Történelmi pillanathoz érkezett a magyar diplomácia 2021 december elején: Emmanuel Macron francia elnök 2017-es megválasztása óta először látogatott Magyarországra, méghozzá a visegrádi négyek budapesti csúcsára. Ez egyszerre jelzi a kétoldalú kapcsolatok hűvösségét és a 2022 januárjától júliusig az Európai Unió elnöki tisztét betöltő francia diplomácia közép-európai és azon túlmutató ambícióit is. Mozgásterek helyett kényszerpályán a magyar diplomácia.
Helyzetelemző vázlat.
Magyarok és franciák – évszázados szerelmek a kultúrában, vereségek a diplomáciában
Trianon óta vált egyértelművé minden magyar számára: Ady Kompországa soha nem kötött ki Nyugaton, hanem zátonyra futott az európai diplomácia tengerén. Korábbi századokban sem Rákóczinak, sem Kossuthnak, sem Deáknak, a 20. században sem Tiszának, sem Apponyi Albertnek, sem Bethlennek, sem Telekinek nem sikerült az egyébként gazdag francia-magyar kulturális, arisztokratikus és polgári üzleti és pénzügyi kapcsolatrendszerből a minimális diplomáciai hasznot sem kicsiholni a kritikus történelmi pillanatokban. Magyarok és franciák rendre a barrikád két oldalán néztek farkaszemet háborúban, békekötésekkor és immár a 2022 éveleji európai béke idején is. Ennek okai külön elemzést igényelnek, amit máskor, más helyütt érdemes megtenni.
Most maradjunk annál a ténynél, hogy 2021. december elején jelentették be: Emmanuel Macron francia köztársasági elnök részt vesz a visegrádi államok – Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia – csúcstalálkozóján. Ennek apropóját az adta, hogy 2022 január elsejétől Franciaország vette át az Európai Unió soros elnökségét, hiszen félévente mindig más EU-s ország vezeti a tagállamok szakminisztereit tömörítő Európai Unió Tanácsát; a közösség társjogalkotó szervezetét egyébként Magyarország 2011-ben elnökölte.
A 2022-es féléves francia elnökség egyik nagy kérdése és a budapesti látogatás egyik fontos témája volt a jogállamisági mechanizmus, amelyet az Európai Unió forrásainak és alapértékeinek védelmében alkalmazna a szerinte a területen renitens államok, így Magyarország és Lengyelország ellen. A Macron-látogatást megelőzően az Európai Unió Bíróságán nyilvánosságra hozták a testület főtanácsnokának véleményét a magyar és lengyel kormány által indított perben. Ez alapján a Bíróság valószínűleg visszautasítja a magyarok és a lengyelek panaszát, és nem semmisíti meg a jogállamisági mechanizmus nevű új szankciós eszközt. Úgy tűnik tehát, hogy a 2018-ban kitalált, 2020-ban elfogadott, ám eddig sohasem használt új EU-s büntetési rendszer hamarosan élesedhet, és elvi lehetősége lesz az EU intézményeinek, hogy komoly pénzeket vonjanak el a demokratikus normákat megsértő kormányoktól.
Ennek háttere. hogy a politikai stratégiáját a rossz „nacionalisták” és a jó „progresszívek” közötti harcra építő Emmanuel Macronnak nincs ellenére a keleti „illiberálisok” uniós leckéztetése, ugyanis 2017-ben a jobboldali radikális Marine Le Pen volt az ellenfele az elnökválasztás második fordulójában. Erre idén tavasszal is komoly esély nyílik.
Így pedig indokolt az „európai menyemnek mondom, hogy francia lányom is értse” modellje, azaz a külhoni illiberalizmus ostorozása szavazatszerzési céllal. Merthogy – bármennyire is fáj ez nekünk – Magyarország Franciaországban is belpolitikai üggyé vált. Magyarország számára pedig az egész világ belügyi és honvédelmi terep.
Kölcsönösen elrettentő példaként. Trianon messze van már, de a diplomáciai vákuum az ország körül hasonló. Macron megbeszélést folytatott az ellenzék miniszterelnök-jelöltjével és az ellenzéki koalíció vezetőivel is.
Sajtótájékoztatóján természetesen nem foglalt állást a magyar választási reményeket és esélyeket illetően, de egyértelműnek látszik: a labda az ellenzéknél – is – pattog, gólt velük szeretne lőni a francia elnök az európai kapuba. Várjuk a fejleményeket.
Macron jövője és a jövő Európája
A francia elnökökre mindig is jellemző volt az európai és a globális stratégiai dominancia (legalábbis látszatának) kialakítása. Macron, most, miután tizenhat évig a nemrég leköszönt Angela Merkel szívós aprómunkával kiépítette a német dominanciát az EU-ban, a kancellár távozásával keletkező űrt láthatóan saját ötleteivel töltené ki.
A franciák meglebegtették már, hogy elszakítanák az atlanti köldökzsinórt és önálló európai hadsereget szeretnének és azt is, hogy mostantól vége a németek ihlette uniós pénzügyi fegyelemnek. Elnökük szerint zöldenergia lesz az atom (ebben egyébként Orbánnal egy követ fújnak).
Macron villámlátogatása ezek mellett jelképezte azt az erőfeszítést is, amellyel Franciaország Közép-Európában ellensúlyozni szeretné a német befolyást. Érdemes észben tartani, hogy sokak szerint az EU eredetileg a francia öntudatra és a német bűntudatra épült. A második világháború utáni újjáépítés után a mindenkori nyugatnémet politikai elitek hallgatólagosan elfogadták a francia vezető szerepet, örömmel vállaltak jelentős részt az európai integrációban (és annak pénzelésében) – cserébe a civilizált országok közé való visszafogadásukért.
Most vajon eljött a franciák ideje? Merkel távozásával Macron maradt a nagy tagállamok közötti rangidős vezető és ő élni is akar a lehetőséggel. Tizenhat év kereszténydemokrata uralom után eltart egy ideig, míg az új, szocdem-zöld-liberális berlini kormány kiismeri magát az uniós terepen. Addig Macron átkaroló hadműveletekkel teremtene kész helyzetet és érvényesítené a francia szempontokat. Ezek Párizs meggyőződése szerint persze egybeesnek az összeurópai érdekekkel.
A mindenkori francia államvezetés folyamatosan panaszkodott, hogy a szabályokhoz makacsul ragaszkodó Berlin miatt nem lehet kicsit feljebb csavarni az adósságot, hogy a pluszforrásokat befektetve serkentsék a gazdasági növekedést. A koronavírus-járvány azonban új helyzetet teremtett. Tavaly márciusban az uniós pénzügyminiszterek elfogadták a Bizottság javaslatát arról, hogy a rendkívüli helyzet miatt a kormányok immár nem kötelesek tartani magukat a meghatározott költségvetési követelményekhez. Azaz a tagállamok, köztük Magyarország, most semmilyen uniós szabályt nem sért az eladósodással.
Macron elnök és a francia uniós elnökség (vele együtt számos, főleg déli tagállam, például Olaszország) célja, hogy ne lépjünk még egyszer a német pénzügyi fegyelem gátjai közé szorított folyóba. Párizs fellélegzett, amikor a német koalíciós szerződés elkötelezte magát egy nagy európai beruházási program mellett, amelynek céljai az európai digitalizáció javítása, egy nagy közös vasúti hálózat kialakítása, a megújuló energiaforrásokba való befektetés és a kutatás-fejlesztés ösztönzése.
„Ugyan a nagy európai beruházások növelik az eladósodottságot, hiszen megvalósításukhoz hiteleket kell felvenni, de ez a politika valójában Németország érdekét is szolgálja. Szomszédunk infrastruktúrája és digitalizációja például számos nyugati- és közép-európai államtól is elmarad. Az új német kormány ebből a szempontból sokkal nyitottabbnak látszik, mint elődje” – értelmezte a koalíciós szerződést a decemberi Válasz Online-nak Jean-Dominique Giuliani, az uniós kérdésekre szakosodott párizsi Robert Schuman Alapítvány elnöke.
Más területeken azonban nincs ilyen német engedékenység. Miközben például Franciaország szeretné, ha az Európai Unió az atomenergiát is környezetkímélő energiaforrásként ismerné el, a zöldpárti ortodoxia nyomására erről Berlin hallani sem akar. Sőt, koalíciós szerződés szerint szomszédainál is el akarja érni, hogy a német határ közelében található erőműveiket zárják be. Franciaország ezzel olyannyira nem ért egyet, hogy technológiáját éppen exportálni szeretné. Az erősen szénfüggő Lengyelországgal folytat tárgyalásokat egy új atomerőmű építéséről.
Hosszútávon a legkomolyabb nézeteltérés nemcsak Németországgal, hanem más uniós tagállamokkal az Emmanuel Macron által már 2017-es megválasztása óta emlegetett „stratégiai autonómia” ügyében van.
Ahogy az már az Európai Unióban szokás, mindenki addig támogat egy fogalmat, amíg a többiek is a számára hasznos értelmezést vallják.
Persze amikor az uniós védelmi politika területén esik szó a „stratégiai autonómiáról”, akkor sokan a francia kifejezést Amerikáról való leválásnak fordítják. Az atlanti védőernyőt mindennél fontosabbnak tartó német CDU-s, lengyel vagy balti politikusok úgy gondolják, Macron retorikai ködfüggöny mögé rejtve azt folytatná, amit Charles de Gaulle 1966-ban elkezdett.
A gyanakvóbbak (németek és britek az élen) úgy vélik: az Egyesült Királyság távozása után az egyedüli ütőképes (és Európán kívüli aktivitásra önállóan alkalmas) haderővel rendelkező uniós tagállamként Franciaország saját vezetésével szervezné meg az EU önvédelmét. A fegyverzetfejlesztés, a kibervédelem, az űrhadviselési kapacitások vagy a drónok területén van értelme a közös európai munkának. Az európai szolidaritás jegyében a tagállamok hangsúlyosabban vehetnének részt az egész EU számára fontos biztonsági műveletekben. Egy példa erre: az orosz inváziótól tartó Észtországban számos uniós állam, így Franciaország katonái állomásoznak. „Cserébe” az apró balti állam katonákat küldött az afrikai Száhel-övezetben a muszlim dzsihadisták ellen küzdő francia misszióba. A hazai közvélemény nem figyelt föl rá, de hamarosan a magyarok is háborúba mennek. Novemberben szavazta meg az Országgyűlés, hogy Maliba és Nigerbe kommandósokat vezénylünk, azaz magyar honvédek francia parancsnokság alatt harcolnak majd a közös ellenség ellen. Ha ezt Clemenceau megérhette volna!
„Szobrot kellene állítani Donald Trumpnak, az EU megmentőjének. Tevékenységének köszönhetően az európaiak ráébredtek saját kiszolgáltatottságukra” – mondta nemrég Bernard Guetta, Emmanual Macron pártjának (LREM) európai parlamenti képviselője.
Ehhez hozzátehetjük azonnal: Orbán Viktornak is nagy érdemei lesznek abban, ha a magyarok és az európaiak végre ismét hatékonyan elindulnak az európai integráció mélyítése felé – akár francia, akár német vezetéssel.
Igény – ahogy mondani szokás – lenne rá.
Köszönjük a cikket Z.Z.-nek.
Hasonló írásokért keresse fel a Nagyvilágban rovatunkat ide kattintva.
