Libor Zoltán önmagát konzervatív, keresztény szemléletű, ugyanakkor nyitott polgárként jellemzi. Írásaival rendszeresen jelentkezik az interneten – de nem csak ott. Saját szerepét elsősorban kultúraközvetítőként határozza meg. Bár technofóbnak tartja magát, úgy véli, ha a szabad internet-hozzáférést korlátoznák, egy félkarú óriássá válna. Nagyinterjúnkban szó esik az alulról szerveződő kulturális kezdeményezésekről, és arról, hogy Kecskemét mennyire tud élni a benne rejlő lehetőségekkel. Beszélgettünk a dölyfös helyi politikáról, élesedő rendszerkritikáról is. Kiderül, történt-e pálfordulás Libor Zoltán politikai hitvallásában, vagy inkább a politikai rendszeren módosítottak. És beszélgettünk arról is, milyen irányban változott a város kulturális élete, és milyen szerepet játszhatna ebben az egyetem. Megtudhatjuk, mi a titka annak, hogy konzervatívként egy kritikusan szemlélődő médiumot elismer. Libor Zoltán a független sajtó szerepéről is megosztja gondolatait a mai magyar médiakörnyezetben.
Ismeretségünkre tekintettel az interjúban tegeződünk.
Egy tavalyi televíziós interjúdban úgy fogalmaztál, hogy technofóbnak tartod magad. Mihez kezdenél, ha a szabad internet-hozzáférést korlátoznák vagy megszüntetnék? Hogyan biztosítanád, hogy továbbra is rendszeresen megjelenjenek az írásaid?
Hú, ez egy borzasztó jó kérdés. Kezdem a technofóbiával. Tényleg az vagyok, és borzasztóan tehetségtelen mindenhez, ami modern technika, de valószínűleg ez a fóbia miatt van. Viszont az írásaim többnyire az interneten szoktak megjelenni. Nemcsak ott, hanem nyomtatásban, könyvekben és magazinokban is, de azok mindig versek és művészeti tartalmak. Valóban kihasználom az internetet, amely nagyon demokratizálta a publikálási lehetőségeket. Kevésbé elegánsan fogalmazva: boldog-boldogtalan azt írhat, amit akar. Én is. Őszintén mondom, nagyon meglepett, hogy milyen sokan olvasnak. Teljesen azt gondoltam, hogy nagyjából senkit nem érdekelnek ezek az írásaim, amelyeket eleinte inkább csak „terápiás” jelleggel írtam ki magamból.
Ráadásul ebben az univerzumban jártasabb ismerőseim egyöntetűen megmondták, hogy ma már nem szokás olvasni, és ez a fajta szövegolvasás nagyon ódivatú. Viszont ez tetszett. Végre valami, ami ódivatú, de mégis az interneten van. Majd elkezdtem mindennap írni, és többektől olyan visszajelzéseket kaptam, hogy az írásaimmal kezdik a reggelüket kávézás közben.
De nem megkerülve a kérdést: ha a szabad internet-hozzáférés megszűnne, akkor én félkarú óriás lennék, és visszamennék azokba az időkbe, amelyeket amúgy szeretek. Továbbra is írnék, de valószínűleg a fióknak. Vagy esetleg, ha léteznének független kiadók, akkor talán ott meg tudnék jelenni. De kétségtelenül nagyon lebénítana.
Egyébként… tudsz valamit? Lesz ilyen korlátozás?
Nem foglalkozunk jövőkutatással.
Rab Árpád barátom pedig érdekes lenne a számotokra.
Kultúraközvetítőként definiálod magad. Mit jelent ez? Miért tartod lényegesnek, hogy magadra vedd ezt a közvetítői szerepet?
Olvasatomban ez azt jelenti, hogy nem szeretem azt, amit a mindenkori hatalom fölülről csinál a kultúra területén. Nekem az az izgalmas, az az érdekes, ami úgy magától születik meg. Sose vonzottak az intézményesült formák. Kölyökként az underground életérzésben nőttem fel, és ugye a 80-as és 90-es években a magyar underground soha nem kapott intézményes lehetőséget. Ez nekem nagyon tetszik. Tudom, hogy Kecskemét tele van kulturális energiákkal, iszonyú tehetségekkel és nagyon komoly alkotóerőkkel. Én azt szeretem, amikor ezek maguktól kibontakoznak. Most mondok egy olyan fogalmat, ami kicsit devalválódott: ez a függetlenség. Na, én kimondottan az alulról jövő, önszerveződő, független alkotói közösségeket szeretem.
Kikre utalsz?
Például a Mélymerülés Művészeti Magazinra. Amikor én részt veszek bármilyen kulturális tevékenységben, soha nem fogadunk el önkormányzati támogatást. Nem mintha erőszakosan ajánlanák, de nem is kérünk. Azt szeretem, ha önmagunktól képesek vagyunk megteremteni magunkat. Erre képesek vagyunk, és mindig találunk közönséget is. Ettől függetlenül értékelem a Hírös Agóra tevékenységét, amely egy közművelődési intézmény, és ehhez hasonlónak minden városban lennie kell. Értékelem továbbá a közalapítványi formában működő Leskowsky Hangszergyűjteményt, az igazán nagyszerű Ciróka Bábszínházat, valamint a Forrás folyóiratot is. De nagyon szeretem a szinte búvópatakként működő kezdeményezéseket is: régebben a Szigma kortárs (j)összművészeti együttlétet, vagy a JudaKecs Zsidó Kulturális Programsorozatot.
Látsz más olyan személyeket is a városban, akik hasonló kultúraközvetítő munkát végeznek? Kik azok, akikre figyelsz?
Abszolút. Sorolom is. Kriskó Jánost nagyon nagyra értékelem, egyszer mondtam is neki, hogy bizonyos értelemben ő a példaképem. Kriston-Vízi József, akinek mindenhol ott van a szeme, mindent is tud, régi vágású kultúraközvetítő. Az említett intézmények között is több olyan van, amelyek komoly közvetítő szerepet játszanak. A fő kedvencem a Ciróka, ami nemzetközi színvonalú. Nagyon kedvelem Szilágyi Áront is, aki nemcsak a hangszergyűjtemény vezetőjeként, hanem mint előadó is a zene terjesztője. Hasonlóan nagyra értékelem Almási Krisztián tevékenységét, aki kiváló koncerteket szokott szervezni. A klasszikusabb fórumot számomra Bozsó Jánosék jelentik; fontos feladatuk a megőrző tevékenység. Kecskeméten túl ideemelném a lakiteleki Csak csoportot is, akik pont azt csinálják a kultúra területén, amit én is nagyon szeretek.
Sok írásodban visszatérő motívum az ifjúkorod és valamely jellegzetes kecskeméti helyszín. Ez inkább egyfajta szorongás kifejeződése a mai technológiai világgal szemben, vagy inkább arról van szó, hogy a múltban gazdagabb témákat találsz, mint a jelenben?
Mindkettő benne van. Én ’74-es vagyok, tehát vissza tudok emlékezni a ’80-as évek elejétől Kecskemétre. Többször megírtam a Budai utcai gyermekkoromat, amikor teljesen természetes volt, hogy lovaskocsikkal van tele az út. Később meg lengyel rendszámú Polski Fiatokkal, mert akkor ugye a lengyel piac is ott volt. És ez a régi, technikailag kevésbé fejlett világ – amikor évekig vártunk a vonalas telefonra – akárhogy is nézem, sokkal emberközpontúbb volt. Ebben biztosan benne van az is, hogy akkor voltam gyerek.
Ez a régi Kecskemét kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Csak hogy a szívednek kedveset mondjak: a Falusi cukrászda, a Fodor, a Bodócs, vagy a Jávorka késes. Ezeket én nagyon szeretem, és kicsit kötelességemnek is érzem, hogy emlékezzek – emlékeztessek – rájuk. Hiszen építészetileg már rég nincs meg az a Kecskemét, amiben fölnőttem. A Nyíl, a Kőhíd utcákat föl sem lehet ismerni a gyerekkoromhoz képest. Azt már nem fogja tudni visszahozni senki, de talán azt a hangulatot megőrizni még lehet, ami akkor volt.
Van téma a jelenben is. A mai világ is ad bőven témát, és kaptam is kritikákat az olvasóktól, hogy miért mindig csak a múltról írok, amikor ennyire témagazdag időket élünk. Ezután egyszer-egyszer bátorkodtam a jelenből is meríteni.
Erről írsz is, hogy számodra Kecskemét már inkább időben, mint térben létezik. Keresel erre valamilyen ellenválaszt vagy ellensúlyt? Vagy elfogadod ezt adottságként, és mindenkinek a saját feladata, hogy erre megtalálja a maga válaszát?
Magamra nézve feladat, másnak nem adnám ki feladatul. Nincs bajom a jelennel, megvagyok benne, de otthonosabb nekem a múlt. Valószínűleg azért, mert elhunyt rokonaim ott még élők voltak, és nagyon szerettem a régi önmagamat, amikor idealista voltam. Komolyan hittem egy csomó dologban, amiben sajnos most már nem. Megvénülve eléggé cinikus és kiábrándult lettem. A múlt ebben az értelemben egy visszavetített paradicsomi időszak, mert még nem valósult meg az, ami most a jelen.
Miután leomlott a vasfüggöny és a berlini fal – akkor 15–16 éves voltam –, mi nagyon komolyan bizakodtunk abban, hogy most aztán szabad világ lesz. Egy egészen naiv elképzelésünk volt. Azért szeretek írni a múltról, mert nekem ez a naivitás, a tiszta jövőkép, a lelkesedés fontos emlék. A jelen meg – sajnos – kiábrándulás nekem. Az akkori várakozásaink nem mondanám, hogy teljesültek. Az én személyes várakozásaim biztosan nem, de most nem akarok ilyen nemzedéki általánosítást tenni.
És amikor a jelenre nézek, akkor mindig az jut eszembe, hogy milyennek képzeltem el mondjuk a 2025-öt 1990-ben. És rá kell döbbennem, hogy nem ilyennek.
Arra utalsz, hogy nincsenek fizikai korlátok ugyan, de vannak más korlátok?
Pontosan erről van szó: akkor voltak fizikai korlátok, falak, vasfüggönyök, de mi azt reméltük, hogy ezek lebomlásából eljön a hídépítés ideje, és valóban mindenfelé hidakat építünk – kifelé is, meg egymás felé is.
Itt vagyunk 2025-ben, és azt látom, hogy legalább olyan erős virtuális falakat emeltek, mint amilyenek régen fizikailag voltak.
Készítettél egy rövid, de sokatmondó gyengeségek–erősségek SWOT-elemzést Kecskemétről, amelyben a veszélyek között megemlíted a politikát, konkrétan a „túlpolitizáltságot”. Miben látod ezt pontosan?
Szekértáborok, karámok, véleménybuborékok, visszhangkabinok vannak, és tudnám még színezni, de ezek már nem közös élmények.
Még az átkos ’80-as években is, amikor még teljesen azt képzeltük, hogy minden úgy marad, valahogy mégis voltak ilyen összekötő hidak az emberek között. Legalább mindenki ugyanazt a rendszert utálta, mindenki ugyanabból vágyakozott ki, abba próbált túlélni, ellavírozni. Voltak közös élmények. Lehetett beszélni. Az emberek csak úgy beszélgettek.
Most meg jött ez a nagyon átpolitizált mai világ, ahol meg kell gondolnod, hogy melyik posztot lájkolod. Mert ugyanis nézik, legalábbis látják. Meg kell gondolnod, hogy mit osztasz meg, és kitől. Meg kell gondolnod, hogy mit írsz le. Nagyon óvatos finomsággal kell mindig fogalmazni.
Látom, hogy baráti körök, de még családok is képesek politikán összeveszni, amit én sose fogok megérteni. Az átpolitizáltság nálam azt jelenti, hogy nagyon keményen pártpolitizált lett a világ, és pártok által gyártott panelekben gondolkodunk – nem is gondolkodunk, hanem csak vagyunk, mert ha legalább gondolkodnánk, az is jó lenne…
Én ezt fájlalom, mert sokkal több egy ország, mint a kormánya, meg mint az ellenzéke. Ezerszer gazdagabb ennél a jelenünk, de leredukáljuk erre a nyomorult pártpolitikai dimenzióra.
Ami pedig nagyon-nagyon zavar ebben, hogy teljesen mindegy, hogy én mit mondok magamról, hiszen megmondják mások, hogy mi vagyok én. És voltam én már megbízhatatlan liberális, megbízhatatlan konzervatív is – de ezt persze mások mondják meg. És az, hogy én magamat minek tartom, az szinte mindegy is.
Mégiscsak politizálsz – és mintha az utóbbi időben egyre erősebben jelenne meg ez az írásaidban. Holott korábban törekedtél arra, hogy némiképp távolságot tarts tőle. Nevet is adtál ennek a megközelítésednek: „közérzeti megjegyzések”.
Inkább azt mondanám, hogy a közélettel szeretek foglalkozni.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy rendszerkritika érződik ki a szövegeidből.
Ez inkább csalódás. De ha azt értjük rendszerkritika alatt, hogy nem ilyennek képzeltem el a demokráciát, akkor valóban az. Úgy látom, hogy ma Magyarországon nem úgy működik a demokrácia, ahogyan az én felfogásom szerint ideálisan működnie kellene.
Korábban nyíltan jobboldali, konzervatív meggyőződésűként nyilatkoztál. Ehhez képest az elmúlt egy évben egyre több közéleti, sőt önkritikus reflexió is megjelent tőled. Ez nálad pálfordulás?
Szerintem nem, és örülök, hogy ezt megkérdezed, mert többen – nem azt mondom, hogy megvádolnak ezzel –, de feltételeznek ilyesmit. Bátran, sőt büszkén mondhatom, hogy az értékrendem és a világlátásom nagyon-nagyon régóta változatlan.
Akkor a rendszer változott meg?
Igen.
Milyen irányba?
Nem jó irányba. Olyan családban nőttem fel, amely a Kádár-rendszerben osztályidegennek számított. Ez adott nekem egy, mondjuk így: polgári-keresztény értékrendet. Számomra kereszténynek lenni azt jelenti, amit a megboldogult Ferenc pápa képviselt: hogy a szegényekkel törődünk, az elesettek mellett állunk, és azoknak nyújtunk segítő kezet, akiknek a legnagyobb szüksége van rá – nem pedig megbélyegzünk vagy kirekesztünk másokat. Amikor azt látom, hogy a kereszténység pusztán politikai szlogenné silányul, de az igazi tartalma eltűnik, akkor nem gondolom, hogy az én keresztényfelfogásomban lenne a hiba. Nagyon nem mindegy, hogyan definiálja magát az ember. Ha valaki keresztényként határozza meg magát, akkor szerintem nem teheti meg, hogy a szociális ellátórendszert, az egészségügyet vagy a közoktatást ne tekintse kiemelt prioritásnak. Ha Krisztust nézzük: ő segített a szegényeken, gyógyított és tanított. Ha egy kormány keresztényként definiálja magát, akkor ennek a három területnek a cselekvési listája élén kellene állnia.
Ez nem kizárólag jobboldali hagyomány, egy szociáldemokrata is képviselheti.
Biztosan, de én ezt keresztény alapokból, a krisztusi tanításokból vezetem le. És sajnos ma nem látom, hogy ez a három terület valódi prioritás lenne.
Rendszeren kívülállónak tartod magad?
Abszolút. És újra mondom: nem az én értékrendem változott. 1994-ben, húszévesen szavaztam először. Azóta országgyűlési választásokon mindig, mondjuk úgy, jobboldali, keresztény pártokra adtam le a voksomat. Először az MDF-re szavaztam 1994-ben, majd 1998-tól a Fideszre, mindvégig. Úgy éreztem, hogy az általam hozott, örökölt értékrendhez ezek a pártok álltak legközelebb – ha nem is fedték le teljesen, de a leginkább. Most viszont már nem látom, hogy lenne olyan párt, amelyik valóban képviselné a változatlan értékrendemet.
Akkor 2026-ban nem a Fideszre szavazol?
Nem.
Tudod már, kire fogsz szavazni?
Most két lehetőséget látok: vagy el sem megyek szavazni – ami ellentmond mindannak, amit az alapelveimről tanultam, hiszen a szüleim, nagyszüleim nem azért küzdöttek, hogy én vállrándítva távol maradjak –, vagy pedig elmegyek, és akkor valószínűleg a jelenleg legerősebbnek tűnő ellenzéki pártra adom le a voksomat.
Amit teszel most, ez egy kecskeméti értelmiségi kritikája? Mit vársz az értelmiségtől?
Kézzel-lábbal tiltakozom az ellen, hogy értelmiséginek nevezzenek, mert nincs túl jó véleményem az értelmiségi létről – vagy arról, amivé lett. Én egy egyszerű lokálpatrióta ember vagyok, kicsit nyitottabb szemmel járó polgár. De nem szeretném megkerülni a választ. Azt várnám az értelmiségtől, hogy legyen intellektuális és morális minta. Egyébként a politikától is ezt várnám. Megjegyzem, az értelmiségtől nagyobb eséllyel lehet ezt megkapni. A pártpolitikusoktól ezt én már valószínűleg nem fogom.
Visszatérve az értelmiséghez: azt várom el, hogy mutasson példát kulturált közbeszédből, párbeszédképességből, kompromisszumkészségből. Nem azt várom, hogy ne legyenek elvei – sőt, legyenek! Felőlem lehet konzervatív, liberális, szociáldemokrata, zöld – csak az álláspontját azzal a tisztelettel képviselje, hogy elismeri: másnak is lehet igaza. A demokrácia ugyanis közös játék, ahol az értelmiségnek az lenne a feladata, hogy visszaadja a kulturált vita becsületét.
És ha erős, netán feltétlen lojalitást várnak el?
Az attól függ. Bennem nagyon erős lojalitások élnek a városom, a benne élő emberek, a város múltja és jövője iránt. De biztos, hogy nem tudnék teljes lojalitást érezni politikai pártok iránt – az nem én lennék, ahhoz már túl független a gondolkodásom. Nehezen emészteném meg, hogy bármilyen pártközpontból megüzennék, mit kell gondolnom.
Ez összefügg azzal, hogy hátat fordítottál az önkormányzati munkának? Korábban írtad: „a lojalitásod sincs elég erősen tudatosulva a megfelelő helyeken”, és ezért sem vállaltad az osztályvezetői pozíciót. Ma ennyire lényeges szempont a politikai lojalitás?
Fel sem merült, hogy bármilyen vezetői tisztséget kapjak.
Mégis ezt írtad. Szerinted ma mi kell ahhoz, hogy valaki magas pozícióban dolgozzon?
Biztosan kell hozzá szakmai hozzáértés is, de mostanában úgy veszem észre, hogy egy olyan értelemben vett lojalitás sem árt, ami teljesen idegen az én személyiségemtől.
Vállaltan lokálpatrióta vagy, mégis erős kritikát fogalmaztál meg a kecskeméti egyetem gigaprojektje kapcsán. Nem az a bajod természetesen, hogy egyetemünk van, hanem, hogy, mint azt írtad: „nincs ma szervesen jelen a helyi társadalomban”. Kifejtenéd, miért látod így?
A fiatalkorom mindig elő fog jönni. Akkoriban létezett Kecskeméten három főiskola – a tanítóképző, a kertészeti és a GAMF. Mindegyikhez komoly klubélet, koncertek, kiállítások kapcsolódtak. Bár nem volt egyetemünk, de a főiskolák szervesen részei voltak a város kulturális és közéleti életének.
Én azt várnám el, mint amit Szegeden tapasztaltam egyetemistaként: az egyetem ne csupán a tudástranszfer helyszíne legyen, hanem része legyen a helyi kultúrának és identitásnak is. Nagyon szomorúan látom, de nem tudok mondani egy Neumann-diákklubot, és nem emlékszem sok nyitott kulturális rendezvényre sem az egyetem részéről a saját városunkban élők számára.
Az egyetemnek a tudás, a kultúra és a közösségi élet központjának kellene lennie, nem pedig egy elszigetelt univerzumnak. Pozitívum például a Szenior Egyetem, de jóval aktívabb részvételre lenne szükség a helyi kulturális közéletben. És abban sem vagyok biztos, hogy Budapest és Szeged között könnyű dolga van egy új gazdaságtudományi képzésnek – a prémium képességű hallgatók, ahogy régen, ma is jellemzően inkább elmennek a városból.
És a 127,5 közmilliárd forintos alapítványi kötvény-botrány pedig biztosan nem javított az egyetem renoméján.
Kétségtelen, hogy gyönyörű épületet emeltek a régi kórház helyén, de az infrastruktúra mellé szükséges a benne lévő szellemiség is. Egy egyetemnek nem csak az a dolga, hogy ügyes szakmai szkillekkel rendelkező szakembereket gyártson, hanem hogy gondolkodó lényeket bocsásson ki.
Azt mondod, hogy bár nem volt korábban egyetemünk, „csak” főiskolai karok működtek, mégis pezsgőbb életet tapasztaltál, mint ma. Mi vezetett szerinted el ide?
A pedagógusképzés elsorvadása szerintem óriási hiba, mert ezzel eltűnőben van a helyi humántudás. A humán szemlélet ugyanis nyitottságot, kreativitást, közösségteremtő erőt hoz. És úgy látom, hasonló sors fenyegeti a kertészeti kart is, miközben a mezőgazdasági felsőoktatásban és az agráriparban komoly hagyományokkal rendelkezünk Kecskeméten. Korábban jogi képzés is létezett, ma már az is csak emlék. Egész humán szakosztályok tűntek el.
Évekkel ezelőtt részt vettél a helyi ifjúsági program kidolgozásában, és több ehhez kapcsolódó városi projektben is. Amikor ezeket a problémákat felhoztad, mert gondolom elmondtad, megértették a politikusok? Vagy amikor ma beszélsz politikusokkal, akkor ezeket elmondod?
Nemigen beszélek politikusokkal, mert nem igazán kíváncsiak rám, és őszintén szólva már én sem rájuk.
A politika nagy baja általában, hogy ritkán beszél a célközönséggel. Fogalmam sincs, hogy ebből mit értenének meg, de a fejlemények, a tendenciák azt mutatják, hogy nem sokat. Óriási szakadék tátong a politikai elit és köztünk – akiket elvileg képviselniük kellene. És nem mondanám azt sem, hogy olyan nagyon hívei a részvételi demokráciának.
Meglepett, de néhány napja írtad, hogy újságírói-szerkesztői munkát is vállalnál. Van olyan helyi médium, ahol szívesen dolgoznál?
Van. És olyan is, ahol valószínűleg nem örülnének nekem. De ha már rákérdeztél, elmondom, mit látok az elmúlt évek alapján. Ahogy említettük, konzervatív, jobboldali beállítottsággal léptem a felnőttkorba, majd eltelt jó néhány év, amikor Kecskeméten megjelent a KecsUP nevű hírportál. Eleinte nem volt túl nagy bizodalmam felé, mivel úgy tűnt, hogy egy nagyon ellenzéki, keményen kritikus felület. Az utóbbi időben azonban azt tapasztaltam, hogy mára a KecsUP igazi újságírást csinál: interjúk, tényfeltárások, értelmezési törekvések jelennek meg, és nem csak sablonokban gondolkodnak. Sokan változtunk, én is benne voltam ebben a sablonos gondolkodásmódban, és azt kell mondanom, talán történt egy pálfordulás nálam. Ma már úgy érzem, hogy a KecsUP elmondhatja magáról, hogy azt az újságírást műveli, amit helyesnek tartok. Nyilván kritikus a hatalommal, de láttam már tőle nem egyszer ellenzéki kritikát.
És ismét fontos visszatérni a függetlenség fogalmára, ami mindig érték. Ahogy tudom, a KecsUP magát függetlennek definiálja, amit sokszor félreértenek. Az én olvasatomban a függetlenség nem azt jelenti, hogy egy független felületnek nincs értékrendje, hanem azt, hogy a szerkesztőség független, tehát azt ír az újságíró, amit akar, és nem mondják meg neki, mit és hogyan írjon. Engem sose zavart, ha egy lapnak van értékrendje, ez teljesen rendben van. Ezt azért említem, mert láttam olyan más újságokat, amelyek a mai magyar sajtó világában nem élvezik ezt a szerkesztői függetlenséget.
Mire vagy legbüszkébb az életedben?
Egyértelműen az egyszem gyermekemre. De büszke vagyok arra is, hogy sok nagyszerű emberrel közösen olyan dolgokat hoztunk létre, amelyek miatt jobb élni Kecskeméten.
Van most olyan kulturális projekt, amin dolgozol?
Igen. Megemlíteném, hogy Nagy Ádám kiváló szerzőtársammal lapozgatós kalandkönyveken dolgoztunk, melyek kötelező olvasmányok innovatív feldolgozásai: például A hol terem a magyar vitéz (Egri csillagok alapján) és A nyergelj, fordulj! (A kőszívű ember fiai alapján). Ez egy sorozat, amiben benne van többek között A pál utcai fiúk, Az ember tragédiája, de az 1984 is. Ádám, aki neveléstudománnyal foglalkozik, mindig más szerzőket vesz maga mellé és kettőben én is segítettem. Ezen kívül tavaly jelent meg Az inkább boldogan, mint nem című lokálpatrióta kötetem, és hamarosan megjelenik egy verses kötetem is. Részt veszek A klasszikusok pop ritmusban című tanulmánykötetben is, ahol például szociálpszichológiai szempontból vizsgáltam Örkény Tóték című művét.
Magyartanár vagy, oktattál is. Ezek a kalandkönyvek beépülhetnének az irodalomoktatásba is – de ma egy tanár nem választhat szabadon tankönyvet. Hogy látod ezt?
Nagyon fájlalom. Valószínűleg sokkal kevésbé tud beépülni az oktatásba, mint szeretnénk, pedig fantasztikus tanulmányok, játékos és izgalmas kötetek születtek. Elsődleges célcsoportunk a gyerekek mellett a magyartanárok lennének, akiknek új eszközt adhatnánk a kezükbe teljesen mostani tudományos aspektusban.
Mikor várható a következő asszód? Megvárod vele a 88. születésnapodat?
Meg van mondva: legalább a 88. születésnapomat meg kell élnem! De már nagyon régen vívtam – kézbe tudnék venni egy tört, de kitörni már aligha, kissé megöregedtem.
