Az idei Múzeumok Éjszakája nem csak az elárasztott intézményektől és a főtéri bazároktól volt ennyire sűrű. Június 24-én még rövidfilmeket ünnepeltünk a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon. Egészen addig, amíg nem keveredett a múlt parázzsal és a test ünnepével. Egy analóg trükk pedig a Szépművészeti Múzeumba nyitott utat.
Buda Anna Flóra előző nap látott animációs filmje még mindig hatással volt rám. Nem sikerült kihevernem a 27 utáni kozmikus magányt, és a KAFF tovább halmozta a valóságszagú élményeket. A Múzeumok Éjszakáját több nap filmelemző kocsmázás előzte meg. Szombat délutánra elfáradtunk a barátaimmal a nyomasztóan ismerős világok ábrázolásaiban és saját életünkben.
Aznap épp Csutorás Márton diákfilmjén háborogtunk (Kigyógyulva), ahol egy disztópikus – vagy nem is olyan idegen – társadalomban betegségként kezelik a homoszexualitást. A kollektív értékrendért csak jobban aggódtunk a Hírös Agóra pop-up tárlatába nyomuló sörpadok láttán. Főtéri ételes bódék nótás válogatása kísérte a Kirakat Galéria utcaképbe helyezett műtárgyait. Kevesen merengtek Molnár Péter alázatos írásnesze, Gaál Milica élénkszín csendélete, vagy Ulrich Gábor arctalansága előtt.
Fekete-fehér utcai fotók közé, az egykori ortodox zsinagógába szerveztünk találkozót a többiekkel. A Fotográfiai Múzeumban Szabó Judit érzékeny, hétköznapi jelenetei alatt kiértékeltük a KAFF nyerteseit, és bemutatkozások, megvallott félelmek és ölelések tanúi lettek az épület festett vadállatai.
Az elmúlt napok vizuális ingereiben és söröspoharaiban tényleg elfáradtunk, ezért a belvárosi zajok elől egy társasház belső udvarában bújtunk meg. A csendből, ami végre segített feldolgozni az eddig látott kortárs anyagot, meghatva álltam Michelangelo szobrai előtt. Hiába a volt TEKA kópiái, a szellemi gazgagságról tanúskodó gipsztestek csendre intették saját szorongó testünket a modern élet feszültségében.
Amikor rájöttünk, hogy nincs mivel felvágni a pizzát, egyiptomi bronzkést akartunk szerezni az éjszaka is nyitva maradt adományboltban, sikertelenül. Egy idősebb férfi a söre mellett segített nekünk rendszerváltás előtti magyar relikviákat elemezni, és találtam egy analóg képnézegetőt. Vettem mellé pár idegen családról készült felvételt, és alig vártam, hogy közelebbről láthassam a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét analóg filmen.
Egy padkában sem buktam fel a Nemzetközi Kerámia Stúdió felé, pedig egész úton az előhívott képeket figyeltem a kis eszközzel. Szívesen megálltam volna, átérezni a Levelet olvasó lány (Pieter de Hooch) nyugalmát a festett jelenetben, de az eleven, parázsló föld látványa kárpótolt a raku foglalkozáson.
Archaikus alkotásokat kísérő hiedelmek kaptak teret a Stúdió kiállításán. Kemenceszellemeket láttunk, akik valamikor az agyagtárgyak lelkét szimbolizálták. A letisztult, szinte szakrális közegben valóban megszólaltak. Animizmus nélkül a komolyságát vesztett hagyomány inkább művészi játék, ami az alkotói egyéniségekről mesél, de így is elképzeltük a formákat a tűzben.
Az estét lángokkal zártuk az utolsó zsíroskenyér feletti harc után. A tűz, ami annyi mindent formál, Szent Iván éjjelén közösséget teremtett egy kis időre.
Videó: Szűcs Zoltán
Aki magára vagy a rokonára ismert a talált filmen, annak örömmel visszajuttatjuk a képeket.