Közismert, de legalábbis sokak által látott alak, megkockáztatjuk: jelenség, nevezetesség Kecskeméten – és mégis alig van valaki, aki tudná a nevét. Földházi József Béla: ő az, aki juhait az arborétum melletti Kápolna-réten legelteti, és naponta többször áttereli a hetényi úton, a forgalmat egy percre megállítva. A nem is olyan távoli múltnak, és egy ősi mesterségnek az egyik utolsó, meglehet, anakronisztikus képviselője az autóipari központtá vált néhai mezővárosban. Rajta kívül már nagyon kevés olyan juhász van, aki egy távoli mezőre tereli jószágait és mindent maga csinál. Ugyanis nemcsak a nyáj őrzéséből áll a napja. Közel a hetvenhez minden reggel 4 körül kel, este 11-kor fekszik, kétszer feji a birkákat, ellátja őket és a többi állatot, elvégzi a ház körüli teendőket. Persze van támasza, társa: felesége viszi a háztartást, készíti a sajtot, az édestúrót, amit aztán a piacon árul.
Volt, aki azt mondta Béla bácsinak: milyen könnyű az élete, heverészik, pihen, míg az állatok legelnek. Na az ilyeneknek azt tanácsolná, csak egy napig próbálják csinálni, amit ő már évtizedek óta, minden áldott nap. Mi erre kísérletet sem tettünk, nehogy elszaladjanak a birkák, vagy kárba vesszen akárcsak egy bögrényi tej. Viszont sok-sok órát eltöltöttünk Béla bácsival, aki rengeteget mesélt életéről, családjáról, megpróbáltatásairól, a nyájról, a három puliról és arról, lesz-e, aki továbbviszi a mesterségét?
Béla bácsi figyelmeztetett: ha már a kihajtást is szeretném fotózni, bizony korán kell jönnöm. Mert már májusban is, nyáron meg aztán pláne muszáj időben elindulni a juhokkal legelni, ugyanis csak addig esznek jól, amíg nincs nagyon meleg. A hőség idején már 9-fél 10 körül terelheti hazafelé a birkákat.
„Nyáron fél 4-kor kelek. Felöltözök fejős ruhába, majd beveszem a gyógyszereimet, mert magas a vérnyomásom. Egyébként nincs semmilyen káros szenvedélyem, nem iszok sem alkoholt, sem kávét, nem is dohányzok. Kétezerig szívtam a cigit, akkor mondták, hogy le kellene mondanom róla az egészségem érdekében, hát akkor egyik napról a másikra le is tettem. Legalább nem megy el az idő kávézással, cigizéssel. Szóval felöltözök, a kutyákkal betereltetem a birkákat az istálló hátsó részébe, majd egyesével megfejem őket. Utána ellátom a lovat, nejemmel elszűrjük a tejet, ő nekilát a sajtkészítésnek. Én megnézem a bárányokat, kihordom az abrakot, majd az istállóba betalicskázom a szalmát, utána indulunk ki a birkákkal. Az az igazság, hogy a röndös juhász má’ napfölköltével kint van, de akkó’ nem alunnék sömmit” – sorolja a hatvanhét éves juhász, miközben térül-fordul a hetényi úti S-kanyar mellett lévő ház udvarán. Annak nem most van itt az alkalma, hogy leüljünk és szép nyugodtan interjúzgassunk. Kezébe veszi népies nevén gamós botját, amelyen a díszes, bár a sok markolástól megkopott fémkampót egy kosfej, egy kutya és egy kígyó különleges kompozíciója alkotja. A szerszám alapvetően a juh megfogására szolgálna, de Béla bácsi leginkább támaszkodásra használja.
(Magyarázatként közbevetőleg hozzátesszük: Földházi József Béla ízes, „aafődi” nyelvjárásban beszél, írásban ez furcsán hathat, de mégis helyenként hangzás szerint idézzük, mert így érezzük hitelesebbnek. Hivatalosan ugyan csak a második keresztneve a Béla, de mindenki így ismeri, otthon így is szólítják, ezért maradtunk mi is ennél a megnevezésnél.)
Kihajtáskor Vera néni hátulról hajtja az állatokat, és Béla bácsi állítja meg a forgalmat, hogy a nyáj át tudjon menni a hetényi úton. Visszafelé viszont a három puli közül az egyik, a fehér színű kan, Sutyka feladata ez. A kutya már nagy rutinnal hajtja végre a műveletet: az úthoz közeledve előreszalad, majd óvatosan felmegy az úttestre, lassításra ösztönözve a sofőröket, akik ekkor már láthatják is a közeledő birkákat. Az egész átvonulás nem tart tovább egy percnél, oldalról a kutyák, főleg a legfiatalabb, Sajó figyel arra, hogy egyetlen jószág se kóboroljon el. Soha egyetlen állatnak sem történt baja az úton. Reggelente, pontosabban hajnalonként igazából alig van még forgalom, a délutáni betereléshez meg már hozzászokhattak a rendszeresen arra közlekedők (egyébként tábla is figyelmeztet az S-kanyarnál a juhok esetleges feltűnésére).
Délelőtt és délután is pár órát tölt kint a nyáj és a juhász valamelyik környékbeli legelőn. Legtöbbször a jó másfél kilométerre lévő Kápolna-réten, ahol gyakran láthatják a III. Béla körúton közlekedők és az arborétumhoz érkezők. A körülbelül 20 hektáros ősgyep az egykor Széktólaposnak nevezett terület utolsó, természetközeli állapotában megmaradt darabja. Régebben itt a homokos hátak között mélyedésekben kisebb-nagyobb szikes tavak, mocsarak voltak, mára ezek teljesen eltűntek (a rétet északnyugat-délkelet irányban a Csukás-éri főcsatorna szeli ketté, korábban ez is jelentős mennyiségű vizet vezetett el a területről, mára viszont kiszáradt, medrét benőtte a növényzet). A Kápolna-rét a XX. század elején már társasági összejöveteleknek adott helyet, hiszen a Mária-kápolna kedvelt búcsújáró hely volt. Az utóbbi években sárkányeregető találkozókat szoktak itt rendezni. 1994-ben nyilvánították helyi jelentőségű természetvédelmi területté. Sokan nem tudják, de már hosszú évek óta Béla bácsi bérli a rétet, azaz ide tulajdonképpen senki nem léphetne be az engedélye nélkül. Persze a sétálni vágyókkal, piknikezőkkel semmi baja, néhány kutyás viszont már okozott neki gondot. Erről azonban majd kicsit később.
„Ha esik az eső, ha fúj a szél, ha meleg van, ha hideg, ki kell gyünni. Van, hogy eső idején áll a csizmámban a víz” – mondja Béla bácsi.
Hogy mikor lakott jól a birka? A mondás szerint mikor harmadszor áll meg, akkor már teljesen tele van. A juhász fél 11-11 körül hazaér a délelőtti legeltetésből. Először is különválogatja a fias birkákat, azaz amelyek még szoptatják a bárányokat. Majd megitatja a lovat, kitakarít alatta, rendet rak, csak utána következhet az ebéd, és egy félórás pihenő. Delelés után ellátja a bárányokat, például megszoptatja azokat, amelyek cumisüvegből isznak, majd ismét következik a terelés, a legeltetés. Délután 6 órakor körül újra indulás haza, majd otthon lehet megint hozzákezdeni a fejésnek, ezzel este 9-re végez.
„Bemegyek, lemosakszom, megvacsorázok, és nézem a tévét. Van amikor húsz percet, de legfeljebb egy órát. Este 11-negyed 12 körül kikapcsolom, és egy másodperc múlva már alszok is. Éjjelente általában kétszer felébredek. És aztán kezdődik hajnalban minden elölről. Ünnepnap nincs, hétvége sincs, csak a jószág!” – teszi hozzá a juhász a világ legtermészetesebb hangján.
Vera néninek is rengeteg a dolga: viszi a háztartást, főz és takarít, segít a birkák ellátásában, eteti a baromfit és a két disznót, kertészkedik, és ő készíti a férje által lefejt tejből a sajtot, amit pénteken, szombaton és ritkábban vasárnap árul a Budai utcai piacon.
Ebben a ritmusban éli életét a házaspár húsvéttól egészen december közepéig. Onnantól kezdve kicsit talán nyugalmasabb: a juhász már nem hajtja ki a nyájat, mert ha véletlenül egyik birka megellene, nem tudná hazacipelni a bárányt. Az első kisbirkák születése általában december végén, két ünnep között várható, onnantól kezdve folyamatosan érkeznek (augusztus 1-jétől indul a párosodás, a vemhesség pedig körülbelül öt hónap).
Noha ez az életvitel nem könnyíti meg, az idős házaspár próbál minél több időt szakítani arra, hogy együtt legyenek családjukkal, lányukkal, vejükkel, unokáikkal.
„Az maga a boldogság, amikor jön a három gyönyörűszép kisonoka! Haza sem akarnak menni, az egyik fiú annyira papás, hogy mindig jönne ki velem legeltetni!” – lelkendezik Béla bácsi, akinek minden megszólalásából érződik, mennyire imádja a most hároméves ikerfiúkat és hatéves nővérüket. Ha jönnek a gyerekek, akkor bizony nincs ebéd után delelés, annál inkább játék a gyerekekkel.
„Mindent a hajtáshoz kell igazítani, az ügyintézést, az orvoshoz menést. Ha valahová meghívnak minket, akkor úgy tudunk elmenni, ha délelőtt tovább kint maradok a birkákkal, és délután nem hajtom ki őket. Június elején egyszerre tartjuk a gyerekek nevenapját. Az unoka előbbre való, ott kell lenni papának, mamának, maradunk koraestig. Sokan mondják: magának jó, kihajtsa a birkát, azt elheverész a gyöpön, semmi dolga nincs. El kell gyünni reggel, és amíg le nem fekszek este, ott kell lenni velem és mögcsinálni, amit én! Akkor mondja majd meg, milyen jó dolga van a juhásznak!”
A nyáj útját a Széles közön keresztezi a Budapest-Lajosmizse-Kecskemét vasútvonal. Ideérve tűnik csak fel, hogy a juhász nagyon is figyeli az órát, és van egy pontos menetrendje az el-és hazaindulásnak – ami a vonatokhoz igazodik.
„Hamarosan jön” – tekint el Úrihegy felé, majd feltereli az állatokat a töltésre. Az egész átvonulás nem tovább fél percnél, már messze járunk, mikor tényleg érkezik a kis piros motorvonat. Békésen haladunk tovább a Kápolna-rétre, a kolompok jellegzetes hangja a sárgarigók énekéhez adja a ritmust. A réten szétszóródnak a birkák, de azért mindegyik látóhatáron belül marad. A puliknak kell arra figyelni, hogy nehogy felmenjenek a III. Béla körútra vagy betévedjenek a közeli lovasfarm területére. Néhány birka mégis megcélozza az utóbbit, de Sajó résen van, és hangos ugatással visszahajtja az elkóborló jószágokat társaikhoz.
„Amiatt nem kell aggódni, hogy elveszne egy birka, vigyáznak rájuk a kutyák. Egyszer fordult elő, hogy kettőnek nagyon melege volt, bementek az erdőbe és lefeküdtek, és nem vettem észre. Végül a közterület-felügyelők találkoztak velük estefelé, ők szóltak” – meséli a juhász.
A hatalmas réten hűs árnyékot adó fa nemigen van, és sehol egy kunyhó, menedék, ahova behúzódhatna. Míg én szendvicsekkel és két kulacsnyi vízzel felszerelkezve jöttem erre pár órára, Béla bácsinál semmi csomag. Kiderül, egész délelőtt nem eszik semmit, de inni is csak nagyon ritkán szokott.
„Nem hiányzik. Reggelizni nem bírok hajnalban, csak télen szoktam, amikor kicsit később lehet kelni. Feleségem mindig mondja, hogy egyek már rendesen, mert elfogyok. Én meg hülyéskedek vele, hogy legalább könnyebb lesz vinni a temetésen.”
Olvasás, rádióhallgatás? Ezekkel sem szórakoztatja magát a juhász; noha olvasni szeret, könyvet nem hoz magával, mert úgysem haladna vele sokat terelés közben. Telefont sem nyomogat; egyébként se okos a készüléke, ha akarna, sem tudna netezni rajta. A régi típusú mobil ugyanakkor fontos eszköz számára: ha baj van, ezen keresztül tudja riasztani nejét, és egyébként is többször beszélnek a nap során.
„Általában ide jövünk, de mikor vége az aratásnak, akkor kintebb a szántóföldekre is, akár négy-öt kilométerre innét. Nem zavarnak el sehonnan, sőt van, aki szól, hogy legeltessem már le a tárcsázás után fakadó gazt, mert nekem vannak a legjobb fűnyíróim. Más azt mondja, a birtoka közelébe se menjek. Akkor nem is megyek, pedig lehet, hogy tele van a területe parlagfűvel” – osztja meg Béla bácsi jó és rossz tapasztalatait a közelii földtulajdonosokról.
Elsorolja a környék többi juhászát is. Vannak nagyobb nyájak az övénél, de ott nem egy ember van az állatokra, vagy ember sem kell, villanypásztor szabja meg a birkák szabadságát. Rajta kívül már szinte senki nem terel kilométereken keresztül juhokat.
„Na gyertök” – szól szelíden, de határozottan a birkákhoz, mikor elindulunk a rét másik felébe. Velük tölti napjai legnagyobb részét, vajon mit szeret legjobban a jószágaiban? És mi a legrosszabb tulajdonságuk?
„Valahogy úgy vagyok vele, hogy már annyira megszoktam őket, hogy nagyon hiányoznának, ha nem lennének. Főleg a bárányok. Mikor kijön az anyjából, összeesik, csont-bőr még szegény, szoptatni kell, és szólok neki: pici, gyere! és szalad oda az embörhöz, mint a gyerök, bekapja a cumit, a farka meg jár, és így néz a fejivel, az jó élmény. Meg az is, amikor szépen legel, az jó érzéssel tölt el. De idefigyeljen, van, amikor olyan helyre hajtom, hogy a seggivel is tudna önni, és nem legel – akkor nagyon mérges vagyok. Olyanok, mint az embör, hogy van kedve, vagy nincs. Az időváltozást nagyon mögérzik, a birka nem szereti az esőt, a szelet. Birkában is van gazembör, hogy fogja magát, aztán olyan helyre mén, ahova tudja, hogy nem szabad bemenni.”
„Samu!” – kiált rá erélyesen valamelyik törzskönyves kosra. Mindegyik hímnek Samu a neve, a többieket nem kereszteli el gazdájuk, de valamilyen ismertetőjegy – feje, alakja, állása, járása – alapján mégis az összeset meg tudja különböztetni. Két kos csengőt, kettő pedig kolompot visz a nyakában. Alapvetően kétfélék: a legismertebb francia tejelő fajtából, a Lacaune-ból van sok, ezeknek a hasán meg az oldalán nem nagyon nő a szőr. A többi pedig Landschaf merinó fajta, amely a szakemberek szerint jól ellenáll az időjárás viszontagságainak, képes nagy területeket bejárni és kiváló a báránynevelő-képessége.
A három puliból a szuka, Luca a rangidős, ő már tizenegy éves. A két kan közül a nyolcéves Sutyka követi a sorban, míg a legifjabb és a legenergikusabb eb a négyéves Sajó. A trióból szinte mindent ő csinál, „ő a főnök”.
„Másfél évesen kaptam egy ismerőstől, mondta, hogy el kell otthonról vinnie, mert a szomszédok morognak miatta, és szívesen nekem adná. Beleegyeztem, de négy-öt napig folyamatosan ment volna el tőlünk. Persze, mert hiányzott neki az előző gazdája, aki mindig dédelgette. Én meg nem, dédelgesse a ménkő, van elég dolgom. Hat-hét nap után gondolt egyet, és örökké gyütt velem magától, hajtotta a bürgéket. Azóta nem is lehet otthon hagyni. Tudja a dolgát, az út előtt szépen egybetereli a nyájat, majd egy oldalban tartja. Hogyan tanítom be őket? Benne kell lennie a vérében a hajtásnak, mert ha nincs, akkor vége. Én csak mondom a tapasztaltabb kutyának, hogy mit csináljon, a fiatal meg ellesi tőle, és egy hét múlva már ő is fut a birka után.”
Más kutyák már okoznak nehézségeket a juhásznak. Pontosabban azok az ebtulajdonosok, akik vagy nincsenek tisztában azzal, hogy a rétet ő bérli, vagy ha igen, akkor is magas ívben tesznek rá, és póráz nélkül viszik oda kedvencüket. A panelből vagy jobb esetben kertből kiszabadult kutyák meg persze hogy elkezdik üldözni a birkákat. Mint Béla bácsi elmesélte, volt olyan eset, amikor az idegen kutya teljesen szétzavarta a nyájat, és mivel sok birkának már csak pár hét volt ellésig, a nagy rohanásban elvetélt.
„Ha ugrik, megnyomja a bárány fejét, és egyből eldobja. Húsz kisbárány agyontörve, halva született meg. Csak ezt hogyan bizonyítsam a kutyásra, hogy az ő felelőtlensége miatt van? Jönnek hárman-négyen, én meg egymagam vagyok. Egyszer szóltam egy nőnek, hogy fogja vissza a kutyáját. Még neki állt fentebb, és elkezdett szidalmazni, hogy piszkos paraszt és alkoholista vagyok.”
Látszik, hogy ez érzékeny téma, nagyon bántja a Béla bácsit, hogy így viszonyulnak hozzá. Pedig az ő nevén van a föld, „mikor Zombor Gábor volt a polgármester, akkor adtak papírt, hogy kitáblázhatom, ide kutyával nem jöhetnek be”. A város tulajdonában lévő ingatlanokkal és földekkel foglalkozó Kik-For tavaly öt ilyen tiltótáblát készíttetett a juhásznak, kirakta őket a rét szélére, állítása szerint egy hét alatt mind az öttel történt valami: elvitték oszlopostul, kitörték, lefűrészelték, lecsavarozták. Most az arborétum felől látok egyet, rajta a felirat egyértelmű: „Bérelt terület. Kutyát bevinni tilos!”. A rétről szóló nagy tájékoztató táblán pedig ez szerepel: „A réten terelőkutyákkal természetvédelmi célú legeltetés zajlik. Belépés csak gyalogosan! Kedvtelésből tartott kutyát és más háziállatot a területre bevinni tilos! Lovaglás, lovak futtatása tilos! Szemetelni tilos!”
„Még engem jelentgetnek fel a kutyások, hogy rájuk uszítottam a pulikat. Dehogy csinálok ilyet, hamisan vádolnak. Viszont én nem vagyok köteles megkötni a saját bérelt területemen a munkakutyáimat. Más ide be sem jöhetne, de ha bejön, az sem zavar, még kutyával sem – de akkor használjon pórázt, és kerülje el messze a birkákat. Egyszer az ügyészség már igazat adott nekem ebben, most is van egy ügyem a bíróságon, remélem, ott is elismerik az igazamat.”
Feleleveníti szintén juhász édesapja egy sztoriját valamikor a hetvenes évekből. Egy németjuhászt állandóan szabadon engedett a gazdája, rá a birkákra. Apja ezt szóvá tette, az illetőt viszont nem érdekelte. Akkor már a mezőőrt hívta a juhász, ő pedig kerek perec kijelentette a kutya gazdájának: egy percet kap, addig vagy elhagyja a területet, vagy lelövi az ebet. A hatás nem maradt el, többet nem is látták sem a kutyát, se a tulaját a réten.
„A mai világban a kutya meg a macska szent és sérthetetlen. Más jószág az büdös, a birka, a kecske, a disznó. Az ember se számít annyit, mint a kutya. Ha egy kóbor ebet látnak, egyből telefonálnak a Mentsvárnak. Múltkor meg szegény öreg szomszédom ment dolgozni, de agyvérzést kapott, összeesett. Többen elmentek mellette, és nem segítettek a fekvő emberen, sőt szidták, hogy piszkos csavargó, már korán reggel berúgott. Na, ilyen világot élünk!”
A házaspárnak a birkák jelentik a megélhetést. De vajon mennyire éri meg manapság juhásznak állni? Idén közel száz bárányt tudtak eladni a felvásárlónak, egy holland cégnek. Nyilván húsvétkor a legjobb az ára, 1800 forint körül volt ebben az évben, májusban már csak 1400-1500 forint. A bárányok közül húsz-huszonötöt mindig megtart a kecskeméti juhász, hogy ne idősödjön el az állomány.
„Mikor 24 ezer forint egy mázsa táp, egy bárányért pedig kapok 30-32 ezer forintot, akkor úgy gondolom, lehetne magasabb az ára” – véli. Szerinte az a baj, hogy túl sokat, 12 százalékot levonnak az átvételkor mért tömegből, arra hivatkozva, hogy vágásig még táplálni kell a birkát, hogy tartsa, gyarapítsa súlyát. 10 mázsa báránynál ez már 120 kiló mínusz, beszorozva akárcsak 1500 forintos árral, az rögtön 180 ezer forint bevételkiesés. Béla bácsi szerint egy 7-8 százalékos levonás korrektebb lenne.
Az idősebb birkák levágásából és a hús eladásából is jön valamennyi pénz. Érdekesség, hogy a házaspár két tagja közül csak a férj eszi meg a birkapörköltet; Vera néni ugyan általában havonta egyszer főz az egész családnak, de sem ő, sem a lánya meg sem kóstolja.
Régebben úgy volt, hogy ahány birkát megnyírattak, annyi állatot ki is lehetett teleltetni a gyapjú árából. Rendszerváltás előtt még 250, sőt 400 forintot is adtak kilójáért. Mára ez megváltozott, a gyapjút ötödik éve lehetetlen eladni. Ez óriási veszteség a Földházi-házaspárnak is, mert 140 juhot megnyíratni körülbelül 140 ezer forint. Ez pedig így az ablakon kidobott pénz, pedig régebben ezzel is számolhattak.
„Dehát nyíratni meg muszáj, hiszen nagyon melegük van a birkáknak nyáron, felfrissülés megszabadulni a bundától.”
Mint minden magyar háztartásban, a költségeik nekik is csak nőttek az elmúlt években. Drágább a tenyészkos, a korábbi 160-180 ezer forint helyett 200-220 ezret is elkérnek érte. De ahogy a juhász fogalmaz, „kriminális az ára” a takarmánynak, kukoricának, búzának és szénának is. Bérel három hektár földet, de azt mondja, nem éri meg bevetni, a szárazság miatt a lucernából három kaszálás során alig tizenöt bálányi jött össze.
Az állami támogatás igényléséhez nagyon pontosan kell vezetni a nyilvántartást, a szállítóleveleket, évente kétszer elvégeztetni a féregtelenítést, beszerezni erről az orvosi igazolást. Béla bácsiéknak nincs számítógépe, egyszer a falugazdász töltötte ki számukra a kérelmet, de sajnos rosszul. A juhász félreértette a Tk. rövidítést, azt hitte, hogy az a tenyészkos rövidítése, így oda 3-at diktált be – miközben 137-et kellett volna, mert az a „termeléshez kötött” anyajuhok rubrikája volt. Így több mint egymillió forintot elbukott, ezt a tévedést azóta sem tudta megemészteni.
Év elejétől egészen a tej elapadásáig, körülbelül szeptember 15-ig naponta kétszer, hajnalban-reggel és koraeste kell megfejni azt a 80-85 birkát, amely decemberben-januárban megellett. Ez jó másfél-két órás munka az istállóban, egy alacsony széken görnyedve, és nehezíti, hogy Béla bácsi egy csúnya baleset miatt jobb kezén több ujját is elvesztette, így nem tudja a sérült kezével összefogni az állat tőgyét. Nem mindig könnyű a birkákat sem megfogni, van, amelyik elszaladna, úgy kell visszahúzni hátsó lábainál fogva, ami nem is erőkifejtést igényel a juhásztól.
„Jaj, de ugrálsz te! Na, ez most jól állon rúgott, szaros is lettem” – nevet fel a juhász. Hiába, ez is a dolog része.
Naponta négy-öt sajtárnyi tej szokott összegyűlni, ami hatvan-hetven liter. Neje ezt kétszer elszűri, majd készül a sajt, a tejsavóból pedig az édestúró vagy orda, ezeket viszi Vera néni hetente több alkalommal a piacra.
A hosszú évek során a juhásznak rengeteg tapasztalata és tudása gyűlt arról is össze, hogy lehet a birkán segíteni, ha bajban van vagy megbetegedett.
„A pipaccsal vigyázni kell, hogy azt le ne legelje, mert attól sok gáz lesz a gyomorban, felnyomja a tüdőt és megfullad. Meg a piros levelű paréjoktól is. Ha időben észreveszi az ember, meg lehet menteni. Kifeszítem a száját, kihúzom a nyelvét, hogy ne csússzon hátra és vékony, hosszú nyakú üvegből két-három nyelet étolajat vagy akár fáradt olajat erőszakolok bele. Ettől pillanatok alatt kiokád mindent, a pipacsot is, mint a ménkű, és kijön a gáz is.”
Szülésnél is elkel néha Béla bácsi segítsége, például ha farral jön a bárány és visszacsuklik a két hátsó lába. Az anyajuh meg hiába erőlködik, csak nem bírja kitolni.
„Akkor ha bírok, benyúlok, visszanyomkodom a bárányt, megfogom a lábát, kiegyenesítem és próbálom kihúzni. Van, amikor a nejem is segít, például le kell szedni a bárány orráról a nyálkát, hogy meg ne fulladjon. Ha nem tágult ki legalább három ujjnyira a birka, akkor adunk neki oxitocint.”
Sajnos előfordul az is, hogy a bárány már olyan nagy, hogy az anyajuh nem bírja megelleni. Béla bácsi plasztikusan elmeséli, egyszer hogyan húztak ki hárman, feleségével és vejével egy tizenegy kilós halott bárányt a birkából. Még hallgatni is rossz, de nyilván itt szó sem lehetett finomkodásról, meg kellett tenni, az anyát így tudták megmenteni.
A birkáknak a köröm nagyon érzékeny részük, ráadásul gyorsan nő, ezért nagyon kell rá figyelni, rendszeresen vágni, nehogy betörjön és aztán elfertőződjön. Ráadásul igen lassan gyógyul: napok kérdése, míg a seb kitisztul, hetek, míg a köröm újra kinő, így akár hónapig is sántít a körömhegyes birka.
Ismert és gyakori betegség a juhoknál a büdös sántaság, ez egy baktériumok által okozott gennyes fertőző gyulladás a csülkön, amely ráadásul gyorsan elterjedhet a nyájban. Ezt a kecskeméti juhász kékköves, azaz rézgálicos oldattal kezeli.
„Beleteszek sótlan zsírt, összekeverem, teljesen leszedem a körmét az elevenig, kipucolom, megtörölgetem, zsíros kékkővel bekenem, majd ruhával bekötöm. Ez nagyon fájdalmas az állatnak. Évente kétszer fertőtlenítő vízben is megjáratom őket, az kiöli a gombát. A négyméteres vályúba öntök egy hektó vizet, beleteszek kékkövet, hipót és meszet, jobbról-balról deszka és végigmennek rajta. Akkor utána sokáig nincs gond a lábukkal.”
A féregtelenítő, rühesség ellen is védő injekciót az orvos adja be, de a juhász akkor is tud segíteni a jószágain, ha tőgygyulladás kínozza őket. Ilyenkor egy tubust kell belenyomni a csecsbe, és reménykedni, hogy a daganatszerű gyulladás ne balfelé, azaz a szív felé húzódjon, mert akkor nem lehet megmenteni az állatot, egy nap alatt elpusztulhat.
A réten beszélgetve szóba kerül a múlt is. Kiderül, tradicionális juhász családról van szó. Béla bácsinak a nagyapja cseléd volt, majd juhász lett, az ‘50-es, ‘60-as években már saját jószágokkal és húsz hold gyeppel. A mai Jász utcán laktak egy kis tanyában, ott, ahol korábban a megyei autógarázs volt (most a Tormási Autóház karosszéria műhelye). Mikor épült a kórház, kisajátítottak a környéken mindent, a család házát és telkét is. Apja vitte tovább a mesterséget. Nekik is el kellett költözniük a mai Cédulaház utcából, akkor vette meg apja azt a telket, ahol Béla bácsiék a mai napig laknak. De akkor még egyáltalán nem úgy nézett ki az a környék, mint manapság, „parlag föld volt minden, egy hold szőlő volt, rajta egy kis kunyhó”. Szülei aztán megépítették a házat és az istállót. Apja ekkoriban egy tehenészethez ment el fejős gulyásnak. Később mégis visszatért a birkákhoz, volt saját és vállalati juh is nála, és maradt juhász addig, míg nyugdíjba nem ment.
Béla bácsi nem szépíti a dolgot: ő bizony nem akart juhász lenni.
„Szeretni szerettem az állatot, de hát olyan kényszer volt, mert csinálni köllött, nem volt mese. Nekem mindig ott kellett lenni a jószág segginél, ha iskolából hazaérkeztem, egyből menni hozzájuk, este sötétedésig kint is voltam. Nyáron és iskolaidő alatt is hajnalban fel kellett kelni és segíteni a fejésben. Hát így belejöttem. Az iskolában abból éltem meg, amit az órán megjegyeztem. Bukni nem buktam soha, általában négy egész körüli volt az átlagom.”
Az akkori máriavárosi általános iskolába járt, majd elvégezte a 607-es szakmunkásképzőben (a Gáspárban) a gépszerelő-géplakatos szakmát. Ezután az Izsáki úti Fémmunkásnál (a Traverz és a KÉSZ Kft. elődje) dolgozott a tmk-ban, majd a nyolcvanas évek elején otthagyta a céget, és társult édesapjához. Közösen legeltettek, a rét közelében volt bérleményük. Emlékszik, akkor még volt víz a korábbi Széktólapos buckaközeiben. Béla bácsi is a hetényi út melletti tanyára költözött. 1989-ben, édesapja nyugdíjba vonulásakor ő vette át az egész gazdaságot. Eleinte nyolcvan körüli birkája volt, aztán felszaporította egészen 152-ig, de mostanában 130-140-nél többet nem tart.
„Apámtól tanultam a mesterséget. Valamikor tíz-tizenöt évvel ezelőtt el kellett mennem egy legeltetési meg gyepkarbantartási tanfolyamra, dehát nevetséges volt. Amit ott magyaráztak, én azt már a kisujjamból tudtam, vagy fele sem úgy van a gyakorlatban. Most felszólaljak, megmondjam, hogy ez nem így működik? Dehogy mondom, hadd beszéljenek. Az elmélet is fontos, de a gyakorlat még inkább, azon van itt a hangsúly. Ötvenezer forintot kértek érte, hétvégén vizsgáztunk, de az volt a fontos, hogy a pénzt kifizessük.”
A kecskeméti juhászt nem kímélte az élet, nagyon sokszor próbára tette, mit bír a szervezete.
„Amennyi betegségem volt, más ember már rég meghalt volna, én meg itt vagyok, és sosem panaszkodom. Idefigyeljön, bennem van egy olyan akarat, hogy csak azért is megmutatom, kibírom ezt is.”
És nem túloz, elsorolni is hosszú a csapásokat. 2000-ben rosszindulatú daganatot találtak mindkét hangszálán, hetvenöt sugárkezelést kapott, végül sikeresen megműtötték. Ekkor szokott le orvosi tanácsra a dohányzásról. 2003-ban szétment a térde, azt kellett operálni. 2011-ben szívinfarktusa volt, egyik fele egészen le volt zsibbadva, se kezét, se lábát nem tudta emelni. Két hétig volt kórházban.
2012 folyamatosan gyulladásban volt a szervezete. Rengeteg antibiotikumot felírtak neki, de vizsgálatokra nem küldték el. Míg végre dr. Hódi Zsuzsanna főorvos, a rendelőintézet akkori vezetője kijelentette: ennyi gyógyszer egy lónak is sok lett volna.
„Tíz perc múlva visszahívott, mondta, menjek a kórházba, el van intézve a CT. Kiderült, hogy ezúttal a gégémben van daganat. Végül felvágták a gégefedőt, és ki bírták szedni.” Amíg kórházban erősödött, egy barátja segített a birkák ellátásában.
Később örökké leesett a vérnyomása, annyira, hogy megmérni sem lehetett, de „ezt helyrehozták a sürgősségin”.
Nagy trauma volt 2015-ben, mikor egy péntek 13-án, negyed 3-kor – Béla bácsi percre pontosan emlékszik – szerencsétlen baleset történt. Trágyát szállítottak kocsival, a kapujuk közelében jártak, amikor a ló valamitől megijedt. Nagyon megugrott, rángatta a gyeplőt, amely a kerékbe is beakadt. A juhász kézzel próbálta tartani a kötelet, aztán fejjel előre leesett a ló mellé.
„Jujj, mondom, de furcsa a kezem. Hát két ujjam kiszakadt, ez lógott, emez is. A kocsiból meg gyorsan ki kellett akasztani a lovat, hogy meg ne fulladjon, leérjen a lába a földre. Kiabáltam feleségemnek, szaladt ki, sikerült a lovat megmenteni. A kezem nem vérzett, mert ez nem vágás volt, hanem szakítás. Fájni sem fájt, úgy elzsibbadt. Az ujjaim ott voltak a lovaskocsi alatt, betettük nejlonzacskóba, aztán jöttek a mentők. Megröntgenezték a kezem, összevarrták, amit kellett, leműtötték. Hát azóta négy ujjamból csak a legalsó perc van meg. Pénteken történt ez az eset, hétfőn más vasvilláztam. Ez az akaraterő sokkal többet ér bárminél.”
2016-ban megint szívinfarktus-közeli állapotba került, azóta vérhigítót szed, és sűrűn kell járnia vérvételre. Két éve gyomorgörcsök kínozták, már magánkívül volt a fájdalomtól, azt hitte, ez a vég. Kiderült, hasnyálmirigy-gyulladása van, két hétig kellett feküdnie a kórházban, hat hétig otthon, a gyomrába bekötött szondával. De ekkor sem tudott megpihenni.
„Naponta két-három órára ki lehetett kapcsolni a szondát, azalatt segítettem a nejemnek a ház körüli dolgokban. Öt-hat kilót fogytam ekkor, az má’ nem gyün vissza.”
Szerencsére mostanság „csak” a lába fáj, de annyira, hogy alig bír menni. Nem csoda, hiszen naponta legyalogol öt-hat kilométert.
„A sok betegség miatt látszom öregebbnek, mint amennyi vagyok. De hiába fáj itt vagy ott, akkor se jajgatok!”
Ez a kemény, sok munka által edzett ember szinte könnyekig ellágyul, mikor a családjáról beszél. Bevallja: az ő családjában visszamenőleg soha nem tarthatták a nagyapák karjukban unokáikat, mert addigra meghaltak. Ő is nagyon félt ettől. Mikor lánya várandós lett, szinte belebetegedett a gondolatba, folyton ezen járt az agya, még pszichiátriára is járt emiatt. Ez 2017-ben volt, és Janka után azóta megszülettek a fiúk, Ármin és Kornélka is.
„Legnagyobb boldogságaim az onokáim, imádom őket! Tűzbe mennék értük! Megfogadtam, ha ott vannak nálunk, akkor akármi esik is az égből, semmit sem csinálok, csak velük foglalkozom. Mert ne az legyen, hogy meghalok, és ők nem is ismertek engem, mert nem játszottam velük, nem dédelgettem őket. Főleg decemberben van rájuk sok idő, mert akkor nem legeltetek, és még nem is ellenek a birkák.”
Hogy meddig hajtja magát, és miért vállalja ezt a kemény munkát? Egyszerű a válasz: muszáj, mert a nyugdíja semmire sem elég.
„Mikor összeszedtem a papírokat, visszaigazoltak 26 évet, és megállapítottak 12 ezer 240 forintot. Röhej! Azt mondták, nem adják ezt, mert a rokkantnyugdíjam több, 42 ezer. Egyszer az őstermelői bevételeim 200 forinttal meghaladták a 600 ezer forintos határt, erre másfél évnyi rokkantnyugdíjat vissza kellett fizetnem. Ezért nem szabad ebben az országban böcsületesnek lenni!” – mondja érezhető indulattal a hangjában a juhász. Most 57 ezer forint rokkantnyugdíjat kap.
Visszakanyarodva kicsit a múltra kijelenti, ugyan kényszerből kezdett el birkákkal foglalkozni, de mostmár nagyon szívesen csinálja, és nem válna meg tőlük.
„Mondta az asszony egyszer, hogy adjuk el őket. De én ezt nem akarnám. Mert akkor mit csinálnék? Ülök és nézem a tévét meg alszok? Én ebben tönkremennék. Így legalább lekötöm magam, amúgy megülne az unalom.”
Na de vajon továbbviszi-e valaki az örökséget? Etekintetben is őszinte a juhász – és nem optimista.
„Biztos nem lesz senki, aki átveszi. Miért? Mert én nem engedem. Minek, hogy ne legyen élete? Figyeljen, sehun nem voltunk nyaralni a feleségemmel, még nászúton sem. Az én korosztályom kihal, és nem lesz senki az országban, aki ezt csinálja. A mostani fiatalok nem is akarják.”
Így marad az az öröm, amikor a kisunoka megérkezik az óvodából, bemegy az istállóba, és nem elhúzza az orrát, hanem felkiált: „papa, de jó szag van itt!”.
