A vég kezdete – pontosan ezekkel a szavakkal kell hogy kezdődjön minden cikk, amely a belarusz eseményekkel foglalkozik. Lukasenka rezsimjének vége. Mi az alkonyát látjuk.
Hosszú éveken keresztül a belorusz társadalom a politikai kóma állapotában volt, igyekezett elbújni, nem mozogni, nem lélegezni, hogy semmiképpen sem zavarja meg a hatalom sárkányát.
Lukasenka élte a maga életét, időről időre felfalta a ritkán felbukkanó politikai ellenfeleit, és mindeközben a nép élte a maga életét. Fontos megérteni hogy minden, amit Belarusz elért az utóbbi években – például az IT-szférában elért sikereket – az embereknek köszönhetően tette, az egyszerű embereknek, a hatalom lépéseinek ellenére, amely mást sem tett, csak botokat dugott a kerékbe, zavarta a saját polgárait. Ezekben az években Lukasenkát igazán csak a jégkorong helyzete érdekelte Belaruszban, és mint köztudott, a kiemelt figyelmének köszönhetően a nemzeti válogatott évről évre rosszabbul és rosszabbul játszik. Minden amihez köze lesz Lukasenkának, azonnal átváltozik a Szovjetunió idejének legrosszabb replikájává, legyen az a gazdaság, kultúra vagy az egészségügy.
Lukasenka lenézéssel viszonyult a néphez (sajátjának, a magáénak titulálva azt), a polgárok pedig igyekeztek nem észrevenni a tahó vezért, és a konyhákban beszélve meg az ország jövőjét legfeljebb az államfő pajzsmirigyrákjában bíztak (voltak ilyen pletykák). Néha a két egyenes (a nép és a diktátor) találkozott a választások szimulációján, de pár nap múlva újra elváltak útjaik, hogy elfelejtsék egymást újabb öt évre.
Lukasenka terve szerint most is ennek kellett volna történnie. Az elnök (most már egyáltalán nem elnök, hanem közönséges bűnöző, aki törvénytelen módszerekkel próbálja megtartani a hatalmat) aki egyáltalán nem felel meg a 2020-as évnek és a múltban ragadt, meg volt győződve arról, hogy a nép ez alkalommal is lenyeli a csalásokat. Elvakítva a katonák és milíciák lététől Európa utolsó előtti diktátora naivul hitte, hogy újra sikerül a régen kidolgozott szcenárió szerint továbblépnie, mikor a belaruszok hallgatnak, ő pedig triumfál. Sőt, mi több, néhány hete még Lukasenka még meg volt győződve arról, hogy több mint két évtized után át tudja adni a hatalmát a saját fiának, de ez szerencsére már soha nem történik meg.
A beloruszok felkeltek!
A beloruszok felébredtek, a beloruszok felháborodtak, nem vonultak vissza, kimentek az utcákra és nem ijedtek meg. Sokan kérdik miért most? Mi változott? Ki tudta meggyőzni a diktatúrához hozzászokott ország polgárait, hogy eljött a változás? Nagyrészt maga Lukasenka. Épp ennek, a valósággal elvesztett kapcsolatú személynek köszönhető, hogy a minszkiek és bresztiek, a mogiljeviek, gomeliek és több tucatnyi más település lakói kimentek az utcára. Lukasenka annyira meggyőző volt a maga butaságával, tahóságával és erőszakosságával, hogy szinte senkinek nem maradt Belaruszban kétsége – nem tudjuk, ki lesz az új elnöke Belarusznak, de teljesen biztosak vagyunk benne, ki nem lesz soha már – ég veled, Lukasenka.
Hogy sikerült ez neki? Hogy sikerült maga ellen fordítania az egész népet? Először is, régóta igyekezett már, másodszor ebben az évben felülmúlta magát. Lukasenka meggyőzött mindannyiunkat, hogy a napjai meg vannak számlálva. Meggyőzött, mikor köpni akart a népre a koronavírus járványakor, meggyőzött, mikor kacagott az ellenfelein az elnökjelölti kampányban, meggyőzött, akár azzal is, hogy huszonhat év alatt egyszer sem állt ki vitázni a konkurens jelöltekkel. Még egyszer: egy alkalommal sem a huszonhat év alatt.
A valóban eszét vesztett diktátor, a bűnöző, aki parancsot adott a tüntetőkre tüzet nyitni, az egész országot saját nőjének tekintő, az ember, akinek uralma alatt jó pár újságírót meggyilkoltak, az ellenzéki politikusokat túszul ejtő, majd velük az EU-val üzletelő meggyőzött mindannyiunkat arról, hogy egyre alkalmas: az országot vezetni csak úgy képes, hogy megfélemlíti a polgárokat, leülteti őket, és megvereti őket már nem csak az utcán, hanem a saját lakásukban is. Most, 2020-ban Vilniustól 180 kilométerre és Varsótól 550 kilométerre az OMON tagjai lakóházak ablakaira lőnek, hanggránátokat dobnak az elhaladó autókba, és ellopva az orvosoktól a mentőautókat, köröznek a városokban, és rávetik magukat a békés emberekre, akik sokszor még csak részt sem vesznek a tüntetésekben.
Így lett például letartóztatva Anton Szoroka – a belarusz fociválogatott csatára –, aki edzésre igyekezett. Most, ebben a pillanatban Európa közepén több mint hatezer polgárt tartanak fogva, akik kimentek a békés akciókra, és akiket embertelen körülmények között tartanak fogva, ahol százhúsz emberre nyolc priccs jut, és aludni csak állva!
Épp most, mikor ezeket a sorokat olvassák, Európa közepén emberi mivoltukból kivetkőzött rohamrendőrök terrorizálnak, kínoznak, vernek és erőszakolnak meg civileket, és az első amit tennünk kell: azonnali hatállyal követelni az összes törvénytelenül fogságban tartott elengedését és a határaikat és emberségüket elveszett bűnözők és terrorcsapatok felelősségre vonását.
Az egyik verzió szerint Tunéziában a forradalom kiváltó oka egy pofon volt, amit egy piacfelügyelő megengedett magának egy árussal szemben, és aki utána felgyújtotta magát a helyi önkormányzat előtt. 2020 augusztusában, újból meghamisítva a választásokat, megtöltve az utcákat rendőrökkel és katonákkal Lukasenka minden egyes belarusznak adott egy pofont. Sokadszorra szembeköpve a népet a diktátor úgy tűnik őszintén azt gondolta, hogy semmi sem történik majd, vagy jelentéktelen tüntetésekben kimerül a reakció, de nagyon meglepődött, hogy a nép nem visszakozott, hanem megfogta a kezét és nem tartotta oda a bal orcáját szemlesütve, mint eddig. Ezekben a napokban láthatjuk a belaruszok békés, bátor, büszke tiltakozását, akik nem tűrik tovább a diktátort. Látjuk, ahogy a nők, tudva hogy az erőszakszervezetek verik férjüket, bátyjukat és fiukat a szolidaritás láncaiba állnak. Büszkék vagyunk a nőkre, akik elnökjelöltek lettek, és akik nem félnek kimenni virággal az utcákra! Hálásak vagyunk, lelkesedünk értük!
A „Fiú múlt időben” c. könyvemben, amely 2012-ben került ki a nyomdából, ami azt a kómát írja le, amiben Belarusz élt húsz éven át, amely leírja azokat az eseményeket, amelyek miatt sokunk kénytelen lett az ország egyszer volt fiainak lennünk (tudható, hogy a kilenc milliós lakosságú országból majdnem három millió belarusz külföldön él), van egy epizód, amikor a nagymamám egy bankban rövid dialógus résztvevője lesz:
„Visszadva a csekkeket, a bank álmos dolgozója azt mondta:
– Lottószelvény.
– Mi van a lottószelvénnyel?
– Vesz?
– Minek?
– Vásárol egy lakást…
– Van lakásom…
– Nnna, telket vesz…
– Van telkem…
– Kocsit vesz, mittomén…
– Van kocsi…
– Mije nincs akkor?
– Szabadság nincs…”
Szabadságot nem lehet lottón nyerni.
A szerző szerencséjére és a a polgárok balszerencséjére, sok oldal és részlet a regényemből továbbra is aktuális marad, és rezonál a belarusz valósággal ma is. A szerző szerencsétlenségére és a polgárok szerencséjére – ez a részlet már nem aktuális. A belaruszok végre megszerezték a szabadságot! A belaruszok felébredtek! És ez a vég. A diktatúra vége és az új élet kezdete!
Szasa Filipenko
Fordította: Kerekes-Nagy Gáspár
| Ez a cikk a német Die Welt-nek íródott, de lehozta a lengyel Gazeta Wyborcza és a brit Independent is. A fordítás az eredeti orosz nyelvű szöveg alapján készült.
A szerző író, 1984-ben született Minszkben. |
