Vélemény.
Miután a parlament megszavazta május 24-én (tizenkét év alatt) a tizedik alkotmánymódosítást, amit Novák Katalin köztársasági elnök néhány órával később aláírt, pontosan 3 hónappal azután, hogy Oroszország hadserege bombázni kezdte a független Ukrajnát, Orbán Viktor a miniszterelnök bejelentette, hogy:
éjféltől életbe lép a háborús veszélyhelyzet.
Orbán azt mondta, hogy az alkotmánymódosítás a járvány alatt bevezetett veszélyhelyzethez hasonlóan most is lehetővé teszi a kormánynak, hogy azonnal reagáljon. Magyarul ez azt jelenti, hogy a kormány a rendeleteivel a törvényektől is eltérhet, és lehetősége van arra is, hogy a mindenkit megillető alapjogokat az általában elfogadhatónál erőteljesebben korlátozza vagy egyenesen felfüggessze. Ilyen tilalom lehet például:
- a munkás és tanársztrájk tiltása,
- a helyi és országos népszavazások felfüggesztése,
- az egészségügyi és rendvédelmi dolgozók részére a (vírus alatt is bevezetett) felmondási tilalom újbóli bevezetése, pontosabban meghosszabbítása.
- A veszélyhelyzet idején korlátozhatják a városi közgyűlések, de akár a civil szervezetek üléseit is, amelyeken a tagok személyesen nem vehetnek részt.
- És a mostaninál is szűkebb korlátok közé szoríthatják a véleménynyilvánítást, amikor a közintézményekben (kórház, önkormányzat, kormányhivatal, múzeum stb.) dolgozók részére a munkáltatóik teljes egészében megtiltják, hogy bármit közöljenek a munkájukról vagy a munkahelyükről.
A háború a béke, a háború nem háború, a veszélyhelyzet a normális
Ukrajnát Oroszország nem 2022. február 24-én támadta meg, hanem nyolc évvel ezelőtt, amikor előbb megszállták a Krím-félszigetet, majd orosz szakadárok Moszkva támogatásával fegyveres harcot indítottak a Donbaszban. Hogy pontosan ki dobott égő gyufát a lőporra Ukrajnában arról már sohasem lesz közmegegyezés. Moszkva állítása szerint ugyanis nemcsak a 2004-2005-es kijevi narancsos forradalom mögött állnak az amerikaiak és az EU, hanem Putyin szerint olyan, hogy ukrán nemzet nem létezik, Ukrajna pedig csupán egy szovjet tákolmány. A háború pedig nem háború Ukrajnában, a moszkvai propaganda azt csupán „különleges hadműveletnek” nevezi. (Nem mellesleg pedig törvénybe ütközik, ha valaki Oroszországban háborúnak nevezi azt, ami valójában az.)
Az ellentétek láthatóan feloldhatatlanok, a világ az ukrán-ügyben két pólusra szakadt. Putyin háborúja összekovácsolta az EU-ban élő észteket, letteket, litvánokat, lengyeleket, cseheket, szlovákokat, a függetlenségüket óvó finnek és svédek pedig odáig jutottak, hogy csatlakoznának a világ legerősebb katonai szövetségéhez, a NATO-hoz. Moszkva sem maradt azonban magára a háborújával. És nemcsak azért mert szoros lasszóval kötötte magához az olajával és a gázmezőivel az európai és az ázsiai országok egy részét, hanem mert a 22 éve korlátlanul „uralkodó” Putyin-i politikai módszerek iránt a tengeren túl és egyes európai országokban is van fogékonyság, így többek között az olasz Matteo Salvini, a francia Marine Le Pen, a szerb Aleksandar Vucic és a magyar Orbán Viktor.
Közös bennük, hogy politikájuk az óhajtott erős vezér kultuszára épül és kevés érdeklődést mutatnak az intézmények iránt; mindig az „emberekkel” példáloznak, miközben tetteikben és kommunikációjukban az oszd meg és izoláld el egymástól őket eszközeivel élnek. És ha nincs intézményes rendszer, ami megköti a vezetők kezét, akkor pedig nincs akadálya annak sem, hogy 2015 óta szinte megszakítás nélkül folyamatosan valamilyen rendkívüli veszélyre hivatkozva (menekültek, vírus, humanitárius, háború) különleges jogrendet léptessenek életbe.
Amikor levágják lábról a fát, és úgy szedik le a gyümölcsöt
Valós veszély természetesen bármikor beállhat, egy elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén, vagy amikor három hónnappal ezelőtt kitört a háború, mind olyan helyzetek, amik megkövetelik a gyors reagálást. De ebből hosszú távú politikát csinálni az túl mutat a belső stabilitás és a nemzeti egységre épülő belső békének a fenntartásán. Ez így pusztán politikai véres játék.
A politikai kreativitásnak pedig nincs határa, ha egy politikus a hatalmat szeretné a kezében összpontosítani, ezért ami ma Magyarországon a különleges jogrend az a kivételes hatalom. Ami pedig a veszélyhelyzet az pedig a 12 éve hatalomban lévő Orbán-kormány által vélt „normalitás”, amivel a parlamenti 2/3-os többségnél is még több hatalmat akar.
Orbán Viktor az áprilisi választásokig ugyan a háborúból való kimaradást hirdette, három hónap távlatából most mégis bevezette Magyarországon a háborús veszélyhelyzetet. Hogy ez megfelelő recept lesz-e a lakhatási és élelmiszerválságban élők mindennapjaira, a kisvállalkozók tönkremenetelére, a tanári és az egészségügyi pályát nem választók hiányából fakadó krónikus szakemberhiányra, azt már sejteni lehet.
De mivel Magyarországon politikai kormányzás van, tehát ideológiai alapú fentről lefelé való utasításos rendszer, ezért ezek a kérdések így ebben formában nem kerülnek az asztalra. Mértékletesség a politikában nincs, ahogy az állam sem így viseltet a polgárai iránt. Helyette ott is versengés, ahol arra se erőforrás, se tudás; mindenhol konkurencia, ami minden zsírt kiprésel; és a csatasorba állítottak kezükben a harci-szótárral.
Montesquieu így ír arról, amit egy jó kormányzatnak figyelembe kell venni: „Egy hosszú kormányzás alatt az emberek észrevehetetlen lejtőn csúsznak a rossz felé, és csak erőfeszítés által lehet újra felemelkedni a jóhoz”.
