Egymást követő három napon, három különböző időjárási körülmény között – esős, ködös időben, hóesésben és napsütésben – tudott megörökíteni egy csapat áttelelő darut Szalkszentmárton határában a szabadszállási Kreisch Zoltán.
Kreisch Zoliról már többször írtunk. Ő az a civilben nagykereskedelmi vezetőként dolgozó amatőr filmes-fotós, aki ha van egy kis szabadideje, feleségével a Felső-kiskunsági pusztát járja.
Saját örömére tavaly forgatott egy kisfilmet, benne szép képkockákkal a térség talán legismertebb állatfajáról, a fokozottan védett túzokról. Készített képeket egy különleges világos színváltozatú őzbakról, és remek felvételeket egy rókacsalád mindennapjairól. Más téma, de mivel a KTE futballcsapatának lelkes híve is, videózta a lila-fehérek szurkolótáborát is.
Zoli édesapja a Kunszentmiklós melletti tanyavilágban született, és bár ő nem itt nőtt fel, mindig nagy élményt jelentett számára gyermekként, ha nagyapját meglátogatták a pusztán; lenyűgözte ez a vidék, és remélte, hogy egyszer majd itt telepedhet le. Felesége, Kreisch-Körözsi Virág Kunadacsról származik, ő is bejárta gyermekkorában a környező erdőket és mezőket.
„Ebből mi nem keresünk pénzt, egyszerűen csak szeretnénk minél többeknek megmutatni a természet értékeit és hogy a mai, rohanó, félelmekkel teli világban is van szépség, van kikapcsolódási lehetőség” – mondta el korábban Zoli a Kecsupnak.
Idén januárban áttelelő darvakat örökített meg fényképeken és videón Szalkszentmárton külterületén. A felvételeket az teszi még különlegesebbé, hogy három egymás utáni napon készültek a hazánkban maradó vonuló madarakról, minden nap ugyanabban az időszakban, és az időjárás nagyfokú változékonyságának köszönhetően háromféle körülmény között: először esős, ködös időben, a második napon szakadó hóesésben, végül az utolsó délután során szikrázó napsütésben.
„Tavaly a vonuláskor ugye rekordszámban figyelték meg a darvakat a Hortobágyon, 196 ezret számoltak meg. Az én szívem a Kiskunságon dobban meg igazán. Itt születtem, itt nőttem fel, itt élek. Talán a génjeimben van ennek a tájnak a szeretete, sőt a csodálata. Nagy öröm a számomra, hogy ezeket a csodás, hatalmas madarakat a lakóhelyem mellett láthatom” – mondta Zoli.
A tavaly őszi vonuláskor sokat lehetett hallani arról, hogy a madárinfluenza tömegével szedi az áldozatait a vonuló darvak között, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület becslései szerint 10–20 ezer közötti egyed pusztult el. Zoli elmondta, szerencsére ő nem látott elhullott darut.
„A hétköznapjaimban a kereskedelem területén dolgozok, ahol nagy a pörgés. Amikor hétvégén kimegyek fotózni, akkor visszalassul körülöttem az idő. Meg tudom élni azt a kis csodát, amit ebben az elrontott világban még fellelhetünk. A természethez, a szűk hazámhoz kötődésem okán készülők egy nagy film elkészítésére, melyet 2025 januárjában tervezek megjelentetni. Ekkor lesz ötven éves a Kiskunsági Nemzeti Park, és én is ekkor töltöm be az ötvenedik születésnapomat. Az idei év nagy részében ezért ezen a területen készítek felvételeket” – tudtuk meg az amatőr fotóstól-filmestől.
Hangsúlyozta, mindezt azért teszi, mert szereti a természetet, ezért egy fotó elkészítése miatt soha nem zavarja meg a vadakat.
„Az igazán jó felvételek akkor készülhetnek, ha bele tudunk olvadni a környezetbe, és annak a valódi arcát mutathatjuk meg. Így van ez a darvak esetében is. Soha nem megyünk közel hozzájuk. Megállunk az adott területen és kivárjuk, hogy ők jöjjenek olyan közelségbe, ahol már jó képeket tudunk készíteni. Nekik ilyenkor minden energiára szükségük van. Ha felzavarjuk őket, akkor legyengülhetnek, és fogékonyabbak lesznek a betegségekre. Ennyit soha nem ér egy felvétel” – mondta Kreisch Zoli.
A darvak hazánkban való áttelelése egyre gyakoribb jelenség. Eddig általában október végén, novemberben figyelhettük meg őket, amikor átutazóként megpihentek tavaink mellett, például a szegedi Fehér-tónál vagy a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzethez tartozó Csaj-tónál, majd a tél beállta előtt továbbrepültek Észak-Afrika irányába. De a klímaváltozás miatt nálunk már enyhe telek egyre kevésbé jelentenek számukra kihívást, nem alakul ki vastag hótakaró, így hozzá tudnak jutni a táplálékhoz, és megspórolják az 1500-2000 kilométeres vándorlást.
