Sokan találgatnak mostanában. Van-e remény, hogy egyszer vége legyen ennek a rémálomnak. Annak, aminek olyan kevés köze van a demokráciához. És ha véget érhet, csak úgy megtörténhet? Könnyű átmenet lesz? Vagy vér is folyik akár?
Sokan vannak, akik már szeretnének fellélegezni, és az elmúlt éveket a kukába dobni. Hogy ne úgy kelljen élni, ahogy a vezér parancsolja. Ahogy a vezér elvárja. Ugyanakkor sokan lennének nyilván, akik pont úgy szeretnének élni, ahogy a legfőbb ember. Akinek megvan mindene, aki csak csettint, és teljesülnek kívánalmai.
Túl sok volt már a leszámolásból. A politikai ellenfelek tönkretételéből. Sokan vannak, akik talán imádkoznak, hogy most legyen vége. És kezdődjön valami más. Egy olyan korszak, amelyben nem kell rettegni, amelyben engedik a másféle véleményt. Ahol szabad lehet a sajtó, ahol nem lesz rohadék a külföldi, aki mást mer mondani az országról, mint amit annak vezetője gondol. Hogy legyen az ország végre egy olyan hely, ahol jó élni, és ahonnan ne elvágyni akarjon az ember.
Sokan vágynak már egy olyan országra, amely nem dacol a világgal, nem fegyverkezik és nem fenyeget másokat. Ahol a legfőbb emberek nem fényűznek, és ahol nem állnak vigyázzba mások, ha közelükben megjelenik a vezető. Ahol nem minden egyetlen emberen múlik. Ahol nem az a legfőbb sport, amelyet a vezér imád.
Egyelőre sok a kérdés. Még az sem biztos, hogy Kim Dzsongun nem tudja folytatni. Bár állítólag súlyosan beteg, és már egyesek a haláláról beszélnek, sem ez, sem a másik hír nem vehető biztosra. Annyi igen, hogy nem mutatkozik, és megműtötték. De ha nem tudja folytatni, mi lesz Észak-Koreában? Vége a diktatórikus rendszernek vagy megoldják, hogy folytatódhasson? Felnőtt gyermeke nincs, aki átvehetné a vezetést. Sok a kérdés arrafelé mostanában.
