Kecskeméten sokszor találkozunk közéleti témájú matricákkal a táblákon és villanypóznákon. Néha azonban a fiatal alkotók grafikáit is megtaláljuk elvétve a belvárosban. Felüdülést jelentenek a félig lekapart képviselők és a szélsőséges csoportok üzenetei után. Horváth Zsófi színes, groteszk rajzaival a Katona József téren találkozhatunk, és politikai kommentár helyett egészen más módon kapcsolódnak az aktuális társadalmi problémákhoz.
Horváth Zsófi Kecskeméten nőtt fel, gyermekkora óta tanul festeni és gimnáziumi évek alatt a Kecskeméti Képzőművészeti Szabadiskola növendéke volt. Most harmadéves grafikus hallgató a Szegedi Tudományegyetemen. Zsófival a generációjáról és a média szerepéről beszélgettünk az Otthon Kávézóban. Az alkotáshoz való viszonya és véleménye a mai társadalomról megegyezik sok fiataléval, akik a művészeti pálya felé törnek.
Már az interjú előtt egy fontos dolgot tudok meg róla. Késve érkezem, ezért a kávézóba lépve azt látom, hogy Zsófi az Otthon Mozi alkalmazottjával egy önálló kiállítás részleteiről beszélget. Ha ő és a korosztálya ilyen bátran képviseli magát, már csak a befogadó közegtől függ, hogy mennyi lehetőségük lesz fiatal művészként.
Mi az, amit mindenképp tudnunk kell rólad?
Kicsi korom óta folyton rajzolok. Ez az egyik lételemem. Nem bírok ki túl sok időt anélkül, hogy ne hozzak létre valamit. Másodikos koromtól Szappanos István, a Szabadisiben pedig Bruncsák András festőművészek voltak a mestereim. Később refis voltam (Református Gimnázium) de a gimiben is komolyabban vettem a rajzolást, mint az érettségit. Most élvezem, hogy Szegeden tanulhatok. Kifejezetten otthon érzem magam az egyetemvárosban, még ha sok kihívással is jár.
Talán még annyit, hogy gyerekkorom óta szeretnék egy szfinxet, és nagy álmom csirkefarmot nyitni, ahol csak szeretgetni lehet a csirkéket. Igen, vegetáriánus vagyok.
Milyen kihívásokat élsz meg Szegeden?
Nagy kín, hogy a város le van maradva a pesti egyetemekhez képest, és így fáziskéséssel reagálnak az “új” irányzatokra. Meg van csúszva a képzés, és sokszor alap dolgokra nincs pénze a tanszéknek. Egy csomószor a tanáromnak kell ultrát vennie az eleve kicsi fizetéséből.
Persze jó, hogy most már azzal foglalkozhatok, ami tényleg érdekel. A gimis években hiába rajzoltam többet a tanulásnál és jártam szakkörre, a refiben kevés figyelmet kapnak a művészetek. Ezután nagy újdonság volt nekem az egyetemen a digitális művészet. Nem vagyok kocka, ezért egy csomó kihívással járnak a programok és eszközök, amiket használunk.
Most viszont az online megosztott munkáid nagy része is digitális.
Igen, második évtől grafikára szakosodtam, és szeretek kísérletezni a grafikai program eszköztárával. Az is nagy előnye, hogy digitálisan sokat lehet vázlatolni és korrigálni. Az utcákon kiragasztott matricáim is digitális grafikák.
Annyira jó ezeket látni a környéken. Egy kis ad hoc megmozdulás volt, aminek nem kellett intézményes jóváhagyásra várnia. Voltak hagyományos kiállításaid is? Milyen kulturális programok mozgatnak meg?
Most a grafikai csoport nyári gyakorlata Csongrádon volt. A 10 napos művésztelep végén volt egy közös kiállításunk. Itt Kecskeméten pedig egy lakásgalériában állították ki a rajzfüzetem nemrég, de egyébként a szabadisis évek óta nem nagyon tudok nekünk való kultúlrprogramokról.
A covid óta eléggé háttérbe szorultak, ezért Szegeden sem tudok sokról. A Szépművészetiben persze megnéztük a Bosch kiállítást Budapesten. Nyáron viszont inkább fesztiváloztunk. Elmentünk a Bánkitóra, Kapolcsra a Művészetek Völgyébe, és a Margó Irodalmi Fesztiválra.
Művészeti hallgatóként követed a pályázatokat a barátaiddal?
Igen, de leginkább egyedül keresek és jelentkezek. A barátaim más művészeti ággal foglalkoznak. Most olyan pályázatokon próbálkozok, ahol nem csak parafa irattartót lehet kapni, hanem esetleg kiállítóteret is biztosítanak.
Még 2018-ban egy helyi indiai bolt tulajdonosa szervezett egy kiállítást az akkori grafikáimból, de ez még jóval az egyetem előtt volt. Most jó volna egy önálló kiállítás az új munkáimból. Egységes stílust mutatnék be több eltérő technikával. Mostanában nagyon megszerettem a sokszorosító grafika technikákat.
A mostani grafikáid a 2000-es évek alter zenekarainak nyers animációit juttatják eszembe. Groteszk az ábrázolásmódod. Az aszimmetrikus karaktereid szinte mindig ferde mosollyal, tele szépséghibákkal tekintenek ránk. Mi inspirál, és hogyan fogadják az emberek ezt a görbe tükröt?
Vagy nagyon imádják a cuccaimat, vagy förmedvénynek nevezik. Nem szeretem a hagyományos dolgokat. Vállalom a szatírát is, a nyári szünetet a fogak között. Általában csak leülök skiccelgetni, és közben sok feszültséget levezetek. Az viszont tudatos munka volt, amikor kifordítva rajzoltam meg Orbán újévi disznóvágását. Nagyon dühített az a jelenet, ezért nálam a malac pörköli meg az embert.
Egyébként a skandináv filmeket és Pedro Almodóvar munkáit nagyon imádom. Általában szeretem az Otthon Mozi művészfilmjeit és drámáit. Ezek inspirálnak.
Van még kecskeméti hely az Otthon Mozi mellett, amit szeretsz?
Gimisként az Átriumban voltunk sokat, slamre jártunk, és mindig velünk zárt az Amsztel (Kilele Music Cafe). Ma már nem nagyon tudok kulturális programokról, de még mindig eljárunk a Buszos kocsmába. Olyan cukik a viszeres lábú ártatlan alkoholista bácsik, ahogy nézik a híradót meg nosztalgiáznak.
Amikor Zsófi épp nem rajzol, az egyetemista fiatalok életét éli, vadkempingezik a párjával, és a családjával tölt sok időt. Most már online árulja a matricáit és egyedi borítójú füzeteket, de a generáció, akit megszólít ez a nyers esztétika, általában üres pénztárcával jár és éppúgy keresi a helyét az országban, mint Zsófi.
A grafikái bár karakteresek és színesek, egyelőre meglehetősen öncélúak. Arra a kérdésre, hogy mit üzen a munkáival – akár online, akár kiragasztva – Zsófinak még nincs határozott válasza. Azt viszont tudja, mit szeretne.
Szívesen rajzolna több társadalomkritikát, szatirikus felhívást és környezetvédelmi, érzékenyítő üzenetet. Úgy tűnik, egyre bővülő grafikai eszköztára már elegendő volna egy erős szociális kommentárhoz, valami mégis az útjába áll.
“Felnyitom a telefonom, és mielőtt kinyílna a szemem, már legalább 3 dolgot láttam, amitől felfordul a gyomrom.”
Nem csak Zsófit bénítja meg a lehangoló médiahullám. A korosztálya tehetetlenül áll az emberi jogok újabb és újabb megsértései, a haldokló bolygó és a most is zajló háború hírei előtt. Visszatérő téma a klímaszorongás, és sokszor úgy tűnik, az egyetlen dolog, ami a huszonévesek kontrollja alatt van, az a döntés, hogy szimpatikusabb országba költözzenek-e.
“Szeretnék pár éven belül megpattanni. Nem lehet művészetből megélni az országban.”
Általában a METU és a MOME képzései merülnek fel a magyar egyetemista jövőképben. Vagy ezekről, vagy az egyszerűbb, természetközeli életről beszél az idealista és szorongó generáció.
Zsófi és sok hozzá hasonló fiatal keresi a lehetőséget, hogy hallassa a hangját az egyre bénítóbb zajban. Azt üzenik, itt vannak közöttünk és alkotni szeretnének. Nyomot hagyni egy vidéki város utcáin vagy a művészmoziban, hozzászólni a világ eseményeihez ott, ahol tudnak. Gondoljunk erre, amikor a street-art legegyszerűbb formáival, esetleg egy groteszken mosolygó eperrel találkozunk Kecskeméten.
Horváth Zsófi legfrissebb munkáit az Instagram oldalán követhetjük.
