A varázserejű, a török szultán által Kecskemétnek ajándékozott díszes „beszélő” köntös története korábban Mikszáth Kálmán regényéből és az abból készült filmekből lett országosan is közismert, manapság pedig ismét népszerű téma a hírös városban. A megyei levéltárban megnéztük azt az 1668-70 körül keletkezett iratot, amely az alapja lehetett az egész történetnek és a köré épült legendának.
A beszélő köntös az elmúlt években ismét nagyobb figyelmet kap: Mikszáth Kálmán regényét musical formájában vitte színre a Katona József Színház 2018-ban, Kecskemét várossá válásának 650. évfordulóján. Egy elképzelt szultáni kaftánt a nyáron a Városházán megnyitott látogatóközpontban is kiállítottak, ez ráadásul interaktív is: aki alábújik, annak tényleg „elbeszéli”, miért is volt különös varázsereje a ruhadarabnak.
Azt viszont talán már kevesebben tudják, hogy milyen régi iraton alapul maga az irodalmi mű és a legenda. Ezt mutatjuk most be.
„…az Császár (…) egy Köntöst adott vala”
A Katona József tér 8. szám alatti épület volt régebben a megyeháza. Ma több civil egyesületnek is otthont ad, itt működik a megyei pedagógiai szakszolgálat, és itt van jelenleg a MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltárának egyik telephelye is (ez a részleg a Városháza felújítása miatt költözött ide).
Hlbocsányi Norbert főlevéltáros egy fémszekrény ötödik fiókjából vesz elő egy féltve őrzött kincset, a levéltár egyik legrégebbi és legbecsesebb dokumentumát. Ez körülbelül egy mai A4-es nagyságúnak megfelelő méretű, szépen megsárgult papírlap, az alján két félkör alakú hiánnyal. Az írás elrendezéséből és a közepén végigfutó hajtásból látszik, hogy igazából két oldalt tartalmaz, azaz egy igen keskeny könyvből/füzetből származik. Ugyan a betűk megformázása a mai szemnek szokatlan, valamint a megfogalmazás és a helyesírás is régies, de azért a bal felén egész jól kisilabizálható a következő szöveg:
„In anno 1596. Midön az harmadik Mahumet fényes Török Császár Constantinápolyból nagy erővel és sok néppel kiindult volna, ugy hogy Eger várát megszállaná, és mikoron érkezett volna Szegedde, az Kecskeméti polgárokat elében hivatván, Alpárhoz vittenek száz ökröt, hatszáz juhot, tizennégy szekér kenyeret, mellyet az Császár igen keszene, adván nekiek Háromszáz aranyat, Csauzt is kérnek vala pedig az Polgárok, de az Császár nekiek nem ada, hanem egy Köntöst adott vala, meghagyá hogy ha valaki háborgatni akarná őket, az Köntöst mutatnák meg annak, az polgárok megköszönék, és haza jövének. Midőn valami sereget láttanak volna jönni Szeged felől, az Biró az Köntöst reá vévén, az Tizenkét Tanácscsal együtt kiülvén, az sereget úgy várták. Midőn az Törökök elérkeztenek volna, látván az birón az Köntöst, lovaikról leugrándozva térden az biró eleibe menvén, az Köntöst csókollyák – – megengette az – – –”
A többi része olvashatatlan.
A szöveg tehát 1596-ra utal, amikor III. Mehmed (arabul: Mohamed) török szultán seregével a Duna-Tisza közén keresztül Eger ellen vonult és alpári (tiszaalpári) táborába magához hívatta Kecskemét követeit, akik ajándékokkal megrakodva érkeztek elébe. A kecskemétiek egy, a várost a portyázóktól, fosztogatóktól megvédő csauszt (török őrzőt) kértek, helyette viszont kapták a „varázserejű” köntöst (és az aranyakat).
Csakhogy – mint ez Hlbocsányi Norberttől megtudtuk – a papírlap valamikor 1668 és 1670 között íródott és egy csaknem háromszáz oldalas, magyar nyelven íródott robotlajstromból emelték ki. Maga a szöveg ugyanakkor valószínűleg tényleg 1596-ra datálható, egy akkori (sajnos megsemmisült) számadáskönyvből származhat, azt másolták át jó hetven évvel később a robotlajstromba (ezt viszont ugyancsak őrzi a levéltár).
De mi is volt az a számadáskönyv?
A főlevéltáros ezt is elmagyarázta. Kecskemét közigazgatása abban az időben, a 16-17. században úgy nézett ki, hogy a város élén volt a főbíró, mellette pedig nyolc-tíz-tizenkét tanácsos, ők alkották a modern értelemben vett képviselő-testületet. Közülük választották a főbírót, és igen demokratikus módon: évente váltották egymást a katolikus és protestáns vezetők. Ugyancsak megválasztották a tisztviselőket, az ő fő feladatuk a gazdasági ügyek intézése, az adók beszedése volt. A városi birtokok, legelők, erdők nádasok, nyájak, ménesek dolgairól nyilvántartásokat készítettek és vezettek, ezeket hívták számadáskönyveknek vagy lajstromoknak. Ezekbe például olyan részleteket is feljegyeztek, hogy valaki hány tehenet adott be adó gyanánt.
„De leírások is szerepeltek bennük. Így tudhatjuk meg azt is, hogy 1674-ben az erdélyi báró Wesselényi Pál – Kecskemét egyik földesura – lerohanta és megzsarolta a városunkat: katonailag megszállva, fegyverrel kikényszerítette az adót. Ennek is egy számadáskönyvben maradt nyoma. Akárcsak annak, hogy egy Sárközi Pál nevű tisztviselő többször járt Pozsonyban, és hogy úti költségként hány tallért kapott. De ugyancsak ilyen kötetekben olvashatunk az első női foglalkozásokról: szakácsasszonyokról, mosónőkről.
Felsorolásokat tartalmaznak a lajstromok, de ezekből kiderülhet akár az illető vagyoni helyzete, vagy a korabeli ruhaviseletről is kaphatunk információkat. Találtam egy szakácsról szóló bejegyzést is, amelyben tételesen szerepel, hogy mit vettek a konyhába, ebből rekonstruálható, mit főztek és ettek azokban az időkben. A dinnye a 16-17. században már közismert gyümölcs volt, írnak a barackról is, de azt például nem tudni, a kajsziról vagy az őszibarackról lehet szó” – folytatja Hlbocsányi Norbert.
A csalafinta régiséggyűjtő csellel próbálkozott
„E kitünö szultáni kegyelemtényben találom én a város helyhatósági önállóságának alapját, mely azután egészen függetlenné kinőtte magát” – írta 1861-ben megjelent, Kecskemét Város története, oklevéltárral című művében Hornyik János levéltáros, helytörténész és újságíró.
Ő ismertette, tette először közzé az 1596-ból származó szöveget, és leírta azt is, hogy a kaftánról több nevezetes egyházi személy, így Káldi György, a katolikus Biblia fordítója is beszélt prédikációiban (ő nyilvános szónoki pályáját 1596-ban vagy 1597-ben kezdte, azaz – Hornyik szavaival – a „kecskeméti kaftán történetével egykorú hiteles tanú”).
A köntös hollétéről már Hornyik János idejében sem tudtak. Egyes vélekedések szerint az esztergomi káptalannál helyezték biztonságba, de erre nincs konkrét adat. A jeles helytörténész megjegyzi, hogy Kecskeméten járva 1837-ben a hamisítványairól is híres (vagy inkább hírhedt) Literáti Nemes Sámuel régiséggyűjtő „felmutatott egy jelöntéktelen, szinehagyott, ritka szövetü vászon bugyogót, és kaftán alakú, de valószinüleg csak kaftánbéllésnek gyaníthatott, sárgás vászon szövetü öltönydarabot, mely utóbbinak közepén halvány szinü, régi vonású szögletes betükkel e szavak voltak olvashatók: ‘Török jövén határba, bújik bíró kaftánba’”. A régiséggyűjtő pénzért szerette volna portékáit mutogatni, ehhez akart szerezni hatósági engedélyt, cserébe a „kaftánt” és a bugyogót „emlékül a városnak ajándékozza”, de senki nem hitte el, hogy a rongy a valódi köntös lenne.
Mikszáth leszögezte: „…a kaftány esete nem írói fantázia szüleménye”
Hogy a köntösről szóló lapot ki és mikor emelte ki a 17. századi lajstromkönyvből, nem tudni. Az sem világos, hogy Mikszáth olvasta-e az idézett szöveget eredetiben, vagy csak szóbeszédet hallott a kecskeméti legendáról, esetleg „fülest” kapott egy, a helytörténetben járatos helyi polgártól (a sajtóban addig nem volt nyoma a legendának). Az író a regény jegyzeteiben megjegyezte, „a kaftány esete nem írói fantázia szüleménye”, hivatkozik a már említett Káldi György egyházi beszédére és Kecskemét város jegyzőkönyvére, amit Kubinyi Ferenc 1854-ben megjelent Magyarország és Erdély című munkájában tettek közzé.
Hlbocsányi Norbert szerint akár az is előfordulhatott, hogy miután megjelent A beszélő köntös 1889-ben, utána figyeltek fel erre a bejegyzésre a levéltárban, és az iratot onnantól tartották nagy becsben. Sokáig a Városházán lévő részlegben volt. A második világháborúban szerencsésen megúszta a pusztulást, nem úgy, mint a levéltár számos más dokumentuma, melyeket a bombázásoktól tartva Koháryszentlőrincre (a mai Nyárlőrincre) menekítettek a város vadászházába, ami sajnos 1944-ben máig tisztázatlan körülmények között leégett, és a régi iratok is odavesztek.
Egy biztos: harminc-negyven éve a már említett – a Városháza felújítása miatt a Katona József térre költöztetett – levéltári telephely fémszekrényében őrzik, és csak a legnagyobb óvatossággal, kesztyűvel lehet kézbe venni. Talán egyszer annak is eljön az ideje, hogy újra a Városházán, megfelelő körülmények között ki tudja a levéltár állítani, hogy nagyobb közönség is láthassa.
