Az ember életkora véges, melynek mi, emberek a Földön élők közül egyedüliként, tudatában is vagyunk.
Sajnos rövid életünk különféle évekre, sőt életkorokra tagozódik, úgymint a köznapi nyelv szerint a csecsemő-, gyermek-, kamasz-, felnőtt-, idős-, és öregkorra.
Az ember az első éveit nem is tudatosan tölti, hiszen rácsodálkozik a világra, azzal ismerkedik, miközben komoly gyámolításra, segítségre, támogatásra és ápolásra is szorul.
Később, miután tudatosul bennünk környe-zetünk, a világ, s az emberi társadalom, annak minden korlátjával és szépségével együtt, akkor meg lázadozni kezdünk. Ez a serdülő-, vagy kamaszkor jellemzője, mely végül is előre viszi a világot, hiszen az ifjú ember mindig a miértekre keresi a választ, s az idős ember azt teszi, amit már megszokott.
Majd miután az ember dolgozni kezd, úgymond beáll a sorba, megállapodik, családot alapít, s ilyenkor önmagával és környezetével is megalkuszik, megbékél, benne önmagával is. Elsősorban az a tudat vezeti, hogy gyermekeinek biztosan jobb lesz majd, mint neki volt, és ezért önfeláldozóan mindent meg is tesz, ami telik tőle. Ugyanis utódainkban szeretnénk látni és felismerni győzedelmes, sikeres, elismert és tapasztalt önmagunkat, de bizony az idő múlásával gyorsan be kell látnunk, hogy ez közel sem így van. Mert az új generációk, beleértve gyermekeinket is, mindig ugyanazt az utat járják, amit mi jártunk kamaszkorunkban: lázadás, kritika a társadalom felé, stb.
Ezek után aztán az ember idős korában lélekben biztosan, de sokszor fizikailag is magára maradhat. S mire feleszmél magányában, rájön az örök igazságra, hiszen az élet eliramodott mellette, és készülni kell a végső számadásra…
Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy tulajdon-képpen semmit sem tett az életben, viszont em-lékei szerint azért vele is volt célja a Teremtőnek.
A költő is mondta: „Ember küzdj és bízva bízzál!”, hiszen az élet célja, a küzdés maga. Küzdés a családunkért, önmagunkért, és nem utolsósorban hivatásunkért.
Egy életpálya végén az ember bizony már csak emlékeiből él, és ilyenkor a tehetségesebbek, azaz akik képesek rá, megírják az életük történetét, azt az életpályát, amit befutottak, miközben a korról, melyben éltek, egy korrajzot, korképet is adnak.
Mondják, az idősebb kor bölcsebbé tesz. Viszont, jaj annak, aki idős korában jön rá arra, hogy mit kellett volna másképpen csinálnia, és tennie, mit mulasztott el ő a saját élete során.
Ez sokszor önmarcangoló, és nagyon bántó is lehet, amikor már Arany János szavaival élve: „Letészem a lantot”.
Kedves Olvasó! Becsüld meg életkorodat, mert mindig van tennivalód az életben, minden életkorban, hiszen ez ad értelmet annak, hogy élhettél…
ábrahám
