Nem tervez intézményi összevonásokat, vezetőcseréket, viszont változtatna az önkormányzat kommunikációján Bán János, a Kecskeméti Médiacentrum és az M5 tévécsatorna korábbi vezetője, neves regényíró, akit nemrég választottak kulturális alpolgármesterré és hagyta ott a feladatért a Kecskeméti Rajzfilmstúdiót. A napokban közel másfél órát beszélgettünk vele, kitértünk feladataira, terveire, elmondta véleményét a KecsUP-ról és az önkormányzati sajtóról, arról, hogy veszélyezteti-e a KecsUP hazánk szuverenitását, hogy mit gondol a globalizmusról és a nacionalizmusról, Orbán Balázs hírhedt kijelentéséről, beszélt az írásról, a Hunyadi-regényekből készült tévésorozatról, az orosz-ukrán háborúról, Magyar Péterről és a Tisza-pártról, és válaszolt az általa ittasan okozott közúti balesetre vonatkozó kérdésre is. Nagyinterjú, igen hosszú, de mindenképpen érdemes elolvasni.
– Nemrég főállású külsős alpolgármester lett, a posztra Szemereyné Pataki polgármester javasolta. A kultúrával, kommunikációval, idegenforgalommal, városmarketinggel, Kecskemét imázsépítésével kapcsolatos feladatokat kapta meg. Hogyan zajlott le a felkérése, mivel győzte meg a polgármester, hogy vállalja el a pozíciót?
– Mint derült égből a villámcsapás, úgy jött a megkeresés. Néhány hónappal korábban kezdtem el dolgozni a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban, igyekeztem átvenni Mikulás Ferenctől az ügyvezetői feladatokat. Nagy örömmel vágtam bele, hiszen gyerekkoromtól ismertem és szerettem ezt a műhelyt és általában a magyar animációt. Emiatt komoly dilemmába kerültem. Másrészt újságíróként, krónikásként tulajdonképpen a rendszerváltás időszakától figyelemmel kísérem a várospolitikát, úgyhogy igen jól ismerem a működését, a szereplőit, és értelmiségiként mindig is érdekelt – bár őszintén megmondom, soha fel sem merült bennem, hogy tevékeny részese legyek. Helyi alkotókkal, művészekkel persze nagyon sokszor beszélgettünk arról, hogy mit lehetne, mit kellene másképp csinálni, mire jut kevés figyelem. Úgy vélem, jól ismerem az örömeiket és a problémáikat is. Megtisztelőnek tartottam a felkérést, hiszen így lehetőséget kaptam arra, hogy az elképzeléseimet megvalósítsam. Kértem kis gondolkodási időt, de aztán úgy döntöttem, elvállalom a feladatot.
– Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat volt, vagy volt egy „köszönöm, de nem” opció is?
– Természetesen volt ilyen lehetőség. Anyagilag nem szorultam rá, sőt, némi áldozatot jelent, mert ennek a megtisztelő megbízásnak az elfogadásával több munkáról le kellett mondanom. A Kecskemétfilm Kft. vezetéséről összeférhetetlenség miatt, mert a cégben az önkormányzatnak is tulajdonrésze van, más feladataimról pedig időhiány miatt, mert az alpolgármesteri teendők miatt nem jutott volna rájuk elegendő energia. A Hitel Kiadónál felhagytam főszerkesztői munkámmal, az M5 csatornánál öt év után a Fülszöveg című irodalmi beszélgetős műsorommal. Már nem tanítok az SZFE-n sem. Csak az írást folytatom, de azzal soha nem is tudnék felhagyni, ez jelenti számomra a legfőbb kikapcsolódást.
– Még úgy is visszalépés az alpolgármesterség anyagilag, hogy – mint arról beszámoltunk – jelentősen emelkedhet a polgármesterek és alpolgármesterek illetménye, ha elfogadják Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter javaslatát?
– Nem tudom, ez pontosan mekkora növekedést jelentene. De nem a pénz miatt választottam ezt a tisztséget, hanem mert úgy gondoltam, tudok néhány területen változást hozni, főképp azokon, melyekben a polgármester asszony számít a közreműködésemre. Remélem, hogy az új pozícióból tudom segíteni a rajzfilmstúdiót is, mert Kecskemét nagyon fontos értékének tartom, és a már bejelentett Magyar Animáció Háza létrehozása a városnak is rengeteget jelentene.
– A KTV-nek nemrég adott interjúban elismerte, hogy az alpolgármesterség politikai feladat is. Mint egykori újságírót ez nem zavarja?
– Ha ez disszonanciát okozna, visszatartó erőt képviselne, akkor ma egyetlen értelmiségi és újságíró sem vállalhatna el semmilyen közéleti megbízást, akármilyen kormány van hatalmon, hiszen a „másik oldalnak” úgysem lenne elfogadható. Ha hiszünk magunkban, és hiszünk abban, hogy egy adott szakterületen normális hozzáállással tudunk valamilyen pozitív irányú változást hozni, akkor abba bele kell állni és segíteni kell. Aki ismer, tudja, hogy van egy értékrendem, és ez nem változott, mióta az eszemet tudom. Az újságírói szemszögre kitérve pedig azt kell mondanom, hogy noha én is a BBC alapelvei mentén tanultam a szakmát, mára nem nagyon tudok elfogulatlan médiáról, a világ legnagyobb részén értékrendek mellett működik a sajtó. Az általunk oly sokáig nagyra becsült és csodált nyugat-európai sajtóban sem látom érvényesülni a megtanult szakmai alapelveket.
– A 2026-os országgyűlési választás kampánya jövőre már intenzíven beindul, bár úgy is fogalmazhatunk, hogy a permanens kampányok idejét éljük: ebben aktív szerepet vállal majd?
– Kecskemét városában több alpolgármester dolgozik. Az én fő területem a kultúra, ami persze – jól tudjuk – részben átpolitizált, ettől függetlenül nagyon remélem, hogy létezik olyan minimális közös érték a kultúrában, amelynél nem célszerű, hogy a politikai szempontok érvényesüljenek. Aki ismer, pontosan tudja, hogy a nemzeti értékeket valló, alapvetően konzervatív értékrendem van, ámbár hozzáteszem, hogy a kecskeméti jobboldaliságnak mindig volt egy nemzeti-liberális vonulata is, amelynek nagyon sok értékét látni a múltban, és talán megtalálható a jelenben is. Szerintem a Fideszen belül sem mindenki egyforma, ahogy a baloldalon sem. Az értékrendemhez mindig tartani fogom magam, és biztosan lesznek konkrét politikai ügyek, amelyekben el fogom mondani a véleményemet. De ne felejtsük el azt sem, hogy annak komoly hagyománya van a magyar irodalomban, hogy egy író elköteleződik egy politikai oldal mellett, és igyekszik a rá jellemző mentalitással, a lehető legtisztességesebben képviselni azt. Említhetném Jókai Mórt, Herczeg Ferencet, vagy akár a közelmúltból Görgey Gábort vagy Kukorelly Endrét. Még egy dolgot hozzátennék: én nagyon hiszek a kecskeméti lokálpatriotizmusban. Az teljesen normális, ha nem ugyanazt gondoljuk a világról – de minket, akik ebben a városban élünk, sokkal több dolog köt össze annál, mint amiről a napi, rengeteg energiát felemésztő politikai adok-kapok, a közéletben megmutatkozó ellenszenv, néha gyűlölet szól. Hiszen találkozhatunk az utcán, a strandon, itt járnak a gyerekek iskolába, és valószínűleg ugyanúgy a Köztemetőben fognak minket eltemetni, ahova most kijárunk koszorúzni, szeretteinkre emlékezni. Tönkre lehet tenni kapcsolatokat napi aktuálpolitikai dolgok miatt, bele lehet egymást kényszeríteni a lövészárkokba, eljátszhatjuk mások háborúját, de másnap akkor is szembe fogunk egymással menni az utcán, és remélhetőleg köszönni fogunk egymásnak. Az elmúlt fél évben rengeteg régi tanácsi jegyzőkönyvet olvastam, és lenyűgöz az a bölcsesség és pragmatizmus, ahogy parasztpolgári őseink kezelték a dolgaikat. Biztos, hogy sokan utálták egymást az akkori képviselő-testületekben is, de ennek ellenére tudtak közösen dolgozni a városért.
– Ha már testület: az alakuló közgyűlés testület 18 igen, 2 nem és 1 tartózkodás mellett választotta meg. Fájt a két nem szavazat?
– Nem.
– Tudja, hogy kitől kapta?
– Nem. De nem is érdekel.
– A polgármester programbeszédében a kultúráról egy számunkra elég homályos és nehezen értelmezhető mondat hangzott el: Szemereyné Pataki Klaudia szerint ezen a területen „nagyon sok kihívás előtt állunk, és nagyon sok egységes döntésnek kell születnie a következő években annak érdekében, hogy harmonikus városi élethez járuljon hozzá Kecskemét kulturális élete”. Tulajdonképpen mit jelenthet ez? Milyen jelentőséget tulajdonít a városvezetés a kultúrának? Előtérbe kerül azáltal, hogy egy író lett alpolgármester?
– Azért is örültem a felkérésnek, mert a polgármester is azt érzékelte – és erről őszintén beszéltünk -, hogy ez a terület több, vagy másfajta figyelmet érdemel. Talán abban is bízik – ahogy én is -, hogy nem politikusként, hanem alkotó emberként, íróként jobban szót tudok érteni a kultúra képviselőivel. Hiszen tudom, hogy milyen problémákkal küszködnek, ismerem az előzményeket, és nemcsak politikai szemszögből nézem ezeket az ügyeket. Nagyon szeretném, ha élénkülne a város kulturális pezsgése. Az 1970-es években alakult ki egy olyan intézményrendszer, amelyre szerintem büszkék lehetünk, de az elmúlt évtizedekben ez a struktúra kicsit megtépázódott.
– Miért?
– Intézményeket vontak össze, sokszor gazdasági kényszerűségből, logikus és racionális döntések mentén, de valahogy a legtöbb esetben az lett a vége, hogy mintha egy kicsit elvesztettünk volna az értékekből. De két dolgot rögtön tegyünk hozzá. Örököltünk egy gondolkodásmódot, miszerint a városnak el kell tartania a kultúráját. A képzőművészek, alkotók érthetően arra vágynak, hogy legyen méltó kiállítási helyük. De ha összeadnánk a kultúra területén jelentkező, jogosnak tűnő igényeket, akkor hatalmas összeg jönne ki. És itt jön a kérdés, hogy mire jusson városi közpénz, mit támogassunk a keretből, ami pedig véges. Az általunk sok évtizeden át mintának tekintett nyugat-európai közéletben nem mindent a helyi önkormányzat fizet. Sajnos nálunk még nem igazán alakult ki olyan mecénási réteg és gondolkodás, amely a kultúrát felkarolná. Emellett örököltünk egy sok-sok évvel ezelőtt kialakított intézményrendszert, amelynek alapvetően a városban élő emberek érdekeit kell szolgálnia, de akad rajta javítanivaló bőven. Annak idején a megyei jogú városok önkormányzatai által működtetett színházak fele-fele arányban működtek állami és önkormányzati támogatásból. Igen ám, de az állami támogatás hosszú évek óta nem változik, ami azt jelenti, hogy ma már több mint 60 százalékát az önkormányzat finanszírozza például a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház költségvetésének. És ez általában is igaz, a helyi önkormányzatoknak sokkal mélyebben a zsebükbe kell nyúlni, hiszen a költségek emelkednek.
– Várhatóak további átszervezések, esetleg összevonások?
– Nem, semmilyen összevonás nincs tervben. Körülbelül másfél hónapja vagyok itt, az első és legfontosabb feladatnak azt tekintem, hogy belülről is megismerjem az összes részletét az intézmények működésének, hiszen újságíróként ugyan kapcsolatban voltam velük, de ez a tudás most más szemszögből is kiegészítendő, frissítendő.
– Intézményvezetői cserékben gondolkodik-e?
– Nincs ilyen tervem. Értelemszerűen mindenkinek a munkájával kell bizonyítania, de úgy vélem, az intézményeink élén kiváló szakemberek dolgoznak. Hozzáteszem, nem volt időm minden szervezet munkáját közelebbről megismerni, de úgy gondolom, hogy legjelesebb intézményeink kiemelkedően jól működnek.
– Hogyan haladnak az egyeztetések, egyáltalán miként fogadják az intézményvezetők? Úgy tudom, hogy egyikőjük vágyott erre az alpolgármesteri pozícióra.
– Úgy érzem, hogy jól fogadnak, nem volt egyetlen kedvezőtlen tapasztalatom sem. Nyilván nem látok senkinek a fejébe, de minden intézményvezető és partner részéről eddig maximálisan pozitív hozzáállást tapasztaltam. Volt, aki kimondottan fontosnak tartotta kiemelni, hogy őszintén el tudja mondani a problémáit, akár a megoldandó feladatok részleteit – éppen azért, mert nem politikus vagy bürokrata vagyok, hanem magam is alkotó ember, aki – legalábbis remélem – jobban meg tudja érteni a kultúrához kapcsolódó ügyeket.
– Ha nem is részletekbe menően, de mit tervez kulturális területen?
– Kecskemétnek kiváló intézményei vannak, a színháztól kezdve a Hírös Agórán át a világhírű rajzfilmstúdióig. Nagyon szeretném erősíteni az együttműködésüket és az együtt gondolkodásukat az egész várost érintő nagy programokban. Hiszek abban, hogy az erők összeadásával más magasságokba lehet emelni a meglévő energiákat is. A kulturális ügyekért felelős alpolgármesternek az is a feladata, hogy az intézmények működését a város érdekében igyekezzen minél jobban összehangolni.
– Ugyancsak a KTV-nek adott interjúban említette, hogy nagyon szeretne nyitni a város értelmisége felé, meghallgatni az elképzeléseiket. Milyen formában tervezi ezt?
– Ez az egyik legfontosabb a mostani időszakban. Szervezett formában képzelem el, nem úgy, hogy kávézás közben valaki elmondja, hogy mi nyomja a szívét. Néhány évvel ezelőtt Mikulás Ferenc keresett meg azzal, hogy volna-e kedvem részt venni egy nem hivatalos kulturális tanácsadói kör munkájában, amely segítő szándékkal javaslatokat fogalmaz meg, ötleteket ad a városvezetésnek. Említett néhány nevet, egytől egyig elismerésre méltó és köztiszteletben álló, a kultúra különböző területén alkotó emberek voltak. Ez a remek kezdeményezés aztán valamiért abbamaradt, de az ötlet azóta is sokszor az eszembe jutott. Hiszen saját tapasztalatomból is tudom, művészekkel beszélgetve nagyon sokszor merülnek fel hasznosítható, de minimum megfontolásra méltó ötletek. Szolnokon tíz évig dolgoztam, tudom, az ottaniak közül sokan szinte mennyországként tekintenek Kecskemétre, de a kultúra egyes területeinek megbecsülése terén mi is tanulhatunk tőlük. Nem egy állandó klubra gondolok, hanem időről-időre megvalósuló beszélgetésekre Kecskemét alkotói, értelmiségi polgárai között, melynek keretében elmondhatom, hogy min dolgozik a városvezetés, milyen kihívások előtt állunk a kulturális intézményrendszerünk megtartásában vagy fejlesztésében, a résztvevők pedig el tudják mondani ötleteiket, elképzeléseiket, észrevételeiket. Nagyon fontosnak tartom, hogy az értelmiségi körhöz tartozók ne érezzék azt, hogy a fejük fölött hozzák meg a döntéseket. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan kérdés is napirendre kerül majd, amire nem lesz azonnal megoldás, de ami felvállalható, finanszírozható, vagy ami csak szervezési kérdés, azokban nagy örömmel segítünk. Szeretném, ha nem válna látszattá ennek a tanácsadó körnek a tevékenysége. Erre a tervezett résztvevők köre is garanciát jelent. Művészeket, kultúra terén dolgozó szakembereket hívok meg, akiket nem a politikai háttér érdekel, hanem hogy a város kulturális értékei ne erodálódjanak, hanem maradjanak meg a következő nemzedékeknek.
– Az önkormányzat kommunikációján tervez-e változtatni? Például eljöhet az idő, hogy a KecsUP választ kapjon a kérdéseire, megkereséseire?
– Szeretném, ha új szakasz kezdődne, amikor esélyt adunk annak, hogy ez jobban működjön. Mint minden elmérgesedő konfliktusnak, ennek is vannak okai, gyanítom, mind a két fél részéről vannak olyan múltbéli valós és vélt sérelmek, tapasztalatok, melyeket nagyon nehéz félretenni, de a magam részéről látok lehetőséget a továbblépésre, a helyzet javítására. Természetesen ha bármelyik fél ezzel visszaél, az azoknak a várakozásait fogja igazolni, akik nem így látják a helyzetet. De a már említett lokálpatrióta gondolkodásból – több minden van, ami összetart minket, mint ami elválaszt – egyenesen következik, hogy próbálok javítani a dolgon.
– A nyitottság bennünk is megvan, ezért is kívántunk élni az interjú lehetőségével. Hozzáteszem, amikor az önkormányzathoz, intézményekhez, városi cégekhez kapcsolódó téma jön elő, mindig megkeressük, elküldjük kérdéseinket a hivatalnak vagy az adott intézménynek. Számos alkalommal kértünk interjút, nyilatkozatot kormánypárti képviselőktől és a polgármestertől is, de nem kaptunk, a polgármester még írásban sem kívánt válaszolni a megküldött kérdésekre.
– Ahogy mondtam, sok sérelem halmozódott fel. Hadd mondjak egy példát, és bocsánat, nagyon szerénytelenül egy személyes példát. Én itt élek Kecskeméten, mióta megszülettem. A KecsUP akkor jött létre, amikor itt dolgoztam a Médiacentrumban, de néhány héttel ezelőttig soha egyetlen olyan írás, cikk nem jelent meg, hogy van a városban ez az író, akinek több százezer példányban fogynak a regényei, és hogy nemzetközi filmsorozat készült a köteteiből. Pedig szerintem ez nem rossz dolog.
– Egyetértek.
– De tudnék hasonló példákat hozni. Általam nagyra becsült, abszolút liberális gondolkodó emberek is jelezték, hogy nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha csak negatívumokat írunk meg.
– Kritikai alapállásunkat tartva, amely szerintünk az újságírás lényegét adja, jóideje bővítettük témáink körét, kiemelten figyelünk a civil megmozdulásokra, programokra, és számos pozitív hírről, kezdeményezésről is beszámolunk.
– Igen, és ez az egyik oka annak, hogy most itt ülünk. Az a minimum, hogy próbáljuk meg. Nagyon szeretném, ha tudnánk változtatni a helyzeten, mert ami most van, az fölösleges és kontraproduktív. Ráadásul fenntartja a véleménybuborékokat, amelyekben élünk, ez viszont már veszélyes is, hiszen csak félinformációkat kapnak azok, akiket tájékoztatnunk kellene. Így baráti, családi körben, ismerősök között hitvitákká fajulnak a közéleti beszélgetések. Ha mi ketten most létrehoznánk egy minőségű hetilapot, amelyben mindkét oldalról megírnánk a pozitív és negatív híreket, akkor tartok tőle, hogy felkopna az állunk, mert nincs valódi tömegigény a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.
– Veszélyezteti-e KecsUP Magyarország szuverenitását?
– Nem gondolnám, hogy veszélyezteti. Baj lenne, ha egyetlen médium is tudná. Azt viszont gondolom, hogy ugyanúgy nem független, mint ahogy egyesek szerint az önkormányzati média nem az. A KecsUP is egy adott értékrend, gondolkodásmód mentén működik. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, másrészt meg kell próbálni nem minden mondatban, tettben az ellenségeset látni. Különben tovább mélyülnek a konfliktusok. Sok minden alakulhat, változhat az ember élete során, de meg kellene próbálnunk a jó szándékot feltételezni a másikról. Ha sikerül, mind nyerünk vele. Ha nem, marad minden úgy, ahogy volt.
– A Kecskeméti Médiacentrum vezetőjeként 2020-ig dolgozott. Ellenzéki politikusok szerint a 2018-as országgyűlési választás még rendben volt, de 2019-es önkormányzati választás kampányában már nagyon egyoldalúan, teljesen a Fidesz-KDNP irányába húzva tájékoztatott a hiros.hu és a Kecskeméti Televízió, annak idején a KecsUP így értékelte ezt: „2019. elejétől és aztán a kampány idején a hiros.hu végig a polgármester csapatának és a Fidesznek teljes körű kiszolgálójává vált, gyakorlatilag a párt kampányeszköze lett”. Sokan most sincsenek kibékülve az önkormányzati sajtó színvonalával, mondván, nem elfogulatlanul, nem pártatlanul működik. Mint kommunikációért is felelős alpolgármester, etéren tervez-e változtatást?
– Ezügyben beszéltem ellenzéki képviselőkkel, és nekik is azt javasoltam, hogy tekintsük a jelenlegi időszakot lehetőségnek, és próbáljunk meg kicsit másképpen hozzáállni a problémákhoz. Az elmúlt több mint négy évben nem vettem részt a helyi folyamatokban, a 2019-es választásról pedig más a véleményem, mint amit hallott. Azt is mindig jeleztem, amikor még a Médiacentrum élén álltam, hogy soha egyetlen ellenzéki politikus sem lesz elégedett a helyi médiában kínált szereplési lehetőségekkel. Úgy vélem, elég sokat tettünk azért, hogy megpróbáljunk egy normális működést garantálni annak idején, és ez a szándékom most is. Jelenleg leginkább az érdekel, hogyan tudunk az önkormányzati sajtó tematikai sokszínűségén, témaérzékenységén javítani. Rengeteg olyan, a hétköznapi élet jelenségeivel összefüggő téma van, amelyről érdemes lenne írni, tudósítani, csak sokszor – gyanítom, szemérmességből, vagy óvatosságból – nem súlyának megfelelően van kezelve az ügy.
– Mondana példát, mire gondol?
– Például a legutóbbi közgyűlésen Tóth Szilárd felvetette a Kecskeméten dolgozó vendégmunkásokkal kapcsolatos problémákat. A felütést önmagában aggályosnak vélem; ha valaki bármilyen bűncselekményt elkövet, akkor teljesen mindegy, hogy milyen a bőrszíne vagy a hovatartozása. De az, hogy Kecskeméten dolgoznak vendégmunkások, hiszen a város gazdaságának szüksége van rá, olyan téma, amelyről szerintem nyugodtan be lehet számolni.
– És miért nem teszi ezt meg a Hiros.hu és a KTV?
– Nemcsak az önkormányzati sajtó nem számol be. Én a KecsUP-on sem láttam.
– Kétszer írtunk (itt és itt) konkrétan erről a napirendi pontról, de készítettünk riportot ázsiai vendégmunkásokkal, interjúztunk a témában munkaerő-kölcsönzőkkel (itt és itt), megkerestünk vendégmunkásokat foglalkoztató cégeket, sokszor foglalkoztunk a munkásszállások kérdésével (például itt és itt), írtunk arról, hogy a megyei iparkamara segítené a vendégmunkások beilleszkedését Kecskeméten
– Akkor elnézést, eddig még nem találkoztam ezekkel az anyagokkal, van még mit bepótolnom az elmúlt évek sajtómegjelenéseiből. Ilyen és ehhez hasonló témáknak az önkormányzati média is utánajárhat, hiszen ez aktuális kérdés a városban. Kecskeméti lakosként is érdekel, hogy élnek itt a vendégmunkások, mit gondolnak a városról, meddig maradnak, hogy érzik magukat. És az is érdekel, valóban van-e velük olyan probléma, ami a közgyűlésen elhangzott. Másik példa az utcáinkon élő hajléktalanok. Ezügyben is sokszor szemérmesek vagyunk, mintha erről nem lehetne beszélni. Pedig látjuk, itt vannak. A gyerekeinket sokszor féltjük tőlük, ez az az igazság, mert egyesek rendkívül agresszív módon viselkednek. Sokszor messziről érkeznek – kik hozzák őket ide és miért? Engem ez is érdekel kecskemétiként, beszélni kell róla.
– A politikai kiegyensúlyozottság terén hogyan látja a helyzetet?
– Nem tartom ördögtől valónak – és ezt említettem már Király József frakcióvezetőnek, Bodrozsán Alexandra képviselőnek -, hogy bizonyos megosztó kérdésekben, vagy ha valamilyen okból fontosnak tartják, mondják el a véleményüket az önkormányzati sajtó felületein is.
– Megkapják erre a lehetőséget?
– Erre fogom bátorítani a kollégákat.
– „A konfrontatív hozzáállás mindig problémásabb, de úgy gondolom, érdemes felvállalni. A kultúra véleményeket, akár indulatokat is szül, baráti társaságban is megvitatjuk, miért jó vagy rossz például egy film” – ezt 2020 nyarán nyilatkozta, amikor még a Petőfi Népe újságírójaként kérdeztem. Most is tartja, hogy a vélemények sokszínűségének helye van?
– Igen. De azt végtelen tragikusnak tartom, hogy sokan politikai alapon ítélnek meg kulturális alkotásokat. Ezt mind a két oldalra nyugodtan elmondhatjuk. Ha Alföldi Róbert rendez egy színdarabot, akkor az egy igazi fideszes számára nem lehet jó, ha Rákay Philip készít egy filmet, akkor a baloldaliak azt mondják, kár megnézni, mert „tudjuk, hogy rossz”. Ezt egy végtelen káros hozzáállásnak tartom. De rajtam az újságosok is szoktak csodálkozni. Csütörtökönként ugyanis megveszem a Magyar Narancsot, a Demokratát, a Mandinert és a HVG-t, plusz elolvasom a Magyar Hangot. A világ eseményeit tucatnyi angolnyelvű magazin online változatából igyekszem kihámozni. Kényszerítem magam húsz éve arra, hogy a politikai spektrum valamennyi résztvevőjének gondolkodásmódját igyekezzek megismerni. Ha nem ezt tenném, akkor elfogadnám azt, hogy a fekete és fehér a világ. Igyekszem megérteni azoknak a gondolkodását, akik másképp látják a világot, mint én. Nem süllyedhet le a közélet színvonala olyan mélyre, hogy a Facebookon kígyót-békát kiabál két ember egymásra, és másnap a piacon elmennek egymás mellett. Nem szeretném, ha ez lenne az elfogadott norma. Lehet, hogy ez naivitásnak tűnik, de ami rajtam múlik, megteszem.
– Városmarketing és idegenforgalom, ejtsünk ezekről is szót, hiszen a feladatai közé tartoznak. Mit tervez ezeken a területeken?
– Újságíróként végigkísértem, hogy az utóbbi húsz-harminc évben milyen erőfeszítéseket tettek idegenforgalom terén a változásáért. Mindannyian érezzük, akármelyik politikai oldalon állunk, hogy a városnak szüksége lenne valamiféle megújulásra, ami országos szintűvé, rangúvá emelhetné egy-egy rendezvényünket, kulturális fesztiválunkat. Ebben látok most kihívást. Vannak hatalmas értékeink, Kecskemét Kodály Zoltán és Katona József, valamint a szecesszió városa – de tudunk-e ezzel valamit kezdeni? Van-e ennek olyan értéke a turisztikai piacon, ami nagy tömegeket vonz ide? Ez is egy olyan téma, amelyben előre kell lépnünk a közeljövőben.
– Szóba került már érintőlegesen a történelmi regényeiből készült Hunyadi – A Holló felemelkedése című tízrészes tévéfilmsorozat, amelynek nemrég Cannes-ban, az egyik legrangosabb európai televíziós eseményen, szakkiállításon volt a világpremierje, és amelyről írtunk is. Milyen érzés filmvásznon viszontlátni a könyveit?
– A filmváltozat elkészítéséért tizennégy éve folyik a munka, ezalatt volt rengeteg mélypont és reményteli pillanat is. Még mindig hihetetlen, hogy eljutottunk idáig. Alkotóként hihetetlenül izgalmas időszak, és nagyon sokat tanultam ezalatt. A forgatókönyv készítéséhez egy írócsapattal alkotóelemeire bontottuk a sok ezer oldalas, sokszor csapongó regényfolyamot, karakterekre, cselekményszálakra, dramaturgiai pontokra, és egy más dimenzióban mindent újjáépítettünk úgy, hogy megmaradjon a történet egésze. Természetesen el kellett dönteni, hogy milyen események, mely karakterek maradnak ki a filmváltozatból. Szerencsére nem vagyok az a típus, aki betegesen ragaszkodik minden leírt oldalhoz, ezért nagyon élveztem ezt a feladatot. Ami számomra fontos volt, hogy a történet mondanivalója megmaradjon – remélem, hogy ez sikerült. Elfogult vagyok, nem tudom megítélni, hogyan fogadja majd a közönség, de optimistán várom a bemutatót. Azt biztosan tudom, hogy elképesztő mennyiségű munka van ebben a sorozatban a nemzetközi stáb részéről. Ki merem mondani, hogy a végeredmény olyan, amelyben tudok hinni, és ami a világ nagyon sok részén sikeresen fog futni, el tudja mesélni a déli harangszó és a félezer évvel ezelőtti magyarság történetét. A regények erénye, hogy nem korlátozódnak a magyarok helyzetének bemutatására, nem szűk látókörűek, hanem kibontakozik a korabeli Európa politikai háttere, az oszmán birodalom, a szomszédaink gondolkodása. Igyekeztem nagy gondot fordítani arra, hogy az eseményeket nemzetközi kontextusba helyezzem, és ez a tévésorozat ezt jól tükrözi.
– Már érkeztek román kritikák amiatt, hogy Hunyadi nem románul fog megszólalni a sorozatban. Véleménye szerint lesz román Hunyadi-film is? Egy interjúban egyszer azt mondta, ha mi nem készítünk a törökverőről filmet, akkor előbb-utóbb a szomszédaink fognak.
– Szerintem fognak ők is. Itt is egy hitvitáról van szó. Nagyapám mondta mindig: az a baj a világgal, hogy sajnos egy kicsit mindenkinek igaza van. Hiszen sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha bizonyos dolgokban csak nekünk lenne igazunk, a másiknak nem. Persze ilyen is előfordul, de általában nem ez a helyzet. De nagyapám azt is megtanította, hogy mindentől függetlenül nekünk a mi igazunkból kell kiindulni, ahhoz kell ragaszkodni. Ebben a témában is, egész egyszerűen azért, mert magyarok vagyunk. Hogy kié Hunyadi? Nem egyszerű kérdés, tizenhárom elméletet szedtem össze a család származásáról. De úgy vélem, itt nem a genetika a lényeg. Mindannyiunkat a tetteink igazolnak, nem a származásunk vagy a keresztlevelünk. Hunyadi János és Hunyadi Mátyás a magyar nemzeti érdekek szerint cselekedtek. Innentől kezdve pedig nincs miről beszélni, és nem az a döntő szempont, hogy gyerekkorában Hunyadi beszélhetett-e románul. Egyébként valószínűleg igen, de az számít igazán, hogy tetteik alapján miként ítéljük meg ezeket az embereket.
– Mostantól futószalagon készülnek majd a magyar történelmi filmsorozatok?
– Nekem ez régi vesszőparipám, nagyon sokat írtam és nyilatkoztam ezügyben. Az elmúlt években több történelmi film készült, nagyon vegyes volt a fogadtatásuk. A Semmelweisen kívül más kirobbanó sikerről talán nem is beszélhetünk, sőt volt egy-két nagyon kellemetlen fogadtatású alkotás. Ettől függetlenül mindig hangsúlyozom, hogy brutális adóssága van a magyar filmművészetnek, történelmünkkel nagyon egyoldalúan és szelektíven foglalkozott. Traumáink jelentős része azért is kibeszéletlen, mert a művészet sem dolgozta fel. Például a magyar film-és tévésorozat-gyártás nem mutatta meg, hogyan élték meg Trianont az akkori generációk. Elolvashatunk rengeteg tanulmányt, de ezek nem emberi sorsokat mutatnak be. Erre a művészet képes, az irodalom, a filmkészítés – de nem tett sokat ezügyben, és ez számomra teljesen felfoghatatlan. De nem csak a traumákkal bánunk így, hanem az általam dicsőségesnek tartott korszakokkal is. Szent István királyról egyetlen valódi történelmi játékfilmet sem forgatott a magyar filmipar. Elképesztő adósságok halmozódtak fel.
– Mire vezeti ezt vissza?
– Minden mögött politika van. Az egész világon két gondolatkör ütközik össze. Az egyik a nemzetközi-globalista, amely a nemzeti múltat egyfajta kellemetlen, elhanyagolható emlékként kezeli, és mihamarabb maga mögött hagyná. Én viszont a másik gondolatiságot vallom: ha elfelejtjük, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, akkor ebben a globális világban fel fogunk oldódni. Nem azért harcoltak őseink ezer évig, nem azért voltak a hőstetteik, nem azért alakult ki az anyanyelvünk, a kultúránk, hogy aztán egy ponton feladjuk. Veszélyes folyamatnak tartom a civilizációs önfeladást és a nyugat-európai közéletben, kultúrában ennek dermesztő jeleit látom. A nemzeti büszkeség, öntudat nyilván nem jelenthet bezárkózást. Azzal a kitétellel, hogy tiszteletben tartjuk a velünk együtt élő népeket, a nemzeti eszmét, a jó értelemben vett nacionalizmust pozitív dolognak tartom, mert olyan inspiráló erő, ami csodákra képes. Azért írok a Hunyadiak koráról, mert éppen erről szól. És tegyük azt is hozzá, hogy Hunyadi hadseregében a szomszédaink is harcoltak a közös ellenség ellen.
– Múltunknak nemcsak dicsőséges korszakai és emlékei vannak.
– Ha egy népnek van szégyellnivalója a múltjával kapcsolatban, akkor szükséges arról is őszintén beszélni, nemcsak a sikerekről. A kettő együtt adja a történelmet és eredményez egészséges lelkületet. A magyar történelemben is rengeteg olyan dolog van, amire nem lehetünk büszkék, mint minden nép történetében. Szerintem ennek feldolgozásáért sokat tett a kultúra, de szelektív módon.
– Hogy áll most a regényfolyammal? Mennyi ideje jut rá?
– Még két kötet biztosan hátravan. Az írás gyakran elveszi a hétvégéket, a szabadságot, belenyúlik az éjszakákba, de ez az egyetlen olyan tevékenység, amit soha nem adnék fel. Nagyon szeretek írni, lelkileg egyensúlyba hoz, egyfajta kúra számomra. Egy másik világban elmerülni egyrészt hihetetlen szellemi élmény, másrészt rengeteg tanulsággal szolgál. A történelem alapos tanulmányozása szerintem senkinek nem árt. Mostanában nagy örömmel olvasgatok régi kecskeméti tanácsi jegyzőkönyveket, például az 1600-as évekből vagy a Rákóczi-korból. Sokszor megmosolyogtató, mennyire hasonló problémák voltak már akkor is.
– Ha már történelmi párhuzamoknál járunk. 2022 márciusában egy interjúban a következőket mondta: „Végtelenül sajnálom az ukrán népet, és csak remélni tudom, hogy nem fognak úgy járni, mint mi, magyarok jártunk 1956-ban. Igazságos háborút vívnak ugyanazon megszálló nagyhatalommal szemben, mint mi anno. Az 56-os pesti fiúk azonban nemcsak a szovjet tankok áldozatai lettek, hanem a felelőtlen amerikai ígérgetéseké is. A magyar felkelők az amerikai csapatokat várták az utolsó pillanatig. Sajnos, van egy hasonló rossz érzésem, és remélem, a halálmegvető bátorsággal harcoló ukránoknak nem ugyanaz lesz a sorsuk, mint a pesti srácoknak.” Máshogy hangoznak ezek a szavak, mint Orbán Balázsé, a miniszterelnök politikai igazgatójaé, aki arról elmélkedett, hogy „1956-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij, aki belevitte az országát egy háborús védekezésbe”. Ezt utólag olyan narratívával próbálta kimagyarázni és hatástalanítani a Fidesz-KDNP, hogy az 1956-os eseményeket nem szabad az ukrajnai háborúhoz hasonlítani. Úgy tűnik, Ön máshogy gondolja.
– Nem értek egyet Orbán Balázs szavaival. Úgy vélem, és a Hunyadiban is erről írok, hogy a magyar történelemben sajnos szinte mindig a túlerővel szemben és a legreménytelenebb helyzetekben kellett harcolni. Minden elbukott szabadságharcnak lett később eredménye. A kiegyezés nem lett volna ’48 nélkül. Azon áldozatok nélkül, amit ’56-ban a pesti fiúk meg a vidéki felkelők meghoztak, a Kádár-kor is másképp alakult volna, és talán nem élhetnénk ma polgári demokráciában. Szomorúnak tartom az összes olyan vélekedést, ami kicsinyíti, vagy túlzottan prózai szintre hozza a túlerővel szembeni hősies harcot.
– A mai kormányzati kommunikáció mégis szinte elítéli az ukránokat, hogy miért harcolnak és védik a hazájukat.
– A magyar kormányzati kommunikáció számtalan alkalommal egyértelműen hangoztatta, hogy Ukrajna területi integritását támogatja, és elítéli az agressziót – ugyanakkor minél hamarabbi békekötésre inti a háborúzó feleket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy egyik fél sem akar békét, hisz folytatni szeretné a harcot, nyilván, mert abban bízik, hogy végül megnyerheti ezt a háborút. Ezzel kapcsolatban egy fontos dolgot kiemelnék. Magyarországnak – területi elhelyezkedésénél fogva – bármilyen történelmi szituációban, bármilyen kormány idején Oroszországgal ajánlatos jóban lennie. Nem minden áron, de a történelmet ezért érdemes ismerni. És az elmúlt tizenöt-húsz év geopolitikai eseményeit. Az ukrán háború szerintem nem egyedül Oroszországon múlott. A NATO – ígéretei ellenére – az elmúlt harminc évben mindent megtett, hogy az orosz határig terjessze ki katonai befolyási övezetét. Két testvérnépet így egymásnak ugrasztani történelmi bűn, katasztrófa.
– Két megjegyzés: Ukrajna a nemzetközi jog alapján jogos védelmi háborút folytat – ez a személyes véleményem is -, védekezik az agresszor Oroszország ellen. A NATO-hoz pedig önként csatlakoznak a felvételüket kérő államok.
– Ez igaz. De annak ellenére, hogy védelmi szövetség, az elmúlt húsz évben nem az Orosz Föderáció, hanem a NATO rohant le több tucat országot független országot, járult hozzá a katonai beavatkozásaival több százezer ártatlan polgári lakos halálához Afganisztánban, Líbiában, Egyiptomban és más országokban. Egy másik szempont a geopolitika kérdése. Henry Kissinger vagy Zbigniew Brzezinski írásaiból is kiderül, hogy az amerikai politika ebből a szempontból teljesen egyértelműen az európai érdekekkel szembemegy, hiszen céljuk az USA érdekeinek maximális katonai érvényesítése. Nekünk, európaiaknak szerintem lehetne ennél több eszünk. Ettől függetlenül tény, hogy Oroszország támadta meg Ukrajnát. Nagyon sajnálom az ukrán népet, szerintem olyan vérveszteséget szenved el, melyet száz év alatt sem fog kiheverni. Egyszer meg fognak egyezni, és lesznek új határok. Tartok attól, hogy a végén cserben fogják hagyni az ukránokat.
– Mennyire lesz törékeny ez a béke?
– Nem tudom, nem vagyok jós. A történelmet ismerve vannak fenntartásaim. Ami nagyon zavar, az egy-egy helyzet igazságtalan megítélése. Ha elítélünk egy katonai beavatkozást, akkor ítéljük el a másikat is. Nem emlékszem, hogy akik most végtelenül fel vannak háborodva az orosz agresszión, valaha is felszólaltak volna az egyiptomi, iraki, afganisztáni és más beavatkozások miatt. Minden agresszor bőségesen meg tudja indokolni, miért kell megtámadnia egy országot. Másrészt fájdalmasnak tartom, hogy egy olyan világban, ahol már mindenkinek szuper jogai vannak, gender, LMBTQ és egyéb területen, még mindig nem természetes, hogy egy őshonos népet hagyjanak a saját nyelvén élni és boldogulni azon a földön, ahol évszadok, vagy még régebb óta él. Ukrajnában a magyarok, oroszok és más kisebbségek jogai nyilvánvalóan és erőszakosan csorbultak. Szóval ez a történet sem fekete-fehér. A most keletkezett sebek azonban talán soha nem fognak begyógyulni.
– Még egy közéleti témáról kérdezném. Mit szól a Tisza Párt előretöréséhez, mit gondol Magyar Péterről?
– A napi politikának ez a része engem különösebben nem hoz lázba. Íróként – remélem – azért bírok némi emberismerettel, és ez alapján nem érzem Magyar Péterben a megváltó képességeket. Viszont azt látom, hogy nagyon sok emberben olyan szintű az elkeseredettség, hogy most már bárkire leszavazna. Magánemberként az a véleményem, hogy ez a mostani hullám kétségtelenül jelez valamit, valaminek a tünetét. Hiszen nagyon sok értelmes, okos, jó gondolkodású ember áll az új politikai erő mögé, mert úgy gondolják, bármi jöhet, csak változzon már az, ami most van. Ezeket a kérdéseket higgadtan illene végiggondolni.
– Olyan információ jutott el szerkesztőségünkhöz, hogy egy tavaly őszi ittas vezetéssel okozott közúti baleset miatt eljárás indult Ön ellen, melynek következtében bírósági határozat alapján eltiltották a vezetéstől, és emiatt sofőr fuvarozza.
– Csakugyan történt ilyen eset. Egy rendezvényről hazafelé tartva a kocsim eleje egy szalagkorlátra csúszott. Fogyasztottam alkoholt, az eljárás végbement, megállapította a felelősségemet. Minden szempontból megfizettem ezért a hibáért. De sofőröm azért nincs, ez túlzás; egy volt diáktársam, barátom szokott időnként fuvarozni, de csak ha nagyon távoli útra kell mennem, író-olvasó találkozókra, előadásokra, az ország másik végébe. Ez régebben is így volt, és valószínűleg ezután is így lesz, mert egész napi munka után már nem szívesen vezetek le több száz kilométert. A hétköznapokban leginkább tömegközlekedést használok, és meg kell mondanom, ennek sokat köszönhetek. Hihetetlen érdekes emberekkel beszélgetek nap, mint nap. Két novella témát, és sok értékes gondolatot köszönhetek annak, hogy busszal és vonattal közlekedem, amikor szükséges. Író embernek kötelezővé tenném, és politikusoknak is erősen ajánlanám időnként, hogy üljön fel nyugodtan egy-egy járatra. Közérzetről, politikáról, napi ügyekről, gondokról mindent meg lehet tudni. Úgyhogy, néhány hét múlva, amikor újra vezethetek, biztosan megtartom ezt a szokásomat – mondjuk a tömegközlekedés jóval olcsóbb is, mint az autó.
– Akadályozza az eltiltás esetleg az alpolgármesteri munkában?
– Nem.
– És így utólag hogy tekint vissza a történtekre? Levont valamilyen tanulságot?
– Minden ember életében előfordulhat, hogy sok dolog összejátszása miatt nehéz helyzetbe kerül. Nem vagyok büszke arra, ami történt, de vállaltam a felelősséget és ahogy mondtam, meg is fizettem az árát. Szerencsére senkinek nem lett semmi baja. Én ezt egy intő jelnek tekintettem akkoriban. De többet erről nem kívánok beszélni.
Frissítés! A interjú megjelenése előtti estén, november 28-án értesültünk arról, hogy Bán János november 27-én egy hosszú Facebook-posztot osztott meg, amelyben élete válságos szakaszáról és többek között a balesetéről is írt. Ezt a posztot az interjú készítője nem látta és nem is láthatja (még úgy sem, hogy nyilvános), ugyanis az elmúlt napok során az alpolgármester törölte az ismerősei közül és vélhetőleg le is tiltotta, a szerkesztőség több másik tagjával együtt. Nem mellékes körülmény, hogy Bán Jánossal közöltük a november 18-án felvett interjú publikálásának dátumát (november 29-ét).
A poszt szövege péntek reggel az alábbi volt, teljes terjedelmében közöljük:
Fekete szívecskék
Az elmúlt hetekben, hónapokban az ismeretségi köröm több tagja is kétségbeesetten jelezte, hogy élete igazán válságos szakaszba ért. Itt, a Facebookon is láthatunk a szinte szuicid hangulatra utaló, kétségbeesett jelzéseket, szövegeket, többnyire fekete szívecskék képében. Önmagában komoly válságot okozhat egy leépítés, elbocsájtás, vagy családi perpatvar, válás, súlyos gond a gyerekkel, gyerekekkel, durva anyagi veszteség, adósság, napvilágra kerülő súlyos betegség – a sor még hosszan folytatható. Ha ezek közül egyszerre több is befigyel, ember legyen a talpán, aki képes állni a sorscsapásokat. Segíthet egy szakember, egy jó pszichológus, de ismerőseim többsége csak mérsékelten hisz az ilyesmiben.
Nehéz is mit mondani ilyenkor, hogy az ember ne közhelyeket puffogtasson. Az élet megy tovább, ahol becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik, és társai csak arra jók, hogy a már amúgy is kétségbeesett páciens még frusztráltabb legyen.
A magam példájára hivatkozva bizonyos vagyok benne, hogy sok minden segíthet, de a legjobb és leginkább üdvözítő, ha mihamarabb konkrét célt, célokat tűzünk ki magunk elé, és azok mentén haladva félresöprünk a tudatunkból minden negatív dolgot, és csak a feladatra koncentrálunk. Már persze, ha tudunk.
Jó tíz éve, az első munkahelyemet új tulajdonos vette meg, és ránk szabadult egy lelkes, tejfelesszájú menedzser-csapat, telve életképtelen elképzelésekkel. A helyzet csakugyan kétségbeejtőnek tűnt, a többség engedelmesen bólogatott és tapsolt a baromságokhoz, én azonban már semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy hiábavaló butaságokat hajtsak végre. Az ifjú menedzserek jelezték, hogy nekik lelkes támogatókra van szükségük, nem akadékoskodókra, így hamar el is váltak útjaink.
Ott álltam a teljes kétségbeesés küszöbén, és legszívesebben a fejem vertem volna a falba, hogy mi a fenének kell kimondani mindent, amit gondolok. Semmiféle tervem, elképzelésem nem volt a jövőre nézve, és csak csekély mértékben vigasztalt, hogy karakán módon nem álltam be a megalkuvók sorába.
Életemben először el kellett gondolkodnom azon, mihez kezdjek most magammal. Szerencsém volt, mert azok az emberek, akiket joggal tarthattam a barátaimnak, gondolkodás nélkül a segítségemre siettek, és lehetőséget kínáltak valami egészen új területen. Az új feladatoknál nincs jobb motiváció. Amíg rendezni tudtam a gondolataimat, és alaposan át tudtam gondolni, hogyan tovább, két területen is hozzá tudtam járulni az adott cégek (egy városi televízió és egy színház) sikereihez.
Innentől egy merészebb elképzelés mentén a saját kezembe vettem az irányítást, és elkezdtem megvalósítani egy még invenciózusabb tervet, máshol, más közegben. Amire addig szükségem volt: a hasznosság tudata és az a lehetőség, hogy munkával kössem le magam a rossz és haszontalan, kísértő gondolatok helyett.
Másik példát hagy hozzak. A regényírás mindig olyan tevékenység volt számomra, ami erőt adott a hétköznapok nehézségeinek elviseléséhez. És persze sikerélményt biztosított, ami nélkül nagyon nehéz boldogulni. Egy alkalommal a Hunyadi sorozat épp aktuális, készülő kötetének közeledett a leadási határideje. Vészesen. Gőzerővel dolgoztam a szövegen, csak úgy füstölt a kezem alatt a munka. Aztán… Murphy törvénye alapján – az egész file, a teljes regény – úgy, ahogy volt, elveszett. Nem ideiglenesen, végleg.
Azt is gyűlölöm, ha öt sort újra kell írni egy hiba miatt, itt azonban egy csaknem komplett regény vált semmivé egy szempillantás alatt. Néhány héttel a leadási határidő előtt! Azt ember ilyenkor őrjönghet, szitkozódhat, a fejét verheti a falba. Rémísztő a határidő, és még rémisztőbb a gondolat, hogy csaknem mindent újra kell alkotni.
Egy ilyen helyzetbe is a munkaterápia az egyik lehetséges gyógyír, kellő mértékű elszántsággal párosulva. De nem ez a titok, hanem a módszer: az idő könyörtelen és következetes beosztása. A könyvnek ekkorra és ekkorra el kell készülnie. Kész. El is fog készülni. Pont.
Két órát szántam arra, hogy reálisan felmérjem a helyzetet. Ha most elkezdem a könyvet újraírni, napi hány órát kell szakadatlanul dolgoznom, hogy egyáltalán esély legyen befejezni a művet. Ijesztő szám jött ki, az embert elfogja ilyenkor a remegés. Ez nem fog menni. Ezt nem lehet teljesíteni! És kedvem sincs hozzá… Emlékezetből újraírni egy egész könyvet?
Csakhogy ilyenkor nem szabad tétovázni, nem szabad gáttalan folyást engedni a rossz gondolatoknak, a kétségbeesésnek, a reménytelenségnek. Persze, kell egy kis elszántság. Vagy inkább sok. Kell az összeszorított fog. Egy kis őrület. Napi tizenkét-tizennégy órát írtam. Megszabtam, hány óránként kelhetek fel a gép mellől, mikor ehetek pár falatot, ilyesmi.
Elkészült a könyv, és meg kellett magamban állapítanom, hogy a szöveg valószínűleg jobb is lett az első változatnál.
A harmadik eset tavaly történt. Egy rendezvényről magam indultam el kocsival, úgy, hogy előtte koccintottam a társaságban, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Hasonló esetekben egy ismerősömet kértem fel, hogy vigyen el kocsival, de most erre nem volt lehetőség. Annak rendje és módja szerint egy szalagkorlátra fel is csúszott az autó eleje. A helyszínelés – annak rendje, s módja szerint – megállapította a felelősségemet, meg is kaptam érte a kijáró büntetést. Minden értelemben megfizettem ezért a hibáért. Válságos helyzet, hiszen kézenfekvő gondokat indukál, és nem tesz jót az ember önérzetének sem. De minden helyzetből ki lehet és ki is kell keveredni. Csökönyös igyekezettel újra kell szervezni azt is, amit eddig nem kellett. És persze önérzet-javító munka kell. Sok, eredménnyel kecsegtető munka. Terhelés.
Hiszen csak a „rossz”, a nemszeretem teher nyomasztja az embert. Ezeket kellett kiváltanom „jó” teherrel, olyan feladatokkal, amelyekben örömömet lelem. Habozás nélkül átszerveztem az életemet, és újra, mint már korábban is, válságos helyzetben, szigorú beosztást készítettem magamnak.
Az eredmény: egy esztendő leforgása alatt hat új kötet, köztük négy új regény, derekas feladatvállalás a készülő tv-sorozat rám eső feladataiból, új munkafeladatok egész sora. Plusz egy másik változás: hosszú évtizedek után újra tömegközlekedtem, és ennek köszönhetően rengeteg olyan emberrel beszélgethettem, akikkel másképp soha nem találkoztam volna. Két novella alapötlete, és számos értékes gondolat köszönhető a sok buszozásnak, vonatozásnak.
Összességében nem lett kisebb a tehertétel, de javarészt eltűntek a nyomasztó, gyomorideget indukáló feladatok, és helyettük javarészt az örömmunka vált dominánssá. Kulcsszó az aktivitás, az értelmes kihívások keresése; csak így kerülhető el a fölösleges, és jobbára sehová sem vezető önmarcangolás. Ez nem jelenti azt, hogy úgy kell túllépni a dolgokon, mintha mi sem történt volna.
Ma egy facebook-bejegyzés hirdette: Mindennek vége. Elbúcsúzom mindenkitől. És öt fekete szívecske.
Tudom, hogy az ilyen üzenetek legtöbbször segélykérések, de a megoldás kulcsa általában mégiscsak a saját zsebünkben van. Még jobban meg kell ismernünk magunkat, hogy tudjunk segíteni magunkon. És csak az aktivitás, az új feladatok bevállalása hozhat változást, adhat esélyt a korábbi élethelyzetekből való kitörésre.
