Találgatni sem merek, az idei Múzeumok Éjszakája milyen totemállatot hív életre Kecskeméten. Már készülök június 24-ére a barátaimmal, de a kocsmaasztalnál még most is téma a zavaros jelenet tavalyról, amikor a kultúra és a kirendelt sörök után egy állat emlékeztetett minket a saját bizonytalanságunkra.
A Bistro Mokamboban vártuk be egymást. Ott akartuk zárni az estét a tárlatok, örökérvényű Michelangelo szobrok és egy divatbemutató élményeivel. Az igazi élményt az jelentette, hogy ennyien választották az itteni Múzeumok Éjszakáját az egyetemvárosok programjai helyett. Sokan megtalálták a helyüket az egyetemi életben, elengedve a mezővárost, de aznap este megint egy asztalnál ültünk utószülinapi koccintásokat és magyar alter számokat idézgetve.
Az egyik friss egyetemista megtanított rá, hogy a Long Island koktéllal olcsóbb lerészegedni, mint a tequila-sör kombinációval. Eközben mind Hobbihajótöröttek voltunk, egymásra zúdítva a fiatal felnőtt hisztinket. A kóla és cukorszirup tökéletesen fedte a koktél tömény alapját. Ideális lett volna egy hasonló bevonat az este további részére, vagy a megidézett generációs frusztrációinkra. Az utóbbit Csaknekedkislány szövegek üvöltésével hoztuk a kedvenc biztonsági őrünk tudtára.
Vida Kamilla Booze is cheap as fuck here versére gondoltam, de mire kiderült volna, hogy tényleg olyan olcsó-e a pia a Mokamboban, a Szabadság tér teknőcös szökőkútja körül ugrálóköteleztem. Jobb volt, mint a jövő kapcsolataira gondolni, vagy a többiekkel pénzt keresni a zavaros vízben a Luca-szobor lábánál.
“…kérdezgetik egymástól, hogy mi ez az egész. Excel-táblákba rendezik
sorarikat, és fáradtan, hűvös, friss izzadtságban munkacsoportokba tömörülnek,
és megalapítják a világ utolsó mozgalmát.” – zárult a vers.
A száradó vízből csak a kosz maradt a bőrön, kivéve egy szép lányt, akinek a lábát tisztára mosta valaki a saját a pólójával. Éjszakai korzónkat karcos hangú öreg rockerek figyelték a padról, akikkel aznap a halálfejes kávéfurgon ponyvája alatt vártam egy nyári zápor végét. Még megjelent pár harmincas, akik eleinte osztoztak az Extra Coffee cinkos, atyai mosolyában, de később megpróbáltak leválasztani tőlünk egy részeg lányt.
Feldobták, hogy van egy barátjuk, aki nagyon vicces, mindenképp látnia kell a lánynak. A Kéttemplom közben vár, és ‘tök jó arc’. Békajelmezben lesz. A szűkös borutca felé végig a békáról beszéltek. Kezdett furcsán csendessé és nyugtalanná válni az este, ahogy próbáltunk a barátunkra vigyázni. Várakozással gondoltunk arra, jöhetne most már valami jó, ami megint lendületet ad ennek az egésznek.
Vártuk a vicces békát, hátha oldja ezeknek az idegeneknek a kellemetlenségét, és vártuk, hátha kizökkent minket. Zokon vettük, amikor a NaÉs előtti tömegből sétált felénk a béka: egy harminc pluszos férfi pizsamaszerű, kopott egyberuhában, a kapucniján gülüszemekkel. Nem volt már józan, a tekintetében pedig nem volt vidámság, és a kefebajusz sem segített a dolgon.
A béka csak nézett és most ő várt. Reakciót; bármit, ami lendületet ad az ő estéjének. Otthagytuk. Több szinten is becsapva éreztük magunkat – arról nem beszélve, hogy a vicces béka valójában ki akart használni egy részeg lányt. Felmerült, ez a kiégett, természetellenes szerep vár ránk is. Elveszítjük az örömünket és a szabadnapjainkon is jelmezt húzunk, hogy visszatérjen valami a régi felszabadult szellemből, miközben egyre többet csalódunk.
Mi aznap csalódtunk. A felkavaró totemisztikus jelenség Katona József bronz-ölében sem hagyott minket nyugodni. Egy mentőötletként előkerült whiskey sem hozta helyre a dinamikát. Hazamentünk a saját bizonytalanságainkkal, múzeumi élményekkel, és sikertelen állatias rítus emlékével. Csak a drámaíró öle lett picivel fényesebb.
