Történelmileg már Robert Owen gyáros 1817-ben megfogalmazta a munkások azon követelését, hogy a korábbi tíz-tizenhat órás napi munkaidő nyolc órára legyen lecsökkentve, ebből származik a ma is ismert mondás, azaz nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.
1886-ban Chicagóban tüntettek a munkások a nyolc órás munkaidőért, és innen számítjuk május elsejét a munka, illetve a munkások ünnepének. A második internacionálé 1891-ben hivatalosan is ünneppé nyilvánította e neves dátumot. A rendszerváltás előtt, a „létező szocializmusban” a rendszer kellőképpen kisajátította ezt az ünnepet, mely már nem a munka, hanem inkább a munkások ünnepe volt.
Emlékezzünk csak, egy korsó sör és egy pár virsli, vagy debreceni járt minden dolgozónak ezen a napon a felvonulás után. Ma azt tapasztalhatjuk, bár állami ünnep május elseje, a munka ünnepe, de maga a munkásosztály, mint olyan, ebben az illiberális demokráciában, eltűnni, felszívódni látszik. Helyettük vannak a kisvállalkozók, a hivatali, irodai dolgozók, és a különféle szolgáltatásokban tevékenykedők. A szervezett gyári munkásság lényegében eltűnt, mint ahogyan a szakszervezetek szerepe sem túl jelentős ma már emiatt. A termelés, mint tudjuk, emberi fogyasztásra alkalmas árut produkál, de egyben feltételezi a gyári munkásembert is, aki a termelési-gyártási folyamatnak humánerőforrása, motorja. Az értékalkotó emberi munka gazdagságot hoz a tulajdonos gazdagoknak, és kifosztottságot, kizsákmányolást jelent magának a munkásnak, mert a munkás mindig jóval több értéket állít elő, mint amit ezért a munkáért járandóságként megkap.
Ma már arról is szó van, hogy automaták, robotok fognak a termelővonalak mellett állni, illetve azokat felügyelni, így a munkásember kiszorul magából a termelésből, mely emberi fogyasztásra alkalmas árut állít elő. De, ha nincs munkás, aki megvegye az árut, akkor mivégre a robotok által történő árutermelés? Ez modern korunk egyik legnagyobb ellentmondása, de egyben a kapitalizmusé is. Lássuk be, történelmi sikerét az úgynevezett kapitalizmus a rugalmasságának, alkalmazkodóképességének köszönhette, mert képes volt a termelés megszervezésére, és a fogyasztás fellendítésére. Bár a kapitalizmus történelmi vetélytársát, az úgynevezett szocializmust legyőzte, most mégis válságban van, mert rendkívüli módon kiszélesítette azt a szakadékot, mely a gazdagok és a szegények között van.
Felvetődhet a kérdés, mi következik majd, milyen gazdaság, a kapitalizmus után? Mert a profit, és az utána való hajsza, egyre inkább felzabálja a Föld erőforrásait, hiszen egyre többen vagyunk, a Föld lakossága lassan eléri a nyolcmilliárd főt. Mi, magyarok, és ez a történelem fintora, valahogy le vagyunk maradva a világtörténelemben, és a polgári demokráciáért, valamint a szabad piacgazdaságért küzdünk napjainkban, melyeken már más, boldogabb országok régen túlvannak. De mi sem tehetjük magunkat függetlenné a világtól, és nem szabad olyan gazdaságpolitikát folytatnunk, hogy az olcsó, csak betanított munkásként létező munkaerőt dobjuk oda csalétekül az idegen tőkének.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe a munkáról, és a munka ünnepéről, miközben aggódom azokért a munkavállalókért, munkásemberekért, akiknek ez a nap, azaz a május elseje, ünnepük, még úgy gondolom, ma is.
ábrahám
