Október 14-én, hétfőn fejezték be Kecskeméten a Kaszap és Sárkány utca sarkán álló, vélhetően több mint kétszáz éves, jellegzetes sárga ház elbontását. Az egykor feltehetően nemesi család által építtetett, hosszú ideje már lakatlan, leromlott állagú épület nem élvezett védettséget. A tulajdonos – elmondása szerint – egy földszintes polgári házat kíván építeni a helyén. A házat nyáron még bejárhattuk a padlástól a pincéig Bezsenyi Ádámmal, a Katona József Múzeum történész-muzeológus munkatársával.
Hétfőn értesültünk róla, hogy múlt pénteken elkezdődött az Óvónőképzővel – a Károli Gáspár Református Egyetem Kecskeméti Tagozatával – szemközti ikonikus ház elbontása. A helyszínen még láttuk pár fal kidöntését és ahogy a törmelék gyorsan platóra kerül.
Mint korábban megírtuk, az épület nem élvezett védettséget, ezért a tulajdonos szabadon dönthetett sorsáról – így megsemmisítéséről is. Találkoztunk vele a helyszínen, nyilatkozni nem kívánt, annyit elárult, hogy a ház menthetetlen volt. Tervei szerint egy földszintes polgári házat kíván a helyén építtetni.
Azt is megtudtuk, hogy a szomszédos ház teljesen rá volt építve a most elbontott épületre, nem is volt külön válaszfala. A bontás után így ez a ház oldalról nyitott marad, de az építkező ígérte, hogy gyorsan felhúznak egy falat. Ezt megelőzően viszont fel kell tölteni a korábbi ház pincéjét.
A házról júliusban részletesen írtunk. A tulajdonos ugyanis lehetőséget adott Bezsenyi Ádámnak, a Katona József Múzeum történész-muzeológus szakemberének, hogy alaposan felmérje az épületet és a berendezését, valamint hogy a kulturális örökséget képviselő értékes tárgyakat az intézmény elszállítsa, és megmentse az utókornak. A KecsUP munkatársai elkísérhették a muzeológust a házban tett utolsó látogatására.
A ház története
A házat valószínűleg a Bodacz család építtethette. Ez a család Fehér megyéből települt Kecskemétre, a családfőnek, Bodacz Andrásnak 1791-ben hirdették ki a nemességét az akkori Pest vármegyében. 1833-ban egyik fiának, Sámuelnek az özvegye volt bejegyezve tulajdonosként – tudtuk meg Bezsenyi Ádámtól.
A muzeológus szerint a ház legalább kétszáz éves volt, de az sem zárható ki, hogy körülbelül egyidős a Bánó-ház (ma Naiv Művészek Múzeuma) későbbi részeivel, amelyeket Nemes Bálthelei Bánó János építtetett 1809-ben. Erre utal az ablakok kialakítása – hasonló jellegű ablakok láthatók egy Munkácsy utcai házon, amely a kerámiastúdió része. A XIX. században ez számíthatott az átlagos nemesi lakóháznak a városban.
Az épület az 1886-os utcajegyzék szerint egy Nyírádi Zsigmond nevű tímármesteré volt. A muzeológusnak az utolsó előtti tulajdonos, Zilahi Kálmán is igazolta ezt, a családi legendáriumukban ugyanis fennmaradt az emléke, hogy a porta egy tímáré volt. A Zilahi család eredeti lakóháza egyébként éppen a tanítóképző helyén állt, ám az oktatási épület kivitelezése miatt 1928-ban elkezdődtek a kisajátítások, és akkor költözniük kellett. Éppen a közeli sarokházat vették meg.
Az épület Bezsenyi Ádám szerint körülbelül a múlt század nyolcvanas éveitől áll üresen, azóta nem volt karbantartva sem, ami nagyban hozzájárulhatott állapotának drámai leromlásához.
Az alapját a környék pusztáin fejtett és Kecskemétre szállított réti mészkő adta. Ez nem igazán faragható, mert lyukacsos, ezért hívják darázskőnek is – így építőkövek készítésére kevésbé volt alkalmas. A falazat alsó részén és a pincében nyáron még fellelhetők voltak a falakba épített darázskő hatalmas darabjai. A nagy tömbök közötti hézagokat téglával pótolták ki, mint ahogy a falak felső része is részben téglából, de főleg a legolcsóbb építőanyagból, vályogból készült. A XIX. században ezt használták a legszélesebb körben, még a vagyonos családok házainál is. A házhoz talán valamikor az 1890-es években hozzátoldottak egy részt, annak a falazata már tisztán csak tégla volt.
Bezsenyi Ádám júliusban azt is elmondta: amikor 2008-ban felállították azt a katasztert, amelyben a város helyi védett épületei vannak nyilvántartva, akkor ebből érdekes módon kimaradtak a népi építészeti házak, noha azok Kecskemét legkorábbi fennmaradt lakóépületei. Hogy ennek a csaknem másfél évtizeddel ezelőtti döntésnek mi lehetett az oka, arról ő nem rendelkezett pontos információkkal, de feltételezése szerint a muzeológusokat, néprajzkutatókat nemigen vontak be ennek meghozatalába. Egyetlen népi iparművészeti ház áll csak helyi védettség alatt: a Mária utca kanyarjában álló, amely már az 1953-as műemléki kataszterben is helyet kapott műemlék jellegű épületként.
Hozzátette: szerencsére a tulajdonos hozzáállása példaértékű volt, hiszen biztosította számára a ház berendezési tárgyainak a felmérését, és a kulturális örökséget képviselő értékek elszállítását. Ez nem lett volna egyébként kötelessége, de mindenben együttműködött a múzeum munkatársaival. Pozitív előrelépés, hogy az intézményt nemrég már bevonták a helyi építési szabályzat tervezésebe, és tehettek javaslatokat a védettség alá vonás kérdésében.
A múzeum munkatársai a házban találtak érdekes darabokat, például egy trágyahordó talicskát és egyéb szerszámokat. De vittek el ágyakat, asztalokat, folyóiratokat, Bezsenyi Ádám pedig kiszerelt több eredeti, illetve a XIX. század végén beépített ablakot és ajtót. A legkorábbi ajtó egyidős lehetett a házzal, míves indás zsanér tartotta. A tornácnak szépen faragott díszes kerítése volt, a jobb állapotban lévő lécek közül is eltettek néhányat. Összesen két utánfutónyi tárgyat vittek a Népi Iparművészeti Gyűjteménybe, terveik szerint ezek később egy kiállítás darabjaiként vagy enteriőrként láthatók lesznek.
