Alkotói jelenlét sorozatunkban a helyi kulturális élet szereplőit és a fiatal kecskeméti művészeket mutatjuk be.
Dóka Gábor 22 éves, a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Intézet végzős fotográfusa, a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának tagja. Munkáit egyetemvárosok kortárs galériáiban és a tavaszi Budapest Fotó Fesztiválon is kiállították, egy független kiadványa pedig megjelent a cseh Fotograf folyóiratban.
A social media szerepéről, orosz buszmegállókról, és a fiatal fotóművészek lehetőségeiről beszélgettünk a család belvárosi otthonában.
“A fényképész alkalmazott fotográfiával foglalkozik, amíg a fotográfus a művészeti irányt képviseli. ” – tisztázza a fogalmakat Dóka az elején. Most a szakdolgozata utolsó részletein dolgozik, hogy fotográfus tervezőként diplomázzon. Ezt az eredményt még nem tartja egyenértékűnek egy fotóművész szakmai komolyságával. A szakmaiság kérdése pedig egészen más hangsúlyt kap napjainkban, amikor a social media alakítja a vizuális kultúrát.
Ma legtöbbször az Instagramon látjuk a fiatalok fotós munkáit. Aki egy kicsit is lelkesedik a fotográfia iránt, az szabadon feltöltheti a képeit, legyenek azok zsánerfotók vagy egy művészi koncepció elemei. Remek felület a kísérletezéshez. “Minden témának és vizuális minőségnek megvan a befogadóközönsége.” Dóka szerint jó lehetőség a kezdeti közösségépítésre, de ennyiben ki is merül az Instagram előnye. A követők pozitív visszajelzése építő, viszont ez nem jelent szakmai fejlődést.
“Vannak ilyen uralkodó vizuális trendek, és ezeket nehéz hitelesen alkalmazni.”
Dóka 6 éve osztja meg a fotóit online, így nála is megtaláljuk a legtöbb fiatal amatőr fotós kísérletet. A kezdeti próbálkozásokból az analóg fotózás maradt vele; az a túlromantizált irányzat, ami elindította ezen az úton. Egy padláson talált, öreg fényképezőgéppel kezdődött: “A Zenit a barátom nagyapjáé volt. Az első kattintások után egész nyáron analóg technikákkal foglalkoztam.”
Ez csak az egyik olyan trend, ami meghatározza ma a tipikus fiatal fotográfus esztétikát. A szinte plasztikus hatású, erős vakuval készült képek szintén nagyon népszerűek. Dóka az egyetem alatt tanulta meg önazonosan használni ezt a vizuális nyelvet – az egyetem alatt, de nem az egyetemen.
Bár elmélyítette a technikai ismereteit, számára az egyetemi képzésnél sokkal értékesebbnek tűnik az ott szerzett kapcsolati tőke. Amíg Kaposváron “egy-egy tanár még most is azon vitatkozik, hogy az állókép elfogadható művészi médium-e”, addig az egyetemisták saját kapcsolati hálót építenek és pályázatokat keresnek. Dóka a Fiatal Fotóművészek Stúdiója mellett több olyan körnek is a tagja, ahol a hozzá hasonló feltörekvő egyetemistákkal lehetőséget teremt a megjelenésre. Pécsett a Drukker Közösségi Nyomdaműhely adta ki első zine-jét, tartott zine-készítő workshopot a Manyiban Budapesten, részt vesz a Gipsz Jakab csoport művészeti projektjeiben, és kiállított a BPF Fresh Meat programjában.
Amikor arról kérdezzük, hogyan érvényesülhet ma egy fiatal fotográfus itthon, Dóka csak kellemetlenül nevet. Állandó úti célja Budapest és Pécs, az alkotói csoportok székhelyei, ám ez nem biztosítja a sikert. “Nincs párbeszéd az elismert fotográfusok és a fiatalok között. Még diákként sincs sok lehetőségem a szakmailag előttem állókkal kommunikálni.” Folytatni szeretné az egyetemet, de Magyarországon csak a MOME oktatásában lát fantáziát.
– Nem félsz az elitizmustól?
– Félő, hogy magával ránt. A másik esetben csak kiábrándít.
Tudja, egyik sincs jó hatással a fotóművészetére. A hazai kortárs fotográfia arcában egyre nehezebben találja a saját identitását. Most inspirációt és új benyomásokat keres, amik segíthetnek visszatérni a saját alkotói munkájához.
A foam és az Eastern European Photography magazinokat rendszeresen követi, de a brutalista építészethez és az elmaradott, mára anakronisztikus világokhoz is gyakran visszatér. Mutat két kötetnyi orosz buszmegállót, amik magányosan állnak a kietlen környezetben (Soviet Bus Stops I-II). Korai és fontos élmény számára Helmut Newton us and them című könyve, ami férj és feleség intim kapcsolatát dokumentálja meztelen valójában; egy frissebb inspirációja pedig Lantos Olivér kiadott diplomamunkája, a Du musst dein Leben ändern.
Dóka Gábor túllépett az “instafotós” szerepkörön, de eddig csak csoportos kiállításokon vett részt, nem kapott lehetőséget saját kiállításra. Ennek kapcsán persze felmerülnek a kecskeméti galériák és a Magyar Fotográfiai Múzeum. A helyi művészi élet viszont épp annyira beláthatatlan és zárt, mint az egyetemista fotográfusok öncélú, ismeretségeken alapuló csoportjai. Nincs kommunikáció a generációk és művészi társulások között, ezért a fiatal kecskeméti alkotókat általában csak az Instagramon érhetjük tetten, óriási zajban, hobbifotós oldalak között.
Valószínűleg nem fogunk Dóka Gábor képekkel találkozni a Rákóczi úton Vámos Zoltán karton-installációi mellett, de a céljai is mások. Most ösztöndíjakra pályázik és szeretne olyan minőségű képeket készíteni, amik egy komolyabb pesti galériában vagy a Capa intézetben is megállják a helyüket. Addig követhetjük őt online, és álmodhatunk egy olyan befogadó közegről, ami a hozzá hasonló fiataloknak is lehetőséget ad a környéken.
