Június elsején kezdődött az idei Friss Hús Budapest, az ország legnagyobb rövidfilm fesztiválja. A KAFF zsongását várva különösen jó érzés új, vagy alig látott alkotásokat ünnepelni a Puskin mozi aranyozott termeiben. A magyar versenyfilmeket nézve viszont felmerül, hogy nem csak a rövidfilmek készítőit, de önmagunkat is megtapsoljuk a vetítéseken.
Ez az a filmes világ, amiről nem beszélhetünk egy új asztaltársaságnál a kocsmában. Csak kevesekkel oszthatjuk meg a zsigeri élményt, amit az alkotások őszintesége nyújt.
Ezek a rövidfilmek rólunk szólnak, és legfeljebb csak reflektálnak az fogyasztói álom túlzó ábrázolásaira. Nem kíséri hangos marketing kampány a vásznon látott posztkommunista lakások kisöregeit, a plakátmagányos fiatalokat és az animációban megelevenedő társadalmi betegségeket.
A független alkotók vallomásait és üzeneteit leginkább a rövid játékidő köti, ezért erősebb eszközökkel hatnak ránk. Legyenek bármennyire is stilizáltak vagy elrugaszkodottak ezek a filmek, a szellemiségük szorosan kapcsolódik az ismert hétköznapokhoz. A legabszurdabb rövidfilm is hús-vér tapasztalatokra épül a nagy blockbusterek szándékjavító elvárásai helyett.
Elmarad a precíz médiatermékekkel közösen felépített hollywoodi illúzió; vagy legalábbis egy másik rajzolódik ki előttünk, ami a moziból kisétálva sem ér véget. Ugyanaz a Budapest fogad vakolattal és piszokkal, árufeltöltő egyetemistákkal, valóságtól elszigetelt nyugdíjasokkal, szorongó emberekkel.
