Fontos hónap a január a magyar kultúrában. 1823. január 1-jén született Petőfi Sándor, és január 21-én látta meg a napvilágot Madách Imre. Egy nappal később, január 22-én tett pontot szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc a Magyar nép zivataros századaiból című költeménye végére, amelyből Erkel Ferenc zenéjével a magyarság nemzeti himnusza lett.
Ma 200 éves a Himnusz, ami előtt a katolikusok a Boldogasszony Anyánkat, a reformátusok a Tebenned bíztunk eleitől fogva vagy az evangélikusok az Erős vár a mi Istenünket énekelték. Volt idő, amikor a Rákóczi-nóta is felcsengett, ha nemzet tagjai összetartozásukat akarták kifejezni.
A Magyar Kultúra Napja végső soron a lenni vagy nem lenni kérdésével is szembesít minden magyart, amit Kosztolányi Dezső is feltett, s válaszolta is meg a Nyugatban, 1930-ban:
„Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, és jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülő, alkotó akaratnak s alázatos munkásnak”.
Minden kultúra, amely virágozni akar, művelőre kell, hogy találjon, amelyre áldozni kell, oktatni és szélesíteni azt, vonzóvá tenni, megújítani, különben elenyészik. Kultúra nélkül nem vagyunk emberek, sem magyarok, sem európaiak. Nélküle sem nem válunk nyitottá saját közösségünk és a világ dolgai iránt, ahogy nem értünk meg másokat, sem önnön magunkat.
Közösen énekelnek ma a magyarok
A magyar kultúra napján, január 22-én 17 órától az állami megemlékezés után az Országház főlépcsőjén a 200. évfordulót szimbolizálva 200 gyermek – 100 anyaországi és 100 határon túli – szavalja majd a nemzeti imádságot.
