Nincsenek vezetősávok a járdákon, a zebráknál lévő jelzőlámpák közül sok nem ad hangjelzést, a helyi buszokon nem működik hangos utastájékoztatás, a buszközpont-és pályaudvar szinte megközelíthetetlen. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének elnöke ekképpen foglalta össze tapasztalatait, mikor arról kérdeztük, mennyire segítik sorstársaik közlekedését Kecskeméten.
“Az év elején részt vettem egy akadálymentesítési konferencián, és bizony szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy Kecskemét akadálymentesítés terén alaposan el van maradva” – reagált megkeresésünkre Hencz András, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének elnöke, mikor arról kérdeztük, Kecskeméten mennyire adottak a feltételek a látássérültek biztonságos közlekedéséhez. Kijelentéséhez sietve hozzátesszük: természetesen a szégyen nem az övé vagy az egyesületé, hiszen vannak városvezetők, cégvezetők, tervező és kivitelező szakemberek, akiknek feladatuk lenne elősegíteni a fogyatékossággal élő emberek akadálymentes eljutását a közintézményekbe, hivatalokba, buszmegállókba. Az összkép az elnök szavai alapján valóban elkeserítő; mint ahogy beszélgetésünk során Hencz András fogalmazott: tragikus.
A főtér bejárhatatlan egy látássérült számára
A fehér bottal közlekedő vakoknak a bordás vezetősávok és a veszélyre – jellemzően úttestre – figyelmeztető úgynevezett taktilis jelzések (a burkolatból kiemelkedő, raszterszerűen elhelyezett félgömbök, “pogácsák”) segíthetnek. Nos, összefüggő vezetősáv, amely mentén hosszan tudnak haladni a nemlátók, csupán a Deák Ferenc téren található (az Alföld Áruház és a tűzoltóság épülete előtt, egészen a Dobó körúti zebráig), valamint a megyei kórház bejáratánál. Ezt a körülbelül háromszáz métert és néhány sokkal rövidebb szakaszt (például a Rákóczi út kiskörút felőli vége, néhány intézmény bejárata) leszámítva a fehér botot máshol nem vezetik bordák a megyeszékhelyen.
Mint Hencz András rámutatott, ez különösen problémás a közhivatalok, közintézmények esetén, hiszen az oda való eljutásuk így óriási nehézségekbe ütközik. És sajnos Kecskemét főterének sem érdemes egyedül nekiindulnia a látássérülteknek, mivel vezetősávot itt sem alakítottak ki (így a főtérről és épületeiről főként nekik készült maketteket, a Tapintható Láthatatlan I-II.-t is bajos megtalálniuk). A több milliárd forintos beruházással az elmúlt években felújított Városháza körül ugyancsak nem készült vezetősáv. Taktilis jelzésekre szerencsére jóval több példa akad (a felújított zebráknál, a Rákóczi út sok pontján, a kiskörút mentén) – de van, ahol nem a teljes gyalogos átkelő szélességében tették le a „pogácsákat”, így viszont akár megtévesztő is lehet a nemlátóknak. “Ha nem tudják vagy akarják jól megcsinálni, rosszul kár” – kommentálta az ilyen eseteket Hencz András.
A volt Centrum áruház környékének felújítása szintén iskolapéldaként szolgál arra, hogy mennyire nem figyelnek a fogyatékossággal élőkre, az ő szempontjaikra. A teret egységesen szürke térkővel burkolták le, a szintkülönbséget sem taktilis sáv, sem kontrasztos szegély nem jelöli. Régebben a sárga keramitkőből álló szegély a gyengénlátók figyelmét felhívta arra, hogy lefelé/felfelé kell lépni, most mindent egy szürke foltnak látnak.
“Gombnyomásra beszélő” lámpák kellenének
A vak és gyengénlátó emberek önálló és biztonságos közlekedéséhez nélkülözhetetlenek a hangjelzéseket kiadó jelzőlámpák. Régebben sípoltak a zebráknál felszerelt berendezések, ez viszont gyakran próbára tette a közelben lakók türelmét, főleg, ha este is szólt. Sajnos a közútkezelő gyakran választotta a panaszok kezelésének egyszerűbb és (a vakok és gyengénlátók számára) rosszabbik módját, mikoris nemes egyszerűséggel kikapcsolták a sípolást. Az még a jobbik eset, ha a némítás csak az esti órákra szól, bár ez a barátságtalan intézkedés is felveti azt a kérdést, hogy ezek szerint a látássérülteknek 19-20 óra után inkább már nem kellene az utcán sétálniuk?
A 2000-es évek elején forradalmi újításként jelentek meg azok a berendezések, melyeket a látássérültek egy távirányítóval, gombnyomásra tudnak aktiválni. Így a lámpa csak akkor szólal meg, amikor arra valóban szükség van, ráadásul nem sípolva, hanem beszédhanggal tájékoztat: zöld a jelzés, le lehet lépni az úttestre. Ez a látókat sokkal kevésbé zavarja.
Hencz András szerint is ez lenne a jövő útja. Budapesten ma már nem telepítenek úgy jelzőlámpát, hogy ne látnák el ilyen “beszélő” hangjelző berendezéssel, emellett a meglévő csomópontok „hangosítása” is folyamatosan, tervezetten zajlik. Kecskemét még messze van ettől az állapottól. A városközpontban néhány újonnan átépített zebránál van távirányítós lámpa, ilyen például a Rákóczi úti, a véradó állomáshoz közeli, a Piarista templom és a Katona József Könyvtár előtti átkelő is. A kiskörút jópár zebrájánál viszont egyáltalán nincs hangos figyelmeztetés a látássérülteknek (Hornyik János utca-északi térfal, Széchenyi tér, Malom Központnál), vagy van, de nem működik (Szalagház végénél). A kiskörútnak viszonylag hosszú szakaszán nem is állítja meg lámpa a gépjárműveket, azon pedig az eddigiek alapján nem is lehet csodálkozni, hogy a nagykörúton túl és a külső városrészekben ugyancsak nincsenek “hangos lámpák”.
A Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének elnöke rámutatott: a meghibásodott lámpák szervizelése is problémákba ütközik. Amelyiknél a Magyar Közút az illetékes, azokat igen gyorsan megjavítják, de több lámpa egy pesti céghez tartozik, amelynek munkatársai három év alatt sem jutottak el az egyik forgalmas gyalogos átkelőhöz.
Hencz András kiemelte: a hangjelző berendezések nemcsak a vakoknak jelenthetnek támogatást, hanem az idős, az utcán esetleg már bizonytalanabbul közlekedő járókelőknek, sőt akár az ép embereknek is segíthetnek, ha a szemből érkező napfény miatt nem látszódik jól a lámpa.
Nem könnyű sem buszra szállni, sem a buszról jó helyen leszállni
A vakoknak és gyengénlátóknak a helyi buszközlekedésben is óriási kihívás részt venni. Mint megtudtuk, ugyan a Kecskeméti Közlekedési Központ ígérte, hogy az idei év második felére végre megvalósul a buszokon a hangos utastájékoztatás, de máig nem vezették be és az egyesület legutóbb nem kapott ezügyben kedvező híreket. A megállók zöménél a vezetősáv hiányzik, de ami a legnagyobb gond: a Széchenyi téri buszközpontnál is, és itt hangosbemondó sem segít nekik az eligazodásban. Ugyanez a helyzet a Noszlopy Gáspár parknál lévő távolsági buszpályaudvarnál: önállóan megközelíthetetlen a látássérültek számára. Mint Hencz András felhívta a figyelmet, az pedig ugyancsak az empátia hiányáról tanúskodik, hogy a vasútállomásnál a mozgássérült parkolót a pénztártól vagy 200 méterre jelölték ki, egy murvás parkolóban, noha könnyen találhattak volna neki helyet a főbejárat mellett is.
„Győrben vagy Debrecenben olyannyira előrehaladott az akadálymentesítés, hogy a buszmegállókban távirányítós utastájékoztatókat szereltek fel. Kecskeméten, ha sikerül is sorstársainknak feljutniuk a buszra, útközben nem tudják, hol járnak, mindenképpen rászorulnak a többi utas jószándékú figyelmeztetésére. Pedig a megállók bemondása az ép utasoknak is kedvező lenne, akár az idelátogató turistáknak, éjszaka vagy korlátozott látási viszonyok között pedig bárkinek” – folytatta interjúalanyunk.
Szeged követendő példa
Fontos leszögezni: az akadálymentesítés uniós irányelvekben meghatározott kötelezettség, tehát nem az önkormányzat vagy a kivitelező kényén-kedvén kellene, hogy múljon a közterületek vezetősávokkal, taktilis jelzésekkel, hangos lámpákkal való ellátása. Hencz András ezen a ponton Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét idézi: „A fogyatékossággal élő személyeknek joguk van a jó munkahelyi körülményekhez, az önálló élethez, az esélyegyenlőséghez, valamint ahhoz, hogy teljes mértékben részt vehessenek közösségük életében. Mindenkinek joga van a korlátok nélküli élethez. Közösségként pedig kötelességünk, hogy másokéval azonos alapon biztosítsuk a társadalomban való teljes körű részvételüket.”
De mégis, Kecskemét miért maradt le akadálymentesítés terén? A pénz vagy szándék hiányzik?
„Lehet szó spórolásról és oda nem figyelésről is. 2021-ben aláírtunk egy együttműködési megállapodást az önkormányzattal, abban benne van, hogy kiemelt feladatként kezelik az akadálymentesítést. Ahogy a mondás tartja, minden kezdet nehéz. Persze az is sokatmondó, hogy a megyeszékhelyek közül egyedül Kecskeméten nincs a vakok egyesületének egy olyan székháza, közösségi tere, ahol rendezvényeket is tarthatnánk. Csak ígéreteket kaptunk erre” – mondta Hencz András, aki a közelmúltban levelet is írt a problémák miatt az önkormányzat illetékeseinek. Ebben felajánlotta együttműködésüket a feladatok szakszerű megtervezéséhez, kivitelezéséhez, a rehabmérnökkel való konzultációhoz, és kérték, ezentúl a beruházásokba vonják be egyesületük akadálymentesítési szakértőjét, elkerülve a hibás kivitelezést, és az utólagos kijavítások plusz költségét.
Szegedet, mint követendő példát lehet említeni: ott az út-és középület-felújítások során rendre megkeresik a vakok és gyengénlátók helyi egyesületét, kikérik a tanácsaikat, tapasztalataikat, egyeztetnek velük. Erre Kecskeméten egészen 2021 nyaráig egyáltalán nem volt példa. Reménysugarat jelenthet, hogy az Izsáki út négysávúsítása kapcsán egy mérnök levélben érdeklődött Hencz Andrásnál, a látássérültek számára megfelelőek lesznek-e az elkészített tervek. A kecskeméti székhelyű egyesületnél bíznak abban, ez egy változás kezdete, és a jövőben az egyeztetések mind gyakoribbak lesznek (mindenesetre az Izsáki út egyik felújítás alatt álló gyalogos átkelőhelyénél, a Kodály Iskolánál már széles taktilis sávot építettek a burkolatba).
Hencz András hangsúlyozta: óriási vívmánynak tartja, hogy az önkormányzat beruházási osztálya támogatásával a városüzemeltetési és városfejlesztési bizottság úgy döntött, júliustól az egyesület irodájának bejáratánál, az Erkel Ferenc utcában az első parkolóállást a mozgáskorlátozottakat szállító járművek részére jelölik ki mint fenntartott várakozóhely.
Az egyesület Baján is sikert könyvelhetett el. Ott egy közterületi felújítás közben értesültek arról, hogy nem alakítanak ki vezetősávot, jelezték ezzel kapcsolatos kifogásaikat, és ekkor gyorsan módosították a terveket. Néhány középületben megvalósult már az akadálymentesítés, de maradtak megoldandó feladatok.
A magánszférához kapcsolódó létesítmények – üzletek, irodák, boltok – sem tesznek ki magukért az akadálymentesítés terén. Igaz, számukra nincs ilyen kötelezettség, és úgy tűnik, nem is tartják túl fontosnak, hogy vak és gyengénlátó embertársaink eljussanak hozzájuk.
Barátja a fehér bot
Egy sétára csatlakoztunk Tercsi Lajosné Marcsihoz és kísérőjéhez, Mészáros Jenőhöz. Marcsi hatvanéves korában lett vak, de nem hagyta, hogy szeme világának elvesztése kettétörje életét. Bár a tehetetlenség eleinte nagyon megviselte lelkileg, Ábelné Pintér Éva elemi rehabilitációs tanár segítségével megtanult az utcán önállóan, fehér bottal közlekedni. El tud menni egyedül boltba, orvoshoz és postára is. Természetesen minden útvonalat sokszor végig kellett járnia, hogy jól rögződjenek a támpontok. Ez lehet akár egy villanyoszlop vagy egy rácsos aknatető is, amelyekhez elérve már tudja, merre kell fordulnia, és tovább mennie. Egy útvonal pedig igazából rögtön kettő, hiszen ami odafelé a jobb oldalára esett, visszafelé a bal oldalon lesz, erre is figyelnie kell.
Egy ép ember számára elképzelhetetlen, látás nélkül hogyan lehet a város egyik feléből eljutni a másikra. A rengeteg tanulás mellett ehhez nagy koncentrációra és bátorságra is szükség van – és az sem árt, ha magukkal viszik a zebráknál felszerelt hangosító berendezéseket kapcsoló távirányítót.
“Nem lesz erősebb a szaglásunk, hallásunk, tapintásunk, csak jóval finomabbá válik, így sokkal jobban segít minket a tájékozódásban. Vannak sorstársak, akik nem szeretik a botot, de számomra nagyon jó barát” – mondja az idős hölgy, miközben kis pásztázás után pontosan odaáll a buszmegállóban, ahol a sofőr ki fogja nyitni az első ajtót.
Marcsinak nagyon pozitív tapasztalatai vannak az emberek empátiájáról. Előfordult, hogy érezte a bot mozgásán, nem jó irányba tart. Ilyenkor a legbiztosabb megállni, és egyhelyben maradva megszólítani valakit. Egy ilyen esetben egy férfi ment oda hozzá, és elkísérte a járdáig. Pár nap múlva körülbelül ugyanazon a helyen ismét összefutottak, és az illető már magától kérdezte Marcsit, minden rendben van-e.
Abban a boltban, ahol vásárolni szokott, a pénztáros megy vele körbe, és gyűjti össze a termékeket. Volt, hogy Marcsi nem a megszokott-megbeszélt időpontban ért oda, a pénztáros éppen nagy munkában volt, de kijött helyette a boltvezető, és ő segített telepakolni a kosarát. A buszvezetők is igyekeznek neki kedvezni; a Széchenyi téri központba érve ahhoz a kocsiálláshoz viszik, amelyik a vak hölgynek a legmegfelelőbb. Marcsi a helyi iskolákban rendszeresen tart szemléletformáló-érzékenyítő előadást, ennek során megkéri a diákokat, hogy próbáljanak meg bekötött szemmel pár métert megtenni. Úgy véli, a gyerekek rendkívül fogékonyak, jól lehet hatni rájuk.
