Miért hivatkozik a hatalom olyan gyakran a szuverenitásra? És megfordítva, a kritikusok miért féltik a politikai „vandáloktól” a kultúra autonómiáját és az alkotói szabadságot? Szuverén csak a tömeg lehet vagy ellenkezőleg a tudatos individumok azok, akik a szabadsághoz való jog nevében szólalnak fel a tömegek nevében hangosztatott megosztottság ellen? Ki a szuverén? Pusztán politikai eszköz a szuverenitásra hivatkozni mások ellen vagy inkább olyan demokratikus cél, amivel az elnyomó intézmények alól szabadíthatók fel a közösségek tagjai, hogy bátran merjenek önállóak és újítók lenni?
Cikksorozatunkban a KecsUP-on a szuverenitásról azt a vitát folytatjuk, amit a kecskeméti Jókai Szalon kezdett el idén tavasszal. Célunk az, hogy vendégszerzőink több nézőpontból bontsák ki a szuverenitás jelentését, ami ma az egyik legvitatottabb politikai témák egyike.
Az első írást a kecskeméti születésű Dr. Maczonkai Mihály jegyezte, aki a Pécsi Tudományegyetem Jogi Kara Európa jogi és Nemzetközi jogi tanszéke docense. A másodikat Libor Zoltán, a Mélymerülés Művészeti Magazin szerkesztője, a harmadikat Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kör elnöke, Kerényi György. A sort Fazekas Péter jogász, a kecskeméti Jókai Szalon alapítója, elnöke követte. A legújabb írást Füstös-Simon Zsuzsanna szociológus, fordító közli a KecsUP-on.
Szuverenitás Y generációs szemszögből
Szociológia és nyelvészet háttérrel, és az idő előrehaladtával egyenes arányban növő ön-és társadalomkritikával élni a mai világban néha nem könnyű, viszont hasznos.
Hasznos azért, mert az ember olyan dolgokra lát rá villanásszerűen, amelyek a saját, és néha mások életét is befolyásolják. A szuverenitás cikksorozathoz kapcsolódva egy napsütéses reggelen az alábbi gondolatmenet futott végig a még szinte robotpilóta üzemmódban működő agyamon.
Érdemes lehet a szuverenitást abban az értelemben is megvizsgálni, hogy mit jelent szuverén embernek lenni. Szociológia tanulmányaim során a domináns keresztény hagyományok tükrében mindig némi lelkiismeretfurdalással olvastam arról, hogy a nyugati társadalmak individuálisak, a keleti társadalmak (bezzeg) kollektívek. Ezen írás erejéig szeretném feloldani ezt a dichotómiát és bátorkodni megvizsgálni a szuverenitás kérdéskörét individuális szempontból is.
Számomra a szuverenitás, mint szabad döntéshez való jog, az ember személyes határainál kezdődik. Ott kezdődik, hogy ami nem esik jól, arra szabad nemet mondani, sőt, néha a saját érdekünkben kötelesek vagyunk (lennénk) nemet mondani. Hogy meg kell kérdőjeleznünk bizonyos dolgokat, ugyanakkor – emberi méltóságunk megőrzéséhez – néha minden erőnkkel tolerálnunk is kell bizonyos helyzeteket. Hogy nem szabad fejet hajtanunk olyan dolgok felett, amikből nem szabadság, hanem korlátoltság, megosztottság, agymosás és látens elnyomás fakad.
Az Y generáció kezében nagy erő van, hiszen a pszichológia tudományának fejlődésével és elfogadottságával abszolút láthatóak az egyéni szuverenitás hiányában tett transzgenerációs lépéseink, amelyek szerencsére aztán a felszínre hozott sérelmek nyomán megfelelő viselkedésformákkal orvosolhatóak.
A szuverenitás egyéni értelemben vett legnagyobb modern vívmánya annak világos és hangos megfogalmazása, hogy meg lehet (és meg is kell) törni azokat az egyéni, családi és globális mintákat, amelyek az emberekben a szabad gondolkodás vagy döntés érzésének hiányát és az ebből adódó lemondó, behódoló, tekintélyelven alapuló életforma elfogadását eredményezik.
Ehhez azonban fel kell nőni, el kell gyászolni bizonyos dolgokat, majd el kell azoktól távolodni, és a szubjektív lencsét objektívre cserélni. Felülről/kívülről kell látni az eseményeket, mint a pszichiátriában leírt NDE-k (near-death experiences – halálközeli élmények) esetében vagy a buddhizmus felébredésnek hívott tudatállapotában.
Más aspektusból szemlélni, a nagy egészet is látni és azt megérteni; talán ez a felébredés. Észrevenni a hibákat, tudatosan kerülni bizonyos rögzült viselkedésformákat, és közben elfogadni, megbocsátani, és egymás véleményét feltétel nélkül tisztelni, a megosztottságból fakadó ordas vitákba torkolló párbeszédek kultúrájához nem hozzáidomulni.
Ha ez mind igaz, akkor szuverénnek lenni iszonyú nehéz, de megéri. Nem csak azért, mert így talán új szintre emelhetjük a saját szuverenitásunkat, amiből a kollektív értelemben vett szuverenitás is új értelmet nyerhet, hanem azért is, hogy a következő generációk már minden értelemben bátran merjenek szabadok, önállóak és újítók lenni.
A cikksorozat folytatódik, az írásokat hétvégenként publikáljuk. Korábbi írások a KecsUP-on a szuverenitásról:
- Maczonkai Mihály: A szuverenitásról
- Libor Zoltán: Az erkély fölött az ég
- Kerényi György: A szuverenitásról, a földszint 3-ból…
- Fazekas Péter: Erasmus és szuverenitás
