alapja a független, szabad sajtó, a sokszínű tájékoztatás. Ez kerülhet veszélybe a különböző kormányzati és kormánypárti fórumokon beindított, és egyre erősödő lejárató kampány következményeként beígért jogszabállyal, mellyel megoldható az ellenségnek kikiáltott média ellehetetlenítése, »kisöprése«.
Persze, van annak valami groteszk bája, amikor a sajtószabadság ünnepének hajnalán kiderül, hogy a március 15-ei állami megemlékezésre nem engedik be tudósítani többek között a 24.hu, a HVG vagy a Telex stábját.
…annak is, ahogy ezt teljesen elfogadhatónak, sőt, alapvetőnek érzi egy kecskeméti képviselő, aki szerint az állami ünnepség az „ő térfelük” a „saját rendezvényük” így azt engednek be, akit akarnak. (A teljes diskurzus ITT található, érdemes rá időt szánni, tanulságos.)
Ennek az írásnak nem célja, hogy áldozati szerepbe helyezzem a szakmát, nem érdemli meg. Nem ezt érdemli.
Egy szerkesztőség fölött a rendszerváltás óta időről-időre változik a tulajdonosi kör, és ha nem cserélik le a teljes kollektívát, akkor az ott dolgozó újságíró is ezeknek a változó nyomásoknak van kitéve. Akkor is, ha az általa végzett munkának köze sincs a propagandához, a bélyeg ráég. Ha nem tetszik, el lehet menni – megmondták már sokan, az élesebb kritikák szerint pedig gerinctelen féreg, aki mégis marad. Ha egy kórházban lecserélik az igazgatót, akkor a sebész ne műtsön többet, mert nem egyeznek a nézetei az új vezetővel? Ha egy színház „nemzeti” lesz, akkor minden színész mondjon fel, aki más értékrendet vall? Sajnos ezek is csak halvány hasonlatok, mert másik, más típusú kórházat, színházat, ha nem is sokat, de talál az ember. Ma egy vidéki újságírónak, ha nem akar kormánylapnál dolgozni, szinte kizárólag Pesten van esélye, de ha nem is veszem a költözés, az új életkezdés nehézségeit, akkor sem tudna ekkora mennyiségű embert befogadni az a néhány felület, mint ahogy nagyon sokan magánéleti okokból nem is tudnák megoldani a költözést.
Mi a megoldás? Az egyik, hogy marad. Marad és cikkeket ír egy helyi civil közösségről, ami ennek köszönhetően még több követőre talál. Bemutat egy eddig ismeretlen fiatal tehetséget, aki aztán sokaknak példaképe lesz. Interjút készít a város utolsó cipészmesterével, akihez aztán rengeteg új megrendelő érkezik. Riportot készít a szívbetegséggel élő kislányról, akinek így összegyűlik a pénz a következő műtétjére. Segíti a helyi kultúra fejlődését azzal, hogy színdarabokat, kiállításokat, képzőművészeket mutat be. Aztán hazamegy, felköp és alááll, de közben bízik benne, hogy holnap újra – ha csak kicsivel is – de enyhítheti az ömlesztett szar bűzét.
A másik megoldás, ha felmond. Otthagyja azt a valamit, amit megtalálni kivételes szerencse. A hivatását. Ami nem attól lett az, mert odahashtagelte a posztjaihoz, hanem mert nap mint nap belső kínt jelent élni nélküle. És tudja, hogy már holnap odaállítanak valakit a helyére. Valakit, akivel könnyebb, mert nem akar a sorok között írni, aki majd meggyőződésből csinálja, és lefele köpdös és serényen keveri a szart. És az újságírónak döntenie kell…
Azt hiszem az embert az is erősíti, ha időről-időre elengedi, amit nagyon szeret. Talán máskor, máshol, máshogy majd visszatalál hozzá…Én így tettem 2022 áprilisában, amikor felmondtam korábbi munkahelyemen, a megyei napilapnál. Akkor azt gondoltam, hogy egy életre végeztem ezzel az újságírás nevű dologgal. Nagyjából egy évig bírtam. Szerencsém volt, rám talált a KecsUP.
Nincs jó állapotban a magyarországi és a kecskeméti független újságírás. Hiába látunk önkormányzati forrásokból működtetett, s támogatott kecskeméti orgánumokat, a kép, amit mutatnak ezek a felületek, egysíkú világot tár elénk. A KecsUP Hírek 2019 márciusában azért indult el, hogy más hangot is hallhassanak, és új tónusokat is láthassanak a kecskeméti olvasók. Ha nincs a szabad és a mai kecskeméti közéleti viszonyokkal szemben kritikus hangot megütő KecsUP Hírek, akkor egy sor – akár ellenzékieket, akár kormánypártiakat – kellemetlenül érintő ügyről nem tudnának a helyi polgárok városunkban.
A KecsUP Hírek évek óta Kecskemét egyetlen olyan médiája, amely teljesen civil alapokon áll, lendületes csapatunk újságírói pedig nap mint nap azért dolgoznak, hogy Kecskemét mindannyiunk által szeretett, élhető város legyen. A korábban „garázsprojektként” induló kecsup.hu mára önálló rovatokkal, és profi újságírókkal rendelkező, mérvadó és független hírportállá nőtte ki magát.
Hisszük, tudjuk, látjuk, hogy a vidéki Magyarország, Kecskemét és Bács-Kiskun sokkal színesebb kulturálisan, társadalmilag, világnézetileg, mint, ahogyan azt az országosan és helyben központosított tartalomgyártás a helyi olvasók elé tárja. Szeretnénk, ha Kecskemét olyan város lenne, ahol a polgárok széleskörű, tudatos tájékozottság mellett, bátran, szabadon fejezhetnék ki véleményüket és hatékonyan érvényesítenék érdekeiket.
Hiszünk a média szemlélet- és közbeszédformáló szerepében, és küldetésként tűztük ki ennek megvalósítását. Talán soha nem volt még ekkora szükség arra, hogy valós értékek, tartalmak mentén szerveződjön a helyi közösség tudatos, analizáló, kompromisszum- és vitakész hírfogyasztóvá. Mi a KecsUP Híreknél ezért dolgozunk.
__ -__
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a szerkesztoseg@kecsup.hu címre.
