Vajon mennyire van felkészülve az egészségügyi rendszer a fogyatékkal élők ellátására, és hogyan viszonyulnak hozzájuk az üzletekben, boltokban? Tapasztalatairól a kecskeméti Nagy András beszélt, aki szerint főleg az ápolók, nővérek hivatástudatán és jóindulatán múlik, hogy működnek a kórházak. Úgy véli, az egészségügyi dolgozóknál szükség lenne érzékenyítésre, hogy jól, empatikusan és szakszerűen bánjanak a mozgássérültekkel és az értelmi fogyatékosokkal.
Nagy Andrásnak születéskor a nyakára csavarodott a köldökzsinór, húsz percig nem kapott levegőt. Az orvosok úgy vélték, hogy süket vagy szellemi fogyatékos lesz, vagy esetleg egész életében ágyban kell feküdnie. Szerencsére nagyot tévedtek. Az agya bizonyos területei károsodtak ugyan az oxigénhiányos állapot miatt, ennek következtében a mozgáskoordinációja nem fejlődött, de kerekesszékével önállóan jön-megy a városban, ő intézi például a bevásárlásokat. Nem mellesleg egy 17 éves ifjú hölgy boldog és büszke édesapja, és jogászdoktor, hiszen egyetemi diplomát is szerzett.
„Ne ítélj elsőre! Ronda – és finom!” A 90-es évek kedvelt csokoládéjának, a Chokitónak klasszikussá vált vicces reklámszlogenjét a remek humorérzékkel megáldott – és rendkívül választékosan fogalmazó – András számos élethelyzetében el tudta sütni, amikor külseje vagy nehezen érthető beszéde miatt nem megfelelően viszonyultak hozzá, vagy – ahogyan ő kevésbé diplomatikusan megfogalmazta – ufóként tekintettek rá. És ez többször egészségügyi intézményben fordult elő, noha laikusként azt gondolnánk, a kórházak, rendelők személyzete fel van készülve a mozgás- vagy értelmi sérültek fogadására, ellátására. András szerint ez nem teljesen így van.
„Az, hogy működik a rendszer, kizárólag az ápolók, nővérek jóindulatán, hivatástudatán múlik. Sokan szidják őket, de nekem nagyon kedvező tapasztalataim vannak hozzáállásuk tekintetében. Viszont fontos lenne szerintem, hogy az egészségügyi dolgozókat érzékenyítsék a fogyatékkal élőkkel való bánásmód terén. Azt látom, hogyha elmegyek orvoshoz, ők vakarni kezdik a fejüket, mit is kellene velem kezdeni” – mondta.
Felidézett egy olyan nemrég történt esetet, amikor a lábában lévő érszűkület miatt érfestésre volt szüksége, és el kellett magyaráznia az orvosoknak, hogy ezt a beavatkozást nála nem lehet ébrenlétben elvégezni, mert nem tud mozdulatlanul feküdni, azaz altatásra van szüksége. De ezen könnyen napirendre tért: „valószínűleg nem találkoztak még ilyen beteggel”.
Úgy látja, néha nem a megoldás keresése, hanem a hárítás, a könnyebb, de összességében rosszabb út felé terelés a jellemző a hazai egészségügyben, ha mozgáskorlátozottakról van szó.
Mivel az állkapcsát sem tudja rendesen mozgatni, harmincöt éves korára elkezdtek kopni a fogai, és nagy fájdalmai voltak. Egy pesti klinikán egyből azt tanácsolták neki, hogy ki kell húzni az összes fogát.
„Mondtam, rendben, de utána hogyan tovább, hiszen nem szeretnék fogak nélkül élni. »De úgy is lehet« – ez volt a doki válasza. Más megoldást nem is javasolt, letudta ennyivel a vizsgálatot. Nekem nem tetszett, amit mondott. Érdeklődtem a kecskeméti szájsebészeten is, de ott is csak a húzást vállalták volna. Végül Szegedre mentem, egy speciális fogászati rendelőbe. Itt kifejezetten fogyatékkal élőket kezelnek, akik nem tudják szabályozni a testüket, nem tudnak kommunikálni. Altatásban lecsiszolták a fogaimat, és koronát tettek rájuk. Egyiket sem kellett kihúzni. Nagy különbség” – hangsúlyozta András, hozzátéve: tb-finanszírozott ellátásról volt szó, nem magánklinikáról.
A „földönkívüli-érzést” és az előítéletes és/vagy felületes gondolkodást akkor tapasztalta meg leginkább, amikor édesanyja egy ízben elkísérte az orvoshoz, és a doktor a tudnivalókat főleg neki magyarázta, amikor pedig Andráshoz fordult, akkor nagyon hangosan, nagyon lassan és tagoltan beszélt, mintha meg lenne győződve arról, hogy úgysem hallja vagy érti, amit mond, mert süket vagy értelmi fogyatékos.
„Édesanyám jelezte, hogy nyugodtan beszélhet hozzám úgy, mint máshoz, jogász vagyok és jól hallok. A doki lefagyott, a papíron is meglátta a dr.-t, ezután már normálisan folytatta. Hát ilyenkor mondom azt, hogy nem minden az, aminek elsőnek látszik” – utalt András mosolyogva az egykori csokireklámra.
Hozzátette, kicsit furcsállja, hogy az ilyen helyzetekre és a nem ép betegekre nincs felkészülve egy orvos. Ha ezt nem tanítják az egyetemen, szerinte mindenképpen érdemes lenne beépíteni a képzésbe.
András ugyanakkor azt is kiemelte: amint az érfestéskor sikerült tisztázni, hogy nála mindenképpen altatásra van szükség, onnantól nagyon kedves és figyelmes volt vele mindenki, és zökkenőmentesen ment a beavatkozás.
„Amíg eljutunk a megoldásig, az nehézkes kicsit, de nagyon jó emberekkel találkozom” –összegzett kerekesszékes olvasónk, kijelentve: tisztában van azzal, hogy nem az általa elmondottak jelentik a legnagyobb problémát az egészségügyben, de azok orvoslása nem kerül pénzbe, „csak” figyelem és hozzáállás kérdése az egész.
Andrást megkérdeztük arról is, mit tapasztal az utcán, a közlekedésben vagy a boltokban.
„Szinte csak pozitív dolgot. Sokan odajönnek hozzám, megkérdezik, hogy miben tudnak segíteni. Általában egyébként nem szorulok rá, de nagyon jól jön a segítség, ha a székem lábtartója kiugrik a helyéről, mert olyankor elvesztem a támasztékot. Ekkor hálás vagyok, ha visszateszik a helyére.”
Sokat közlekedik egyedül az utcán, a háztartáshoz szükséges dolgokat ő vásárolja meg. A belvárosi boltokban, üzletekben – Pennyben, Aldiban, Univerben – már jól ismerik, és elmondása szerint nagyon segítőkészek, türelmesek vele az eladók: odamennek hozzá, ha látják, hogy valamivel nem boldogul.
Azt is nagyon fontosnak tartotta kiemelni, hogy néhány éve már minden busz alacsony padlós, tehát a kerekesszékesek számára akadálymentes. Ez nagy könnyebbség neki és sorstársainak, mert korábban mindig meg kellett kérdezniük telefonon, mikor jön majd alacsony padlós busz az általa gyakran használt vonalon. Most már nincs szükség ilyen sakkozásra, sokkal rugalmasabban tudja a városban tervezni az útjait. A sofőrök is figyelnek rá, általában kérés nélkül mennek a középső ajtóhoz lenyitni a rámpát. Ha a buszvezető esetleg nem veszi észre a megállóban, akkor az első ajtóhoz gurul, hogy szóljon, de gyakran az utastársak is megteszik neki ezt a szívességet.
András a kecskeméti Piarista Gimnáziumba járt, ezekre az évekre máig jó szívvel gondol vissza. Osztálytársai befogadták, mindig felcipelték az emeletre. Ha dolgozat volt, ő szóban felelt. A jogászdiplomát a szegedi egyetem kecskeméti kihelyezett jogi képzésén szerezte meg, a kollokviumokat itt is szóban abszolválta, UV-ja, azaz utóvizsgája egyszer sem volt. Jogi szaktudását munkája során is használja: a Nem Adom Fel Alapítványnál és egy cégnél dolgozik jogászként, emellett a Kecskeméti Mozgáskorlátozottak Sportegyesületének elnöke és a Magyar Para Boccia Szövetség elnökségi tagja.
Mintegy húsz évig űzte a bocsa nevű golyósportot, rendszeresen járt edzésekre, több világeseményen képviselte hazánkat, eljutott például Portugáliába és Brazíliába is.
